Nem-e magyart tanítunk? – Kommenteljük a kommenteket
Ahogy azt sejteni lehetett, „Nem-e magyart tanítunk?” című cikkünk sok-sok kérdést, felvetést és ellenvetést váltott ki olvasóinkból. Például, hogy akkor miért van nyelvtan és nyelvművelés, vagy hogy miért védelmezi a cikk a rossz nyelvhasználatot. A nyelvi alapú diszkrimináció megértésének elősegítése érdekében ezekre reagálunk.
A nyelvhelyesség, a nyelvi változások, változatosság vagy a nyelvi alapú diszkrimináció mind-mind olyan fogalmak, amelyek komoly viták tárgyát képezik nemcsak a tudományos, hanem a hétköznapi életben is. Az előző cikkünk éppen ezeket tárgyalta, így nem meglepő, hogy a cikkre érkezett hozzászólások egy része nem ért egyet állításainkkal, vagy megkérdőjelezi a leírtakat. Célszerű lehet tehát a kommentekből kiindulva megközelíteni a témakört. A cikk kapcsán megfogalmazott kérdésekre, észrevételekre reagálunk az alábbiakban.
(Forrás: Wikimedia Commons / Gale Sherry)
Egyértelműen rossz nyelvhasználatot védelmezünk?
„Azt magam is megdöbbentőnek tartom, hogy egyértelműen rossz nyelvhasználatot védelmez a cikk” – írja az egyik felhasználó a Facebookon. Ez a felvetés talán az egyik leglényegesebb a téma szempontjából, így elsőként erre reagálunk.
A kiindulópont ismét a nyelvhelyesség, amely a nyelvművelői felfogás értelmében azon alapul, hogy egyes nyelvi formák eredendően helyesek, míg más nyelvi formák eredendően helytelenek. Ezzel az a gond, hogy a nyelvi formákat nem lehet minősíteni az adott szituáció figyelembevétele nélkül, hiszen egyazon nyelvi elem hasznossága, helyessége különböző kontextusokban eltérő lehet. Ugyanez a helyzet a nyelvhasználattal kapcsolatban is: a kontextust mindig figyelembe kell vennünk.
Olyasmiről természetesen beszélhetünk, hogy a beszédhelyzetnek nem megfelelő nyelvhasználat. Például ha egy újdonsült szerelmespár hölgytagja arra az elhatározásra jut, hogy szeretné bemutatni élete értelmét a szülőknek, a fiúnak érdemes odafigyelnie a nyelvhasználatára, hisz nagyon fontos az első benyomás. Érdemes kerülnie a szlengszavakat vagy a káromkodásokat, ha szeretné magát megkedveltetni a leendő anyóssal és apóssal. De miért ne használná ezeket a szavakat a barátai körében?
Abban az esetben, ha a hozzászóló az egyértelműen rossz nyelvhasználatot úgy értené, hogy rosszul megválasztott nyelvhasználat (vagyis ahogy a fentiekben szó volt róla), nem érhetné szó a ház elejét. Csupán annyit reagálhatnánk, hogy ennek védelmére nem kell a cikk, hisz elismeri, hogy lehet rosszul megválasztott, beszédhelyzetnek nem megfelelő a nyelvhasználat. De ez továbbra sem egyenértékű az alapvetően, mindig és minden körülmények között helytelennel! Azonban ezt az értelmezést a hozzászólás folytatása alapján elvethetjük.
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Marine Corps photo by Cpl. J.J. Arneson)
Tegyünk különbséget a suksükölés és a tájnyelv használata között?
Az előző komment a következőképpen folytatódik:
A suk-sükölés a „bánccsa a fülemet” és hasonló nyelvhelyességi hibák e szerint lényegében tájszólásnak minősülnek? Szörnyű.
Ehhez hasonló ellenvetése van Pistabátyám nevű fórumhasználónak is:
Tegyünk különbséget a „suk-sükölés” az aztat, a „hét óra magasságában” és pl. a tájnyelv használata között. Az előbbiek valóban a kevésbé művelt ember szavai, kifejezései, akárki akármit is mond.
Mindkét hozzászólás egy igen fontos problémára világít rá, nevezetesen arra, hogy sokaknál a dialektus (területi nyelvváltozat) és szociolektus (társadalmi rétegekre jellemző nyelvváltozat) erőteljesen elkülönül, valamint közel sem egyenértékű. Míg a nyelvjárások, tájnyelvi kifejezések teljesen elfogadhatónak minősülnek, addig a rétegnyelvek vagy azok egyes elemei már nem. Tehát a dialektusok értéküket tekintve a szociolektusok fölé helyeződnek.
Nyelvészetileg vizsgálva azért elfogadhatatlan ez a hozzáállás, mert a nyelvek és nyelvváltozatok között nem tudunk rangsort felállítani, minden nyelvváltozat egyenértékű nyelvészeti szempontból. Nem tehetünk különbséget annak alapján, hogy hol, vagy hogy kik használják az adott nyelvi formákat, csupán konstatálhatjuk azok meglétét.
(Forrás: deviantart)
Másfelől a szociolektus és a dialektus elkülönítése egy-egy nyelvhasználó esetében kissé furcsa, hiszen ezek keverednek a nyelvhasználat során. Mindannyian különböző csoportokhoz tartozunk, mindannyian használunk nyelvjárási és rétegnyelvekhez tartozó nyelvi elemeket. Mindannyian egyéni nyelvváltozatot (idiolektus) beszélünk, még ha ez a legtöbb elemében nagyban hasonlít is a köznyelvihez. Az iskolások más rétegnyelvet beszélnek, mint a tanárok, a politikusok másképp beszélnek általában, mint a szakácsok. Ezek a különbségek teljesen normálisak, a nyelv természetes velejárói. Ettől még nem lehet azt mondani, hogy a szakács kevésbé művelt, mint a politikus, ahogy azt sem lehet mondani, hogy a tájnyelvi szavak értékesebbek a szlengben fellelhető szavaknál.
Akkor minek tanulunk nyelvtant?
A fenti, kissé ironikus hangvételű kérdés egyben egy gyakran hangoztatott ellenérv is, ami több hozzászólásnál is megjelent. Például ez alábbi, szándékosan nem megfelelő helyesírással megírt kommentnél:
Há akkó tessenek nekem megmondani ho mi a nyavajának van kitaláva a nyevtan meg a nyevmüvelés. Nem azé ho az emberek tuggyák beszéni és akamazni a magyar nyevet?
Vagy a következőnél:
Tényleg jogos a kérdés, hogy akkor miért is van az iskolában nyelvtan óra?
A válasz a nyelvtan szerteágazó szerepe miatt nem lehet minden területre kiterjedő. Annyi azonban biztosan elmondható: a nyelvtantanításának célja biztosan nem a tanár által helytelennek vélt nyelvi formák mániákus javítása, üldözése. Ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a standard nyelvváltozatot nem kell elsajátítaniuk a tanulóknak.
Az iskola és a magyarórák egyik nagyon fontos feladata a tanuló felé a standard nyelvváltozat közvetítése. Ez a nyelvtantanulás egyik célja. De hogy hogyan történik mindez – felcserélő vagy hozzáadó szemlélettel –, az már lényeges különbség.
(Forrás: Wikimedia Commons / Bandar Lego)
Azért is tanulunk nyelvtant, hogy a szövegértési és szövegalkotási képességünk fejlődjön, melyek számos részképességből állnak. Apró kitérő, hogy ezek jóval túlmutatnak a hagyományos értelemben vett nyelvtanoktatáson, hát még az előíró szemléletű, hibakereső standardista felfogáson. Az elvont fogalmak, a preskriptív szabályok bemagolása minden bizonnyal kevésbé segítik a szövegértést, szövegalkotást. Ellenben a stilisztikai eszközök használatának lehetőségei kimondottan hasznosnak bizonyulhatnak a hétköznapi élet során.
Azért is tanulunk nyelvtant, hogy a nyelvérzékünk fejlődjön. Ennek lényege, hogy a beszéd során figyelünk a nyelvi megformálás sajátosságaira. Például a hangok különbségeire való érzékenység vagy a beszélői szándék azonosítása igen fontos képességek. Ezáltal a fejlett nyelvérzék a szövegértési és alkotási képesség mellett az idegennyelv-tanulást is megkönnyíti.
Azért viszont nem tanulunk nyelvtant, hogy tudjunk beszélni, vagy hogy tudjuk alkalmazni a magyar nyelvet. Nem a magyarórán tanulunk meg magyarul. Legfeljebb olyan értelemben beszélhetünk a magyar nyelv alkalmazásának tanulásáról, hogy megtanuljuk az adott beszédhelyzethez igazítani a nyelvhasználatunkat. Ám ez nem azonos azzal, hogy megtanuljuk elítélni a standardtól eltérő formákat és változatokat.
Felhasznált irodalom
Domonkosi Ágnes (2007): Az értékelés és a minősítés a nyelvművelésben. In: Domonkosi Ágnes, Lanstyák István és Posgay Ildikó (2007, szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Tinta Könyvkiadó, Dunaszerdahely – Budapest. 38–51.