Nem-e magyart tanítunk? – A gettó-érv
Az iskolának muszáj megtanítania a standardot, ugyanis ha nem teszi, akkor hagyja, hogy a gyerekek a saját nyelvi gettójába zárva éljen tovább. Sőt, a gettó falába még egy téglát helyez, ezzel is akadályozva őt az érvényesülésben. Nagyjából így szól a gettó-érv. De vajon hol a hiba a gondolatmenetben és miért számít ez az érv a nyelvi diszkrimináció egyik alappillérének?
A nyelvi alapú diszkriminációval foglalkozó cikksorozatunkban már több olyan tényezőt bemutattunk, amely a jelenségben fontos szerepet játszik. Folytatva ezek számbavételét ezúttal egy olyan jelenséget mutatunk be, amely az eddigiekhez képest kevésbé szerteágazó, ám annál jelentékenyebb.
(Forrás: Wikimedia Commons / Tomas Castelazo / CC BY-SA 3.0)
Mi az a gettó-érv?
A gettó-érv alkalmazásával nagyon gyakran találkozni még olyan emberek esetében is, akik az átlagosnál toleránsabbak, nyitottabb a gondolkodásuk, és sokszor még azt is értik, hogy a nyelvhasználat alapján történő diszkrimináció szükségtelen és igen káros. Mindezek ellenére mégis úgy vélik, hogy az iskolának a standard nyelvváltozatot kell megtanítania, mert ha ezt nem teszi, akkor a gyerek érvényesülését akadályozza. Az kétségtelen, hogy az iskola egyik nagyon fontos feladata a standard nyelv elsajátíttatása a tanulókkal. Ez sajnos elengedhetetlen a társadalmi elvárások és szemlélet miatt, hiszen az esélyegyenlőség megteremtésének lehetőségét hordozza magában.
A gettó-érv azon alapul, hogy azért van szükség arra, hogy az iskola megtanítsa a gyereknek a standard nyelvváltozatot, mert ellenkező esetben éppen a gyerek érvényesülését akadályozná meg. Vagyis hagyná, hogy saját nyelvváltozatának gettójába zárva éljen. Éppen ezért fontos a standard nyelvváltozat terjesztése az oktatáson keresztül, hiszen így tehető demokratikussá a nyelvhasználat, valamint ezáltal biztosítható a társadalmi mobilitás lehetősége az olyanok számára is, akik elsődleges szocializációjuk során a standard nyelvváltozattól eltérő nyelvváltozatot sajátítottak el.
(Forrás: Wikimedia Commons / Bundesarchiv, Bild 183-N1212-325 / Donath, Herbert / CC-BY-SA)
Mi ezzel a baj?
A fő probléma a gettó-érvvel az, hogy hamis alapfeltevésekből indul ki. Egyrészt nem tesz különbséget jog és kötelesség, azaz a standard nyelvváltozat megtanulásának lehetősége és kötelessége között. Ez a hozzáadó és a felcserélő szemléletmód ellentéteire vezet vissza. Ha ugyanis a pedagógiai kommunikáció és az iskola szemléletmódja ilyen szempontból hozzáadó (tehát lehetőséget biztosít a standard megtanulására), akkor lehetőséget teremt a társadalmi esélyegyenlőség megteremtésére.
Viszont ellenkező esetben a felcserélő szemlélet által – ha megköveteli a standard használatát – eleve hátránnyal indítja azokat, akik anyanyelvükként nem a standard változatot sajátították el, így nem is használhatják azt az iskolában. Tehát míg az előbbi szemlélet az esélyegyenlőséget biztosítja, addig az utóbbi – a felcserélő szemlélet – éppen az ellenkezőjét teszi: diszkriminál. Ráadásul ezt éppen a társadalmi egyenlőség megteremtésének szándékára hivatkozva teszi.
(Forrás: Wikimedia Commons / Air Force Staff Sgt. Quinton Russ)
A másik probléma a gettó-érv előfeltevésével az, hogy nem veszi figyelembe azt sem, hogy a standard nyelv használta a nem standardétól eltérő társas és társadalmi szerepekhez kötődik. Vagyis más identitások felvállalásával jár együtt. Tudjuk, hogy a család az egyik legfontosabb támogatói struktúra életünk folyamán, és a legfontosabb funkciói közül az egyik éppen az identitás megteremtése. Ennek oka egész egyszerűen az, hogy az egyén énképének, önértékelésének, identitásának stabilitása a családi környezetben jön létre.
Akárcsak a beilleszkedési zavarok esetében, az iskolai problémák mögött is részben az eltérő családi szocializáció, az iskolai és otthoni kultúra között fennálló illeszkedési zavar húzódik meg. Ebben az esetben a konfliktus abból adódik, hogy a diákot döntési helyzet elé állítjuk: muszáj lesz választania. Vagy szimbolikusan megtagadja elsődleges közösségét és identitását – mentesülve így a negatív hatásoktól, kudarcoktól; vagy fordítva tesz, és felvállalja identitását, ezzel együtt azonban részben lemond az iskolai és a későbbi társadalmi sikerességről.
Mindezt alátámasztják az attitűdvizsgálatok tapasztalatai, melyek szerint általános, hogy az emberek a sajátjukhoz hasonló nyelvváltozatot beszélő személyeket barátságosabbnak, kedvesebbnek tartják, a standard nyelvváltozatot beszélőket viszont intelligensebbnek, hozzáértőbbnek gondolják. Azonban a nyelvi bizonytalanság Magyarországon annyira erőteljesen jelen van, hogy egyes vizsgálatok tapasztalatai szerint nálunk mindkét dimenzió mentén a standard beszélőket ítélik meg kedvezőbben.
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)
Végül nem elhanyagolható az sem, hogy a gettó-érv azt sugallja, hogy a nyelvi diszkrimináció egy létező jelenség, ami ellen nem lehet mit tenni. Így nem is tenni kell ellene, hanem föl kell rá készíteni az embereket, hogy van. Azaz nem kell a nyelvi alapú diszkrimináció megszüntetésére törekedni, hanem elég egyfajta felületi kezelést javasolni, amivel a „gettósodás” nem szűnik meg. Épp ellenkezőleg: folyamatosan újratermelődik.
Mi a teendő?
Több, nyelvi alapú diszkriminációval foglalkozó cikkünkben szóba került már, hogy a jelenséget teljesen megszüntetni valószínűleg nem lehet. Ehhez ugyanis elsősorban az emberek gondolkodásának a megváltoztatására lenne szükség, ami nagyon hosszú idő. Ezzel kapcsolatban Ralf Dahrendorpf a következőket fogalmazza meg. A politikai rendszer megváltoztatásához elég öt nap. A gazdasági rendszerek intézményeinek megváltoztatásához sem kell olyan sok idő, mondjuk öt év. Viszont az emberek gondolkodásának, mentalitásának a megváltoztatása a leghosszabb. Az az öt naphoz képest ötven év.
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)
Ám annak ellenére, hogy a a jelenség megszüntetése belátható időn belül feltehetőleg reménytelen, mégis kötelességünk mérsékelni azt, és küzdeni ellene. Ebben az anyanyelvi nevelés, a nyelvi ismeretterjesztés és tanácsadás, valamint a nyelvhasználati segédeszközök kiemelkedő szereppel bírhatnak. Az idejétmúlt és káros preskriptív, illetve felcserélő módszert alkalmazó szemlélet helyett, a deskriptív szemléletű és hozzáadó módszert követő felfogást kellene előtérbe helyezni, támogatni minden színtéren.
A cél tudatos nyelvhasználók nevelése, akik számára a nyelvhelyesség nem a saját nyelvváltozatukhoz való igazodást jelenti, hanem a közléshelyzetnek megfelelő, az adott nyelvi közösségben elfogadott formák használatát. Ehhez azonban egy olyan szemlélet szükségeltetik, amelyben az alaptalan, értelmetlen helytelenítésekkel és stigmatizációval szemben a saját identitást tiszteletben tartó, a változatos nyelvhasználatot tekintve sokkal elfogadóbb attitűd érvényesül az egész társadalomra nézve.
Felhasznált irodalom
Földes Petra (2005): Változások a család és az iskola viszonyában. Szempontok az iskola szocializációs szerepének újragondolásához. Új Pedagógiai Szemle, 55. 4. sz., 39–44.
Jámbori Szilvia (2010): Család és iskola – a viselkedés környezeti meghatározói. In: Zsolnai Anikó és Kasik László (szerk.): A szociális kompetencia fejlesztésének elméleti és gyakorlati alapjai. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 117–133.
Sándor Klára (2001): „A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata
Én nem erőltetném senkire a sztenderd nyelvváltozatot, nem is zaklatnék soha senkit ezzel. Csak nem tudom nem észrevenni, milyen hátrányai vannak, ha valaki ezt a nyelvváltozatot nem ismeri. És ez azért nem ugyanaz, mintha valakit pl a bőrszíne miatt különböztetnek meg. A tudományos szemléletről annyit: élvezem, amint a nyelvi jelenségeket pont ugyanúgy, az emberi kultúra minden aspektusától teljesen elvonatkoztatva szemlélitek, mint pl. Egy rovarfaj életmódját.
@KATÓ ferenc: „ no persze egyeseknél túl gyakran fordul elő ez a véletlen” Még mindig nem érted. Ha túl gyakori, akkor nem véletlen. Akkor az illető ezt a nyelvváltozatot beszéli. Nem arra gondolok a „mellémegy”-gyel, hogy neked nem tetsző szerkezetet, kiejtést használ valaki, hanem arra, hogy olyasmit mond, amit nem mondana még egyszer ugyanúgy.
Nevezheted ezt liberalizmusnak, vagy aminek akarod, valójában ez a nyelv tudományos szemlélete.
@Fejes László (nyest.hu): "Nem olyankor szoktak nyelvi diszkriminációról beszélni, amikor valakit nem vesznek fel olasz call-centeresnek, mert egy szót sem tud olaszul. Ellenben diszkrimináció az, ha a büfémbe csak nagymellű csajokat veszek fel eladónak, pedig ez igazolható üzleti érdekem is lehet."
Ez az, amikor szélsőséges példákkal hozakodunk elő. Egy műtárgy- üzletben nyugodtan lehetne alkalmazni valakit, aki "tarcsa", "eztet nem ossza" típusú nyelvváltozatot beszél. Csak az a kérdés, hogy az ottani vevőkört (pénzes, messze az átlagon felül iskolázott emberek) nem-e (sic!) riasztaná el ez a munkatárs. A nyelv és az élet nem választható szét mereven egymástól.
Értem én, hogy a nyelvi alapú diszkrimináció ellen küzdeni kell. De nagyon nem fogadom el, hogy a bőrszín, vallás, politikai meggyőződés, stb alapú diszkriminációval azonos eszközökkel. A standard nyelvváltozat nem egy a többi változat közül, ezt kellene megérteniük a rendkívül liberális alapra helyezkedőknek. Még akkor sem, ha magyarul - a némettől eltérően - nincs külön "Bühnensprache". Az a fő kérdés, hogy az, aki tanulmányai végeztével úgymond "rászokik" a standard változatra, érezze-e magát valamitől "megfosztva" azáltal, hogy a családi - sokak által "hibásnak" tartott - nyelvváltozatát otthagyta, vagy pedig ellenkezőleg, a társadalmi ranglétrán (amelynek a létezését nagy marhaság lenne tagadni) való feljebb emelkedésként éli meg a változást.
szigetva: "véletlenül mellémegy a dolog" - no persze egyeseknél túl gyakran fordul elő ez a véletlen, a tudatos beszélőknél meg túl ritkán. Én inkább Tollas Elefánt megjegyzését fogadom el.
@Tollas Elefánt: Az alanyt és az állítmányt minden magyar anyanyelvű beszélő (az iskolás gyerekek is) tudja egyeztetni. Csakhogy vannak olyan esetek, amikor vagy véletlenül mellémegy a dolog (ez mindenkivel előfordul, ha másodszorra mondja, már jól fogja), vagy olyan határesetet találunk, amikor a beszélők egy része így egyeztet, a másik meg úgy.
"hagyja, hogy a gyerekek a saját nyelvi gettójába zárva éljen tovább" - nyilván ez is teljesen rendben van, a Nyest, ha kell, megmagyarázza, hogy az alany és az állítmány egyeztetésének megkövetelése nyelvi gőg és purizmus.
@Sultanus Constantinus:
Pl. a csángók archaikus nyelve, a székelyek jellegzetes magyar nyelve, vagy a szegedkörnyéki őzés nem fog megszűnni azzal, ha a tájnyelvet beszélők közül mindenki megismeri, megtanulja az un. szabványos magyar nyelvet, azt gondolom.
-Sokkal nagyobb veszély a Romániában élő székelység hagyományos nyelvjárását illetően szerintem az, hogy asszimilálni akarják őket valóságos rasszista töltetű erőszak alkalmazásával.
-A szögedies, és egyéb magyarországi tájszólást beszélők esetében úgy vélem, az elektronikus beszéd és írás kapcsolatok széleskörű elterjedése a legnagyobb veszély. Előbb utóbb győz a sztenderd nyelvhasználat..
Nekem inkább az jutott eszembe a cikket olvasva, hogy ugyanezekkel a meghunyászkodó érvekkel szokás élni a magyar nyelv ellenében pl. Felvidéken: az „érvényesülés" miatt tanuljon a gyerek szlovákul stb.
A magyar nyelvváltozatok terén egyébként vannak pozitív példák is az utóbbi években (évtizedben). Egyáltalán nem „szégyen" már „tájszólásban" beszélni. Lásd pl. a székely előadókat a hazai stand-up comedy színpadán, vagy lásd az Open Stage formációt. Egyébként sokszor összekeverik, hogy a magyar „tájszólások" nem a kiejtés miatt érthetetlenek, hanem a „tájjellegű szavak", a sajátos szókincs miatt. (Vö. pl. az angollal, ahol a kiejtés okoz gondot.)
Érdekes az is, legalábbis úgy vettem észre, hogy külföldön a „regionális magyar" beszélők is bátrabbak, nem érzik kínosnak az ö-zést stb., egy idegen nyelv ellenében sokkal egyenrangúbbak a magyar nyelvváltozatok is. :)
@Sultanus Constantinus: „a sztenderd változat megtanítása és tudása azért fontos és elvárt, mert máskülönben nem, vagy csak nehezen értenék meg egymást a különböző nyelvjárások beszélői (lásd pl. arab). Az ilyen nyelvek esetében pedig valóban a műveltség, iskolázottság mércéje, hogy valaki képes-e beszélni a sztenderd nyelvváltozatot vagy sem.”
Az arabot nem keverném ide, mert ott különböző nyelvekről beszélhetünk. Ráadásul az, hogy valaki a sztenderdet beszéli-e, nem bináris kérdés. Semmi szükség arra, hogy valaki pontosan ismerje a sztenderdet, ha egyszer érthetően kommunikál. Arról nem is szólva, hogy sokszor nem is a sztenderd, hanem a helyi változat ismeretére van szükség (nem is feltétlenül a megértés miatt, hanem pl. azért, mert az kelt bizalmat a megrendelőkben).
Kérdés az is, mennyire szükséges a nyelv ismerete egy-egy munkakör betöltéséhez. Pl. ahol ügyfelekkel kell kommunikálni, ott fontos lehet a nyelvtudás, de ismerek olyan gyrosost, aki tök jól elvan a „csípős mehet?” szintű mondatokkal,ráadásul ezeket is erős akcentussal ejti (kicsit hozzá kell szokni, időnként az ember kénytelen harmadszor is visszakérdezni), az üzlet mégis pörög.
„ez NEM nyelvi diszkrimináció, hanem egy teljesen reális elvárás. A diszkrimináció az lenne, hogy "téged nem alkalmazlak, mert indián vagy".” Mindegy, hogy valakit nyelv, származás, hajszín stb. alapján diszkriminálnak, a diszkrimináció az diszkrimináció. Természetesen vannak munkakörök, ahol bizonyos készségek kellenek. Nem olyankor szoktak nyelvi diszkriminációról beszélni, amikor valakit nem vesznek fel olasz call-centeresnek, mert egy szót sem tud olaszul. Ellenben diszkrimináció az, ha a büfémbe csak nagymellű csajokat veszek fel eladónak, pedig ez igazolható üzleti érdekem is lehet.
@Sultanus Constantinus: "Vagyis a több földrészen beszélt nagy nyelveknél igenis szükséges és fontos (lenne) a sztenderd változat tanítása és ismerete." De azt is mondhatjuk, hogy az egyik britül beszél, a másik amerikaiul, és milyen jó, hogy szinte teljesen jól megértik egymást. Ugyanígy: az egyik peruiul beszél, a másik asztúriaiul és így tovább.
Még ehhez egy gondolat. Nemrég láttam egy tv-műsort, amiben Mexikót hozták példának a nyelvi "diszkriminációra", mivelhogy nem szívesen alkalmaznak a cégek olyan őslakosokat, akik nem beszélnek (jól) spanyolul. Ebben az esetben viszont szerintem eléggé erős túlzás nyelvi diszkriminációról beszélni anélkül, hogy ismernénk az ország nyelvi helyzetét. Tehát inkább azon kellene elgondolkozni, hogy reális-e ez az elvárás. Nyilván reális, ha egyszer a munkavégzéshez a "de facto" hivatalos nyelv ismerete szükséges, amelyik a spanyol; Mexikó 110 milliós lakosságából 90%-nak ez az anyanyelve. Na de ha diszkriminációnak is nevezzük, akkor reális-e az az elvárás, hogy minden cégnél mindenki beszélje azt a 60-70 (!)őslakos nyelvet, hogy lehessen spanyolul nem beszélő őslakosokat is foglalkoztatni? (Fiktív magyar párhuzam: pl. ha lennének magyarul nem tudó cigányok, akkor minden cégnél kötelező lenne a cigány nyelvet is beszélni?) Azt hiszem, erre mindenki tudja a választ. Tehát ugyanoda jutunk, hogy ez NEM nyelvi diszkrimináció, hanem egy teljesen reális elvárás. A diszkrimináció az lenne, hogy "téged nem alkalmazlak, mert indián vagy". Csak sajnos sokszor visszaélnek e fogalmak használatával...
A szerző itt egy valamiről megfeledkezik. Ha a magyar esetében nem is, bizony vannak olyan országok/nyelvek, ahol a sztenderd változat megtanítása és tudása azért fontos és elvárt, mert máskülönben nem, vagy csak nehezen értenék meg egymást a különböző nyelvjárások beszélői (lásd pl. arab). Az ilyen nyelvek esetében pedig valóban a műveltség, iskolázottság mércéje, hogy valaki képes-e beszélni a sztenderd nyelvváltozatot vagy sem.
A sztenderd nyelv ismeretének fontossága éppen egy ellenpéldán át szemléltethető leginkább: ott az angol, amelynek nincs sztenderd változata. Ezért is szenvednek nemcsak az angolt idegen nyelvként tanulók, nyelvvizsgázók, hanem még az anyanyelvűeknek is időnként nehézkes egy másik nyelvjárást megérteni; egy kis túlzással az angol tényleg olyan, hogy ahány beszélő, annyiféle kiejtés és nyelvjárás. Vagyis a több földrészen beszélt nagy nyelveknél igenis szükséges és fontos (lenne) a sztenderd változat tanítása és ismerete.