József leírt ilyeneket? Bezzeg az Arany Jánosék!
A szépírók által használat nyelv valóban értékesebb, sőt helyesebb a többi ember nyelvváltozatánál? Egy költő jobban tudja használni a nyelvet, mint egy hentes? Az íróink igényesebben használták, használják a nyelvet? Gyakran gondoljuk úgy, hogy igen, de könnyen tévedhetünk. Szépírók kontra átlag (mai) magyar nyelvhasználók egy érdekes nyelvi ideológia tükrében.
Ha két ember a nyelvről vitatkozik, gyakori, hogy az egyikőjük bizonyos kifejezések helyességét, szépségét kérdőjelezi meg. Ehhez nem ritkán olyan érveket használ, amelyekben az – esetek többségében kánonirodalomba tartozó – írók, esetleg költők nyelvhasználatára hivatkozik. Például Aranyra, Petőfire, vagy akár József Attilára. Viszont az ekképp érvelők több dolgot elfelejtenek. Ezeket vesszük sorra a következőkben.
Arany leírt ilyeneket?
Mielőtt rátérnénk az aktuális nyelvi ideológiánkra, nézzünk meg egy konkrét példát! A vita ezen részének középpontjában az ikes igék állnak. A hozzászóló egy másik kommentelő azon megnyilvánulására reflektál, mely szerint az, hogy valaki például hogyan ragozza az ikes igéket csak azt mutatja, hogy otthon mit tanult a szüleitől, nem pedig, hogy milyen(műveltségű, intelligenciájú stb.)ember. A reakció:
igen ám de egy művelt ember nem csak szüleitől tanulja a nyelvet, hanem kéne, hogy könyvekből is tanuljon, ahol felszedhetne valamit. Kétlem, hogy bárki aki komolyan írónak nevezi magát, olyat leírna, hogy „iszok”. Tudsz ellenpéldát mondani? Mondjuk Arany, Petőfi, József leírt ilyet?
(Forrás: Wikimedia Commons / Andrew69; Marten Gimp)
Először is azt kell észrevenni, hogy a fórumozó az említett irodalmárok nyelv(ezet)ét tekinti etalonnak vagy legalábbis kitüntetett szereppel bíró nyelvi regiszternek. Nem a XIX-XX. századi hentes, pék vagy úgy általában az akkor élő, átlag beszélők nyelvváltozatát (még csak nem is a saját koráét), hanem az akkori költőkét, írókét veszi alapul. Ez pedig a nyelvi belletrizmus ideológiáját jeleníti meg. E szerint egyrészt az írók és költők által használt nyelvi regiszterek és szövegek nyelvi szempontból különleges értéket képviselnek, illetve jelentőségük kiemelkedően fontos. Másrészt az általuk használt nyelvi formák nemcsak hogy különleges értékkel bírnak, hanem eredendően helyesebbek is, mint a más foglalkozású emberek által használtak.
Az természetesen igaz, hogy az írók, költők esztétikai szempontból (tehát a nyelv esztétikai funkciójából nézve) egy különleges regiszter birtokosai. Nagyon kellemes élményt ad egy-egy szép vers vagy prózai mű elolvasása, ami többek között az írói nyelvhasználatnak köszönhető. Azonban ez nem általánosítható, hiszen a nyelvnek nem csak esztétikai funkciója van. Például a kommunikációs funkciót nézve nem biztos, hogy egy Pázmány-féle barokkos körmondat a legelőnyösebb. Arról nem is beszélve, hogy mindez igencsak szubjektív, mert míg egyesek gyönyörködnek Pázmány Péter munkáiban, addig mások messziről kerülik őket.
A nyelv különféle funkcióin és a szépség szubjektív megítélésén túl további, jóval komolyabb ellenvetések is felmerülnek a hozzászólással kapcsolatban. Az egyik, hogy az említett irodalmárok egy olyan korban éltek, amikor még az ikes ragozás erőteljesen élt a köznyelvben (pl. innám egy pohárral vagy az ő aludnék teljesen megszokott volt). Ám azóta a nyelvünk rengeteget változott, ugyanúgy, ahogy akkor sem a néhány száz évvel ezelőtti állapotában használták.
(Forrás: Wikimedia Commons / Coentor / CC BY-SA 3.0)
A másik dolog, hogy a fórumozó által kiemelt költők mindegyike (ha nem is feltétlen az ikes igék vonatkozásában) használt olyan kifejezéseket (és nem csupán élőbeszédben), amik ellen berzenkedni szoktak nyelvvédőink. József Attila (az idézetben József, ami egyébként igazi nyelvi csemege) például azt írja a Horger Antal nyelvészprofesszor haragját kiváltó versében, hogy „Harmadnapja nem eszek”, a Kertész leszek címűben pedig, hogy „Tejet iszok és pipázok, jóhíremre jól vigyázok”. Arany János úgy fejezi ki magát skót balladáfordításában, hogy „Norvég felé, Norvég felé, Norvégba” menni kell. Petőfi Sándor pedig szintén előszeretettel vétett a klasszikus nyelvművelői szabályok ellen például a -(bÓl) nyelvi változó használatával: „Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul”.
Alig értjük az írásaikat?
Egy másik igen gyakori érv vagy inkább nyelvi tévhit a szépírókkal összekötve, hogy az adott írók idejében volt az igazi, az ideális anyanyelvünk állapota. És persze ehhez képest mi meg alig értjük az írásaikat. Íme egy példa a Gyakorikérdések.hu egyik topikjából:
Nem Arany Jánost vagy Petőfi Sándort kell hülyének nézni, ők még tudtak helyesen beszélni, a ragozást is beleértve.
Mi meg már alig értjük az írásaikat...:-(
(Forrás: Wikimedia Commons / Webmaster-chx / GNU-FDL 1.2)
Az egyik fő probléma a kommenttel, hogy hamis előfeltevésből indul ki, hiszen senki nem nézi hülyének ezeket a költőket, pláne nem az általuk használt nyelvi formák miatt. Legfeljebb egyesek írásaik nyelvezetét nehezen érthetőnek tartják, kevésbé kedvelik. A másik gond, hogy a hozzászóló nem veszi figyelembe a nyelvi változás és a nyelvi változatok meglétének tényét. Rengetegszer hangsúlyoztuk, hogy a nyelv változik: másképp beszéltek Arany Jánosék, mint az Ómagyar Mária-siralom keletkezésének idején élők. És nyilvánvalóan mi is másképpen beszélünk nemcsak a különböző időszakokhoz, hanem egymáshoz képest is.
Hogy mennyire értjük vagy nem a korabeliek írásait? Egyfelől törvényszerű, hogy minél nagyobb a változás hozta különbség, annál nagyobb az esélye a félreértésnek vagy a meg nem értésnek. Ennek tipikus esete a fiatalok és az idősek által használt szavak, kifejezések. A dédszülők java része nem érti a mai fiatalok által használt szavak egy részét (és persze fordítva is), nem tudják mi az a tablet, wtf vagy lol. De ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a megértés teljesen lehetetlen, hiszen az alap szókészlet azonos.
Ugyanez a helyzet Arany, Petőfi és a többi író, költő szövegeivel. Az igaz ugyan, hogy található bennük sok-sok olyan szó, amit ma nem használunk (pl. mezőgazdasági vagy vallási terminusok), de alapvetően értjük a szöveg egészét. A másik lényeges dolog pedig, hogy ahogy a dédszülőnek módjában áll visszakérdezni, hogy mi az a tablet, úgy a régebbi szövegeknél is lehetőségünk van ugyanezt megtenni. A diák megkérdezheti a tanárt vagy szülőt, hogy mit jelent egy-egy kifejezés, vagy egyszerűen csak – alternatív kérdezésként – bepötyögi az okostelefonja vagy számítógépe internetes keresőjébe. Így máris megoldódott a probléma.
Klasszikus íróink, költőink igényesebb nyelvhasználók voltak?
Egy kérdést kell már csak tisztáznunk a nyelvi belletrizmussal kapcsolatban, méghozzá azt, hogy a szépírók valóban igényesebbek-e nálunk, átlag hétköznapi nyelvhasználóknál. Erre hajnalpír nevű olvasónk hívta fel a figyelmünket az amely és ami formákról szóló cikkünk kapcsán.
Legyünk kicsit igényesek nyelvhasználat terén, ha már klasszikus íróink, költőink korábban annyit bíbelődtek a magyar nyelv csiszolgatásával
(Forrás: Wikimedia Commons / Antony Stanley / CC BY-SA 2.0)
Ugyanazt lehet elmondani, mint az előzőekben: a nyelv változik és változatokban él. Két változat között csak a mi szubjektív megítélésünkben lehet különbség, ám ez nem lesz objektív tény, valóság. Nyelvészetileg minden változat egyenértékű. Az, hogy mi számít igényes nyelvhasználatnak személyenként eltérő, ahogy az is, hogy kinek mi számít szépnek.
Ezen felül a hétköznapi nyelvhasználókhoz hasonlóan maguknak a költőknek sem azonos a nyelvhasználatuk. Nem ugyanúgy fejezi ki magát Parti Nagy Lajos, mint Eszterházy Péter, más stílust képvisel Fodor Ákos és Kemény Lili. Nemcsak élőbeszédben van ez így, hanem a műveikben is. Ugyanez áll a régi íróinkra, költőinkre.
Végül pedig fel kell hívni még valamire a figyelmet. Az irodalmi nyelv, vagyis amit leginkább a sztenderd írott változatának tekintünk, nem azonos a szépirodalom nyelvével. Az egy másik regiszter, más elvárások tartoznak hozzá, más nyelvi funkciók kerülnek előtérbe. A gyönyörködtetés fontos, a tömörség nem feltétlen. Ellenben, ha valakinek egy koncertzongora esne a fejére, és meg akarjuk őt óvni ettől, akkor az esztétikai funkció már kevésbé lesz lényeges. Ezért a nyelvről szóló vitáinkban felesleges belekeverni íróinkat, költőinket.
Felhasznált irodalom
Lanstyák István (2011): A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről
Tejet iszok. - Iszom a tejet amit vettem.
Teljesen jogos, értelmezhetőséget árnyaló ennek a két változatnak az alanyi és tárgyas megközelítése, ami a köznyelvben egy teljesen élő dolog. Ha ez hivatalosan nem helyes akkor a nyelvtan van lemaradva.
ui.:Azt gondolom senki nem vitatja hogy a nyelvtan van a köznyelvért, és nem az köznyelv a nyelvtanért:)
A ritkabaromkerdesek.hu nyelvi kincsesbánya, ezer évre való cikktéma meríthető onnan. A szikes igék ellen külön hadjáratot szokOK folytatni :D Egyszerűen a modern köznyelvi avagy modern sztenderd magyarból kiveszett, már csak nagyon idősek, konzervatívok, magyartanárok, álművelt nyelvvédők izmoznakik rajta. Azt is megfigyeltem, hogy általában alacsony végzettségűek kedvenc témái ezek a kisiskolás nyelvi kérdések.
Nemrég egy nyócosztályos szellemi fekete lyuk oktatott ki német és magyar fonológiából. Van egy Vettel nevére és a Lidlre rímelő helyi német cég a városban, amit én [tel] véggel ejtettem, hogy ne ejtsem túl németesen, próbáltam a hagyományosabb magyar fonotatikához alkalmazkodni magyar beszédben. Erre kijavított, hogy azt vagy szótagalkotó l-lel kell ejteni (valóban precízebb, de ezt a sznobságot szerettem volna elkerülni) vagy [li] végződéssel, a la Lídli. Még ezzel sem lenne gond, de emberünk szerint a Vettel az Fettel, nem !Fetl, sem nem *Fetli, és a német geben ige is gében, és nem !gébn/!gébm/*gébni, ahogy a Vater is magyarosan Fáter, nem Fá.tr!/*Fátri. Valahogy nem látta át szegényke, hogy az én -[tel]-es megoldásom ebbe a hagyományosabb megoldásorba illeszkedik ellentmondásmentesen. Persze én tudom, hogy mi zavarta meg, a Lidl és az írásban -TL-re végződő a helyi cégnév nem tartalmaz a végén írott magánhangzót, ahogy a VatEr, gebEn, VettEl, de arról nem tudtam meggyőzni, hogy nem az íráskép számít a kiejtésnél. Mindenképp ragaszkodott hozzá, hogy ő jobban ért hozzá, mert csak, és különben is.