Saját országuk nevét sem tudják kiejteni a spanyolok?
Elterjedt tévhit, hogy Spanyolország saját elnevezése, az España azért kezdődik e-vel, mert a latint átvevő őslakosok nem tudták kiejteni a szó eleji [szp] hangcsoportot. A helyzet azonban egy kicsit más.
A spanyolul vagy a portugálul tanulóknak, tudóknak hamar feltűnik, hogy ezekben a nyelvekben – akárcsak a katalánban, a provanszálban és a szárdban – nem létezik olyan szó, amely sp-, st- stb. mássalhangzócsoporttal kezdődne. (Korábban így volt ez a franciában is.) Az s+másshalhangzós szókezdetek ugyanis e nyelvekben nem minősülnek „jólformált”-nak, azaz a beszélők az ilyeneket tartalmazó szavakat megpróbálják átformálni – pl. az elejükre egy e-t betoldani. A latinra ez még nem volt igaz, ott bőven voltak s+mássalhangzó kezdetű szavak – legalábbis írásban. Azt azonban nem tudjuk, ezek pontosan hogyan is hangzottak.
(Forrás: Wikimedia commons)
Már a második századból vannak olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy abban az időben már megjelent egy betoldott magánhangzó. Egy 105-ből származó római feliraton a görögből átvett szmaragdosz 'smaragd' szó ismaragdus alakban szerepel. (Ennek nőnemű alakjából származik a spanyol esmeralda 'smaragd' is.) A korabeli beszélt latinban tehát, mint látjuk, az ejtés megkönnyítésére az s+mássalhangzóval kezdődő szavak elé egy igen rövid i- hangot tettek a beszélők. Ekkoriban az ilyen betoldás valószínűleg nem volt ritka, de még kötelező sem.
Azonban volt a szavaknak egy olyan csoportja is, melyek eredetileg a his- szótaggal kezdődtek: historia 'történet', Hispania. A beszélt latinban a klasszikus kor végére a [h] hangot már nem ejtették, és a beszélők már nem tudták, hogy eredetileg mely szavakban volt meg a (h)i-, és mely szavakba toldották be a s+mássalhangzó kapcsolat elé. Így aztán hiperkorrekciók is előfordultak. Az itáliaiak azt „hitték”, hogy az Hispania (azaz [iszpania]), historia [isztoria] szavak elején az i nincs is ott, ezért nem ejtették: így született a mai olasz Spagna [szpannya] és storia [sztória]. Az itáliai nyelvjárásokban tehát az ingadozás úgy szűnt meg, hogy továbbra is lehetett s+mássalhangzóval kezdeni a szavakat. Betoldás ritkán ma is előfordul, pl. a per sbaglio [per izbalyo] 'tévedésből' szószerkezetben. Mivel azonban az olaszban a szavak néhány kivételtől eltekintve magánhangzóra végződnek, a szó eleje eleve magánhangzó után áll, ezért a betoldásra ritkán van szükség.
Az itáliai formákat átvette számos európai nyelv is, így lett tehát Spanyolország neve angol Spain, német Spanien stb. A melléknévi forma, vagyis az español, spagnolo, spanyol viszont a népi latin Hispaniolus 'hispániai' folytatása.
Az ibériai nyelvjárásokban azonban a betoldott hang megszilárdult, általánossá, sőt, kötelezővé vált. Ebben az is fontos tényező volt, hogy a spanyol szavak mássalhangzóra is végződhetnek. Természetesen az eredetileg (h)i-val kezdődő szavakban itt megmaradt a magánhangzó (csak éppen e-vé vált).
Ennek tudatában, ha ismét feltesszük a címben szereplő kérdést, világossá válik számunkra, hogy Spanyolország nevét bizony nem az olaszok, a németek vagy az angolok, hanem maguk a spanyolok mondják „helyesen”! A „helyesség” itt persze csak annyit jelent, hogy ők állnak közelebb az eredeti Hispania alakhoz. Észre kell azonban vennünk, hogy ha a szó a latinban eredetileg Spania lett volna, ma spanyolul ugyanúgy España lenne.
Érdemes egy pillantást vetnünk a franciára is. A történet ugyanúgy kezdődött, mint a spanyolban, de lett további folytatása is. Az -s- mára kiesett, pl. schola 'iskola' > ófr. escole > fr. école [ékól]; stella 'csillag' > ófr. esteile > fr. étoile [étoál]. Ha csak a latin és a mai francia alakot vetjük össze, úgy tűnhet, mintha az s- vált volna e-vé.
A nyugati újlatin betoldáshoz hasonló folyamattal találkozhatunk a magyar nylev történetében is: az iskola szavunkba az i pontosan így toldódott be, de így jött létre az István nevünk is a Stefanból. Jelentős különbség azonban, hogy míg a magyar semmilyen mássalhangzó-kapcsolatot nem tűrt meg a szó elején, addig a nyugati újlatinban a korlátozás és a kiküszöbölési stratégia csak az s+mássalhangzó kapcsolatok esetében érvényesült.
Hasonló témájú cikk a szerző blogjában:
@bibi: Nem hülyeség, amit mondasz, sőt! Pontosan az indoeurópai *ste- tőről van szó (vö. ang. to stand, lat. stare, sp. estar), melynek jelentése 'áll', 'tartózkodik'.
A szókincs egyik gyarapodásának módja a szóhasadás (ugyannak a szónak több módosulatban való létezése más-más jelentéssel), így nem elképzelhetetlen, hogy egyetlen indoeurópai tőről több eltérő szó származzon a mai nyelvekben.
Nem tudományos megközelítés ugyan, de egyszer megpróbáltam listát készíteni a közismert indoeurópai nyelvek azon közismert szavaiból melyek 'szt' vagy 'st' hangkomibacióval kezdődnek. Például: sztúpa, sztalin, sztoj, steel, stone, stein, staat, status, stbstb, rengeteg van. És arra a következtetésre jutottam, hogy az ős-indoerópaiban az 'st-' , 'szt-' hangkapcsolat valamilyen módon az állandósággal, erővel, keménységgel asszociálódott. Akinek van ideje megpróbálhatja megfejteni az 'sp' hangkapcsolat ősi asszociációjat/it is :DD
@téli vanília: Nyilván. Ha egyszer egy nyelvben egy bizonyos struktúra nem létezik, akkor azt átalakítják úgy, hogy ki tudják mondani. A cikk a jelenség _eredetéről_ szól, viszont ha egy tendencia állandósul és beépül a nyelv rendszerébe, onnantól kezdve azt ugyanúgy alkalmazzák az idegen szavakra is.
Ahogy a cikkben lévő példa is mutatja, a latinoknak is valószínűleg furcsa volt a görög szmaragdosz szó, éppen ezzel "buktak le", hogy ők ezt "ismaragdus"-nak írták át.
ööö és mi a helyzet snoopy kutyával, akit spanyolul esnupinak hívnak? nem kimondott klasszikus latin név...