0:05
Főoldal | Rénhírek

Ki mit művel a nyelvvel?

A szépirodalom mindig mintául szolgál arra, hogyan használjuk a nyelvet. Az előíró szemléletű nyelvtanok rendre tele vannak irodalmi példákkal. Persze nem olyanokkal, amelyekben a nyelvművelő attitűdöt bírálják a költők...

nyest.hu | 2012. május 17.

Hogy a költők a nyelv egyik legjobb művelői, aligha lehetne elvitatni. Mégsem gyakori, hogy az írók a maguk biztos tudásával kioktatnának más nyelvhasználókat, hogy hogyan is kell igazán profin használni a nyelvet, szerintük mi helyes, és mi helytelen, nekik melyik kifejezés tetszik, és melyiket rühellik. Az sem tipikus, hogy költők féltenék a nyelvet, hogy elromlik vagy elvész. (Pedig igazán nagy bajban ők lennének, ha ez megtörténne.)

Bár vannak a preskriptív szemléletre hajlamosabb szerzők – ilyen például Kosztolányi Dezső vagy Illyés Gyula ˜–, a többség mégis inkább elfogadó, és a nyelvben a gazdagságot, az érdekességet látja. Arany János egy versében például azon gúnyolódik, hogy egy nagy baj van a magyar nyelvvel, hogy a parasztok is ezt beszélik. Persze könnyen beszél Arany, akinek életművéből mára a hivatalos nyelvtanok egyik kedvenc példatára lett. És a nyelvművelői munkát elvégezték helyette a nyelvészek. De mi a helyzet a ma: írnak-e a nyelvművelésről a kortárs írók? – Az alábbiakban két példát mutatunk arra, hogy a kortárs szerzők igenis foglalkoznak a nyelvművelés kérdésével.

Nádasdy műveli Esterházyt vagy fordítva?

A 2000-es évek elején történt egy vicces eset: Esterházy Péter író méltatta Nádasdy Ádám Modern talking című nyelvi-nyelvészeti sorozatát az Élet és Irodalomban. Ennek kapcsán megkérdezte a nyelvészt (aki egyébként maga is költő – tehát a kettő, úgy tűnik, nem zárja ki egymást) az úgymond kifejezés használhatóságáról. A felvetésre Nádasdy a Magyar Narancs hasábjain válaszolt – reflektálva arra az abszurd helyzetre, hogy egy író tőle ilyet kérdez, ezzel zárva le ironikusan a kérdést:

Én, kedves Péter, rühellem az úgymondnak ezt a használatát, és meg vagyok ütközve, hogy egy jó családból való, érettségizett fiú, mint te, ilyet leír. Dehát mit tehetek? A fogorvos panaszkodhat legkevésbé az emberek büdös szájára. Roman Jakobson, a huszadik század egyik legnagyobb nyelvésze mondta, a latin mondást átfogalmazva: Linguista sum; nil linguistici a me alienum puto. ’Nyelvész vagyok; semmi sem idegen tőlem, ami nyelvi.’

[Magyar Narancs, 2001. április 26., 40. o.]

Majd a Modern talking-sorozat következő – már nem az úgymondról szóló – cikkében szinte minden bekezdésben alkalmazza az úgymondot, hogy megmutassa, hogyan lehet azt használni, és milyen is annak a hatása.

Nyelvet művelni – versben

Másik példánk egy vers, amely teljesen nyíltan a mai nyelvművelés kedvenc témáiról szól. Varró Dániel, egyre kevésbé fiatal költő 2007-es költeménye – nem meglepő módon – a Nyelvművelés címet viseli. És egy családi, szerelmi civakodás tárgyává teszi a nyelvművelést. A vers – amit a cikk alján közöltünk – nem más, mint egy hosszú monológ a nyelvművelő attitűd elleni érvekről. A lírai én tehát a nyelvművelő álláspont ellen foglal állást. De ebben még nem lenne semmi különösebben érdekes.

Érvelés
Érvelés
(Forrás: Wikimedia Commons / Edmund Birckhead)

A poén az, hogy a versben megszólaló lírai én maga is a nyelvművelés áldozata, olyan beszélő, akit a nyelvművelő partnere – nyelvhasználata miatt – megbélyegzett. A szöveg hitelesen jeleníti meg a sértett fél álláspontját, érzelmeit és indulatait. A szöveg azért is hiteles – és ezzel együtt humoros is – mert a vers szövegében a lírai én végig alkalmazza a nyelvművelők által gyakran kifogásolt szóalakokat, szerkezeteket. Lássuk, melyek ezek!

Már az első néhány sorban feltűnik, hogy a lírai én a -ban/-ben toldalék helyett következetesen a -ba/-be ragot használja.

Sok mindenben nem értünk egyet, kedvesem, – például nyelvi kérdésekbe sem...

Mindnyájan tudjuk, hogy a köznapi, szóbeli nyelvhasználatban mindenki ezt használja, de azt is, hogy írásban még nem tűnt el a különbség a kétféle rag között. A jelenséget a nyelvművelők előszeretettel szokták a nyelvromlás megdönthetetlen bizonyítékaként emlegetni, és igénytelenséggel vádolni a beszélőközösség mintegy 99,9 százalékát.

Szintén már a vers elejétől következetesen amit használ a lírai én azokban az alárendelő összetett mondatokban, amelyekben az írásbeli norma amelyt várna el:

és azoknak a mondatoknak, amikben szóvalok vannak meg izék, – nem érzed az izét.

Mindez persze ugyanúgy nem meglepő, mint az előző jelenség, hiszen a vershelyzet egy családi párbeszéd: ott hangzanak el ezek a szavak, nem pedig írásban. És a köznapi szóbeli nyelvhasználatban valóban kevésbé használjuk az amelyt, mint az amit.

A versben expliciten is előjönnek a nyelvművelők által indexre tett szavak, amilyen a deviszont, a hát, a szóval és az izé. Ezeket azért szokták kifogásolni, mert nem jelentenek semmit, vagy pedig „kétszer mondják ugyanazt” (a de és a viszont ugyanazt fejezik ki, ezért „felesleges” őket összerakni). A lírai én reflektál erre, és egyben humorosan megmutatja, hogy van ennek megfelelő jelenség az úgynevezett művelt beszédben is:

Tény és való ámde máskülönben...

Ezek a közhelyes kifejezések egymás után halmozva ugyanúgy „nem jelentenek semmit”, mint a kifogásolt szavak. A vers egy későbbi pontján erre vissza is tér a lírai én, ahol maga is elmagyarázza, hogy az ámde pontosan ugyanolyan, mint a deviszont.

Aztán a vers folyamán előkerül még sok más, a nyelvművelők által kifogásolt jelenség: az igék ikes ragozása, a szókincs gazdagsága (szegénysége), a tekergődző, töltelékszavakkal teli, csapongó mondatok – amelyeket egyébként a lírai én remekül produkál.

Már a régi görögök is művelték a nyelvet
Már a régi görögök is művelték a nyelvet
(Forrás: Wikimedia Commons)

Aztán a monológ előrehaladtával a beszélő elkezd reflektálni magára a vitahelyzetre, arra, hogy hogyan durvulnak el ezek a viták, és végül ezzel záródik ez a nagyobb egység:

de nem akarok veszekedni veled, életem, – csak eltérő a nyelvszemléletem.

És végül a szerelmi vita csókolózásba fullad, hiszen ez az, amiben a partnerek egyet tudnak érteni, hogy a csókolózást mindig érdemes művelni – nyelvileg.

Varró Dániel: Nyelvművelés 

Sok mindenben nem értünk egyet, kedvesem, ♣ például nyelvi kérdésekbe sem. ♣ Te elborzadsz, és téged el iszony fog, ♣ ha meghallasz mondjuk egy deviszontot,  és azoknak a mondatoknak, amikben szóvalok vannak meg izék,  nem érzed az izét.

Tény és való ámde máskülönben,  hogy nem fogalmaz nálad más különben,  és mint egy bűvész húzgálod elő a kalapból  azokat a szavakat, amik a hétköznapi ember aktív szókincsének nem képezik a részét már alapból, ˜ akiknek a beszéde inkább csak mordulat,  és nem hemzseg mondataikban a sok pontos és találó fordulat,  mint a tieidben, ♣ amik hihetetlen  mennyiségű frappáns frázissal ellepett ♣ szellemed ♣ számára szolgáltatnak keretet,  és mindig kerekek.

Rám nem áll a fönti állítások egyike sem,  és az igéket sem ragozom ikesen.  Nem beszélek pergő mondatokban,  inkább vontatottan, legtöbbször töltelékek  miatt túltelített  mondatszörnyeteg  az, amit magam előtt görgetek,  és időbe telik míg az ilyen hátok meg megek meg tudodmik között,  amikbe ütközök,  végre kibököm a farbát is,  a verbális közléseim, mit mondjak, hebegősek,  nem ez az oldalam a legerősebb.

Mindezt belátom készségesen,  de azt mégis ellenérzéssel lesem, ahogyan te a nép  töltelék-,  kötő- és csúnyaszó  halmozó rétegén köszörülöd kéjjel a nyelvedet,  és ebben vitatkoznom kell veled,  mert szerintem igenis van olyan, hogy valaki így beszél, de a szelleme közbe még ragyog,  még ha a legjobb példa nem is én vagyok,  és szerintem nem föltétlenül esetlen,  ami keresetlen, ♣ és lehet, hogy ez a stílus nem olyan, akár egy '99-es évjáratú, finoman fanyar Cabernet Sauvignonnal teli, díszdugós butélja, ♣ de azért van bukéja.  Ami pedig a deviszontot illeti,  az egy állati  nagy tévedés, hogy az hibás,  mi más,  hiszen azt mindenki látja, kivéve a vak,  hogy vannak még ilyen kötőszavak,  egyet mindjárt leleplezek:  az ámde is két rokonértelmű, ellentétet kifejező kötőszó összetapadásából keletkezett,  és ami még a magyar nyelvben neki némi létjogosultságot garantál, nos  Babits is használta, és Arany János,  de nem akarok veszekedni veled, életem,  csak eltérő a nyelvszemléletem.

De mire ezt kimondom, a vita kulturált hangneme addigra persze megszűnt,  és már rég veszekszünk,  mert te úgy érzed, hogy neked esek,  pedig csak a vitastílusom az, ami az átlagosnál kicsit hevesebb,  én meg azt veszem zokon,  hogy mért azon lovagolsz, hogy hogy mondom, és nem amiket mondok, azokon,  szóval a ló velünk eléggé elszaladt,  a cérna elszakadt,  és áll a bál,  és már egyikünk sem érvel, csak sértetten hallgat, vagy ordibál,  míg végül elvágjuk a csomót, ezt a gordiuszit,  és adunk egymásnak egy puszit,  az indulatok minél messzebbre ragadtak,  annál nyelvesebbet és vadabbat,  szóval a kérdés továbbra is a levegőbe lóg,  nem zárult le a dialóg,  a nézeteltérésnek ez a forrása nem lett elapasztva,  aminek az a haszna, ♣ hogy újra össze lehet veszni rajta  majd, ha  akarunk, és hát anélkül mi  nem tudnánk ilyen klasszul kibékülni,  és a szánknak se volna a csókra ilyen jó mentsége,  mert abban szerencsére ♣ egyetértünk, és nem csak elvileg,  hogy mégiscsak ezt a legjobb művelni nyelvileg.

[Élet és Irodalom, 2007. november 9.]

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (2):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
12 éve 2012. május 18. 23:21
2 Pesta

@Dvojcse:

Csak semmi buzulás! Buzulás, az nuku!

12 éve 2012. május 17. 20:40
1 Dvojcse

Utolsó kép --> Újabb lehetőség a melegtéma felhozatalára!

Valaki, kérem, szóljon be, mert hiányérzetem van. Hol van a nemzeti virtus?!