Rejtélyek a latin nyelv történetéből
A latin írás első pillantásra egyszerűnek tűnik, valójában azonban vannak benne (látszólagos?) következetlenségek. Egyes betűket különböző helyzetekben különbözőképpen kell olvasni, a magánhangzók hosszúságát pedig az ókorban nem is jelölték.
Tamás a latin nyelvvel kapcsolatban kérdez minket, ami igen megtisztelő, hiszen a magyar interneten nálunk nagyobb szakértői is vannak a latin nyelvnek. A kérdések szerencsére nem bonyolultak, így megkísérlünk önerőből válaszolni.
(Forrás: Wikimedia commons)
1. Számos újlatin nyelvben a ce, ci kapcsolatokat másképp ejtik, mint a c betűt egyébként. Tudomásom szerint az ókori latinban ez a különbség még nem létezett (aztán később - talán a késő császárkorban - végbe ment a változás). Vajon ez miért van így? Mi változtatta meg ezeket a betűkapcsolatokat már a latinban? Ezen kívül miért ejtik ma ezeket a latin szavakat más-más helyen másképp (pl: olasz: cse, magyar: ce, a régi kiejtés szerint ke, sőt az Önök egyik, a szárddal kapcsolatos cikkjében a dece kiejtését dekje-ként "említik". Melyik változat áll legközelebb a régi, rómaiak által beszélt nyelv hangjaihoz?
Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy ilyenkor sosem az a kérdés, hogy melyik betűt miért ejtik így vagy úgy. Az írás mindig másodlagos a beszédhez képest, tehát igazán az az érdekes, hogy ha más hangot ejtenek, akkor miért írják ugyanazt a betűt.
A korai latinban a C a [k]-t és a [g]-t is jelölte (a G eredetileg a C variánsa), a K-t csak az A előtt használták. Később a K kiszorult a használatból, és csak néhány szó írásában maradt meg. Amikor a latin ábécét más, nem újlatin nyelvek írására kezdték alkalmazni, gyakran szükség volt a K betűre is, így ismét megerősödött a helye a „latin” ábécében.
Nos, Tamás kérdéséből kiderül, hogy a választ ő is sejti. A klasszikus római korban a „mai” [c] helyén még [k] volt, ezért írták ugyanazzal a betűvel, a c-vel. Cicerót még azzal gúnyolták, hogy a neve úgy hangzik, mint a kakas kukorékolása. Később azonban a [k] ejtése [i] és [e] előtt megváltozott, az írás azonban megmaradt: az írás gyakran konzervatívabb, és a korábbi kiejtést tükrözi (elég a magyar ly-re gondolni). De miért, hogyan változott meg, és miért pont az [i] és az [e] előtt?
A válaszhoz meg kell vizsgálni, miképp is ejtjük ezeket a hangokat. A latinban az [i]-n és az [e]-n kívül három magánhangzó volt, az [u], az [o] és az [a]. Ha iskolai tanulmányainkra gondolunk, akkor rögtön látjuk, hogy ezek a magánhangzók két csoportba oszthatók: az előbbi kettőt az iskolában „magas”, az utóbbi hármat „mély” hangoknak hívtuk. (Igaz, a magyar nyelvtanban a magánhangzó-harmónia miatt számított, ami a latinban nincs: ettől függetlenül a csoportosítás lehetséges.) A nyelvészetben a „magas” magánhangzókat elöl képzettnek vagy palatálisnak hívjuk: amikor ezeket képezzük, a nyelvhát a kemény szájpadláshoz (latinul: palatum) áll legközelebb. A „mély” magánhangzókat hátul képzettnek vagy velárisnak nevezzük: képzésükkor a nyelvet hátra, a lágy szájpadlás (latinul: velum) alá húzzuk.
Nem csupán a magánhangzók, a mássalhangzók is különbözhetnek aszerint, hogy hol képezzük őket. A [k]-t például éppen a lágy szájpadlásnál képezzük: a nyelvet a lágy szájpadláshoz szorítjuk, a tüdőből a levegő nem tud kiáramlani, nyomása megnő – amikor ismét útjára engedjük, kis „robbanással” kezd áramlani, ezt halljuk mi [k]-nak.
Az egymás szomszádságában képzett magánhangzók és mássalhangzók hatnak egymásra: bár legtöbbször észre sem vesszük, ugyanazt a hangot is másképp ejtjük attól függően, hogy milyen más hangok környezetében áll.
Figyelem! Az alábbi kísérletet ne munkahelyen, közlekedési eszközön, étteremben vagy más nyilvános térben végezzük el!
Ahhoz, hogy lássuk, mennyire befolyásolhatja a mássalhangzó ejtését az azt követő magánhangzó, képzeletben térjünk vissza az óvodába, és sokszor, hangosan mondjuk ki egymás után, hogy kuki! Eközben megfigyelhetjük, hogy az [u] előtt álló [k]-t hátrébb ejtjük, mint az [i] előtt állót. A különbségre nem figyelünk fel, hiszen a magyarban nincs funkciója. Vannak azonban nyelvek, amelyekben a [k] ugyanazon magánhangzó előtt is állhat mind a két helyen, tehát jelentésmegkülönböztető szerepe is van.
A latinban is nyilván volt egy ilyen apró különbség, ami egyre fokozódott. A [k] képzése során a nyelv elindult előre, az [i] vagy az [e] képzési helye felé: a zár feloldásakor előre mozgott, de még nem távolodott el a szájpadlástól, egy rövid rés keletkezett, egy [j]-szerű hang képződőtt: ezt jelöljük [kj]-nek.
A latinhoz hasonló fejlődés más nyelvekben is végbement. Hasonló módon keletkeztek pl. a szláv nyelvek [cs], [c], [s], [zs], [z] hangjai. A latinhoz kíséteriesen hasonlít az, ami a finn és az észt közeli rokonában, a vótban történt: a finn kylä [küle], észt küla 'falu' vót megfelelője čülä [csüle].
A változás során a zár helye egyre előrébb tolódott, és valahova a [t] és a [k] közé került; az az időtartam pedig, ami a zár feloldódása és a magánhangzó tiszta ejtése között eltelt, egyre nőtt. Végül az [i] és az [e] előtt az egykori [k] helyén [cs]-t ejtettek: ezt a [k]-nál előrébb képezzük, és képzése két mozzanatból áll: először a levegő útját elzárjuk, majd miután ismét áramlani engedjük, csak egy szűk résen át haladhat, miközben [s]-szerű zörejt kelt. Így képezzük a [cs] hangot. Az olaszban és a románban ez az ejtésmód a mai napig megőrződött, a Franciaországban és az Ibériai félszigeten beszélt újlatin nyelvekben a zár teljesen megszűnt, így [sz]-hez, [s]-hez vagy az angol [th]-hoz (pl.a think szóban) hasonló hangok keletkeztek.
Ami a „mai latin” ejtést illeti, ez a különböző országokban változó, az újlatin országokban általában a helyi hangfejlődésnek felel meg. A c [c] ejtése Közép-Európában (azaz a német nyelvterületen, ill. az erős német kulturális befolyás alatt álló államokban) terjedt el. Az angolok pl. [sz]-nek ejtik.
2. Ugyan ezt a kérdést tenném fel a tio végződéssel kapcsolatban is. (Miért lett belőle c vagy dz?)
A változás nem a [tio], hanem a [ti] kapcsolatokban következett be. A folyamat itt is hasonló volt, mint az előbbi esetben, azzal a különbséggel, hogy a képzés helye nem változott meg. Az [i]-ből valószínűleg [j]-szerű hang keletkezett, a [tj]-ből pedig úgy lett [c], hogy a zár felpattanását követő zörej erőteljesebb lett.
A [dz] ejtése olyan esetekben fejlődött ki, amikor két magánhangzó között állt. A két magánhangzó között álló mássalhangzók gyakran zöngésednek. Ennek az a magyarázata, hogy a magánhangzók mindig zöngések (kevés nyelvben van kivétel), és a zöngétlen mássalhangzók képzéséhez meg kell szakítani a hangszalagok rezgését. Ez időnként véletlenül elmaradhat, egyre gyakoribbá, végül teljesen általánossá válhat, így a mássalhangzók végül mindig zöngések lesznek. (Természetesen az, hogy a folyamat tényleg végbemegy-e, sok tényezőtől függ – elsősorban attól, hogy az adott nyelvben megvolt-e már korábban is a zöngés hang, az adott helyzetben volt-e megkülönböztető szerepe stb.)
3. A hosszú és rövid magánhangzókat a latin írásban nem jelölték. Akkor miből lehet azt tudni, hogy egy-egy szót hogyan ejtettek (a nyelvtani szabályoktól eltekintve)? (például bonus > bónusz vagy bonusz, dixit > dikszit vagy díkszít, novus > nóvusz vagy novusz?) egya'ltalán egységesen ejtették ezeket mindig és minden földrajzi területen röviden vagy hosszan az ókori latinok?
Természetesen nagyon valószínű, hogy ezeket különbözőképpen ejtették. Ráadásul a harmadik századtól kezdve kezdett felbomlani a hosszúság szerinti szembenállás, és az ötödik századra valószínűleg teljesen el is tűnt a hosszúság szerinti megkülönböztetés.
Jogos a kérdés, hogy honnan tudjuk, hogy melyik magánhangzó volt hosszú, melyik rövid. Nos, a válasz meglepően pofonegyszerű: elsősorban a versekből. A latin versek időmértékesek, tudjuk, milyennek kell lennie a versformának, és ebből tudjuk, hogy az adott magánhangzó milyen hosszú. (Legalábbis ha nyílt szótagban áll, hiszen a zárt szótag mindig hosszúnak minősül, függetlenül attól, hogy a magánhangzó hosszú-e vagy rövid.) A másik nyom az lehet, hogy egyes újlatin nyelvekben mi a folytatójuk. Pl. a portugálban a latin rövid u folytatója zárt o, de a hosszúé u, a rövid latin o-é nyílt o, a hosszúé zárt stb. Segíthet a hangsúly is: a latinban a hangsúly az utolsó előtti szótagra esett, ha az hosszú volt (vagy a szótag zárt volt), egyébként hátulról a harmadik szótagra. A latin hangsúly általában az újlatin nyelvekben is ott maradt, ahol a latinban volt, így ez is támpontot nyújthat (illetve bizonyos hangsúlytalan magánhangzók kieshettek vagy megváltozhattak: ez is árulkodó lehet). Ezen kívül ritkán találhatunk olyan nyomokat, hogy valaki explicit módon leírja, hogy egy adott szóban egy adott magánhangó ejtése hosszú vagy rövid – az ilyen esetek természetesen ritkák. Összességében azt mondhatjuk, hogy sok apró nyomból lehet összerakni, melyik magánhangzó milyen volt.
Források
Tamás Lajos: Bevezetés az összehasonlító neolatin nyelvtudományba
Herman József: Vulgáris latin
.
.
.
Édesanyám mesélte, hoy az idősebb féltestvérem aki piarista diák volt 1938-ban sok idegen papnak ministrált az Eucharisztikus Kongresszus alatt.
Panaszkodott, hogy milyen nehéz megérteni a papokat. Ugyanazt a latin szöveget annyiféleképp ejtik ki, ahányan csak vannak.
Ezt magam is tapasztaltam: Angliában másképp ejtik, mint nálunk vagy pl Olaszországban Mise-felvételek!)
@El Mexicano: Nagyszerű, köszönöm szépen. Ezek szerint a következő magyar nyelvészgenerációnak is lesz munkája.
@bibi: "Abban meg szinte biztos vagyok, hogy az újlatin nyelvek valamilyen módon örököltek bizonyos fonetikai tulajdonságokat a nyelvükben el-latinosodó népek eredeti nyelvéből" – ez kétségtelen (ezt hívják szubsztrátumhatásoknak), csak éppen nem tudják pontosan, hogy működik ez. A nyugati újlatin nyelvekben végbement, a zöngétlen latin [p], [t], [k] zöngésülését, majd réshanggá válását, illetve eltűnését a franciában, a kelta nyelveknek tulajdonítják azon az alapon, hogy a terület, ahol ez végbement, szinte pontosan egybeesik azzal, ahol a feltételezések szerint az ókelta nyelveket beszélték. Ugyanez lehet az oka a spanyolban a palatalizációra való erős hajlamnak. Aztán a szókezdő [f]- eltűnését a spanyolban és a gasconban valamelyik nem indoeurópai nyelv hatásának vélik, amelyben nem volt [f], és ezt [h]-val helyettesítették. Ezt ma elég sokan vitatják, ugyanis az [f] eleve meglehetősen ritka hang a nyelvekben, és tudtommal a területen beszélt indoeurópai nyelvekben sem volt meg). Aztán a nyelvészek egy része szintén ilyen hatásnak tulajdonítja, hogy a latin félhangzós u [w], majd később [β] a középső-nyugati nyelvekben [b]-vé alakult és nem [v]-vé, ahogyan az olaszban, a franciában és a portugálban.
Hozzá kell tenni azt a fontos tényt is, hogy ezek a változások ingadozó ejtés formájában már magában a latinban is megvoltak, tehát az idegen nyelvek valószínűleg oly formában hatottak, hogy ezen ejtésváltozatok közül melyik szilárdult meg az újlatin nyelvekben (a [w] > [b] változásra van példa az első századi éppúgy Rómából és a Balkánról is, mégsem terjedt ez el az olaszban; szintén van példa az [f] > [h] > 0 változásra Itáliából, mégsem jellemző)...
@Fejes László (nyest.hu): "Na és konkrétan mely változásokéi?"
Hát éppen erre lettem volna kíváncsi.
De fel tudom tételezni minden eszembe jutó változásról: ly - j, a - ä, e - ë, stb. Vagy itt van ez a szó, hogy "kíváncsi": í -vel írjuk, és gyakran i -vel ejtjük. Mármint, itt Pesten. Debrecen környékén esetleg jól megnyújtják az í-t, esetleg kicsit az [é] felé torzítják az [í]-t. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy mi itt sváb & tót hatásra rövidítünk. És estig lehetne keresgélni a példákat.
Mindenesetre én még emlékszem a sváb nénik 'matyar' beszédjére, vagy a dabasi tót osztálytársaim kiejtésére, és feltételezem, hogy miközben az utódok nyelvükben elmagyarosodtak, a kiejtések kicsit megváltoztak.
Jól tudom persze, hogy a nyelv ettől függetlenül, önmagában is állandóan változik. Éppen a nyelvészet elemezhetné, hogy egyes változásoknak mi az oka.
Abban meg szinte biztos vagyok, hogy az újlatin nyelvek valamilyen módon örököltek bizonyos fonetikai tulajdonságokat a nyelvükben el-latinosodó népek eredeti nyelvéből.
@Fejes László (nyest.hu): Mindegy, hagyjuk...
@El Mexicano: „Meg a "tájszólásokban" továbbra is elutasítják a szó eleji msh.-kapcsolatokat” És?
„a déli, meleg területeken beszélt nyelvek hajlamosak a hátul képzett, torokhangokra, vagy pl. a hidegebb, északi területek nyelvei "keményebb" hangzásúak ” Ezt nem is értem? Mi az, h „keményebb hangzásúak”? Ha valamit kemény hangzásúnak érzek, azok pl. pont a torokhangok...
@Fejes László (nyest.hu): Meg a "tájszólásokban" továbbra is elutasítják a szó eleji msh.-kapcsolatokat (pl. probléma [pobléma], krumpli [kump(l)i]...).
Egyébként visszatérve a témára, szívesen látnék egy cikket arról, hogy milyen elméletek vannak a különböző hangváltozások okaira (általánosságban), pl. régebben eléggé elfogadott volt egy olyan elgondolás, hogy a hangváltozásokat, illetve az egyes nyelvek hangkészletét az éghajlat is befolyásolja (én most pl. olyanokra tudok gondolni, hogy a déli, meleg területeken beszélt nyelvek hajlamosak a hátul képzett, torokhangokra, vagy pl. a hidegebb, északi területek nyelvei "keményebb" hangzásúak és több mássalhangzóval rendelkeznek, stb.)
@Roland2: Majd bibi megmondja...
@szigetva: Ebben van valami, de azért ezzel is óvatos lennék, pl. a magyarban közel sem minden mássalhangzó-kapcsolat fogadható el, mint pl. a szlovákban. Pl. a zöngés obstruensek szekvenciája továbbra is tiltott, a zárhangoknál pedig a zöngétleneké is.
Az pl. elég valószínű, hogy a szóeleji mássalhangzó-kapcsolatok a magyarban „indo-európai hatásra” váltak elfogadottá.
@Fejes László (nyest.hu): Ha már szóba került a téma:hangtanilag mennyire hathattak a szláv nyelvek a magyarra ?
@bibi: Na és konkrétan mely változásokéi?
@bibi: Azt a legnehezebb kideríteni, hogy a nyelvi változások pontosan mitől mennek végbe. Van, amikor ez egyértelmű (főleg a "nem várt" vagy "nem természetes" változásoknak gyanús, hogy idegen hatás következményei), de a latinban történt hangváltozások teljesen természetesek, és általános érvényűek minden nyelvben.
Kérdés: a fent leírt fonetikai változásoknak van e (lehet e) közük az etnikai keveredéshez? Elképzelésem szerint a magyar nyelv fonetikai változásainak egyik motorja éppen a német-szláv-román-stb. ajkúak magyarosodása.
@Fromm: Nem, ezt kb. [áj]-nak ejtették: Caesar > német Kaiser, görög paidagógos > latin paedagogus, stb.
Korábban (az i.e. II. sz.-ig) ai-nak írták, a nőnemű I. declinatiós genitivus a+i-ből lett ai, majd ae, de ezek mindenképp egy szótagban ejtett kettőshangzók (tehát nem simán a+e).
ezek szerint az is elképzelhető, hogy például az ae kapcsolatokat (aetas (kor)) is simán a-val és e-vel ejtették?