Felizgulni a hücpétől
Az „arcátlan”, „szemtelen”, „pofátlan” szavakat két teljesen eltérő értelemben használjuk: vagy arra, amikor valaki nem adja meg a kellő tiszteletet a másiknak, vagy pedig arra, amikor valaki formálisan ugyan tisztelet mutat, de eközben nyilvánvaló, hogy csak megjátssza magát. Mindkét eset izgatottá tehet minket, de vajon felizgulhatunk-e bármelyiktől is?
Nyelvészeti közhely, hogy a nyelvek nem abban különböznek egymástól, hogy mit lehet velük kifejezni, hanem abban, hogy mit kell. Vagyis minden nyelven mindent el lehet mondani, de mást és mást lehet homályban hagyni. A magyarban például a nyelvtani nem hiánya miatt nem kell mindenkiről mindig megmondani, hogy milyen nemű. Olyan nyelvekben, amelyekben van nyelvtani nem, ez igen körülményes (pl. ott is használhatjuk a ’személy’ jelentésű szavakat, de ez egészen más hatást kelt, mint ha a magyarban egyszerűen csak úgy beszélünk valakiről, hogy nem mondjuk el a nemét).
Az is közhely azonban, hogy a kulturális különbségek (és más okok) miatt mégsem lehet bármilyen nyelven bármit kifejezni, hiszen például ugyanazt, amit egy költő egy bizonyos módon fogalmaz meg, általában nem lehet más nyelveken ugyanolyan hatású megfogalmazással visszaadni. Hogyan fordítaná Ön, kedves olvasó, bármilyen nyelvre azt, hogy „népért síró, bús, bocskoros nemes”? (Ady Endre: Dózsa György unokája, 1907.) Van-e például bármilyen nyelvben olyan szó, amelyikre bátran azt mondhatnánk, hogy egyenértékű a magyar bús szóval?
Bizony, bármilyen jól hangzik is, hogy minden nyelven mindent el lehet mondani, néha kínzó hiányát érezzük bizonyos szavaknak, kifejezéseknek. Például sok nyelvben van teljesen semleges, sem nem tabu, sem nem orvosi szó a közösülés aktusára vagy a nemi szervekre, ilyen a magyarban sajnos nincs. Jobb körökben egyáltalán nem beszélünk ezekről az igencsak hétköznapi és fontos dolgokról, hacsak nem tabusértő, eufemisztikus (szépítő, elkerülő) vagy orvosi regiszterben. De másféle hiányok is vannak mindenkinek az anyanyelvében. Itt van például László nevű olvasónk kérdése:
Nekem furcsa, hogy a felizgulnak kifejezetten szexuális jelentése van, míg nincs olyan igekötős ige, ami azt jelentené, hogy ’izgatott lesz’. Ezzel szemben az izgatott vagy az izgul nem jelenti, hogy ’szexuális izgalomban van’ (pedig az izgalom lehet szexuális, és ami beindít, arra is mondjuk, hogy izgalmas). Végezetül pedig ott van a felizgat, ami azt is jelentheti, hogy ’szexuális izgalomba hoz’, de azt is, hogy ’felidegesít’. Ezek aztán jól keresztbetesznek az „a nyelvek logikusak” c. marhaságnak.
Rettentő izgalmasnak találom ezt a kérdést. Olvasónk azt állítja, hogy teljes kavarodás van az izg- tő különböző származékainak használatában, pedig azok, akik szerint „a nyelv logikus”, ezt nyilván lehetetlennek találnák. Persze László láthatóan nem ért egyet azzal, hogy a nyelv „logikus” lenne, ugyanakkor „furcsa neki” (mondhatnám: izgatja), hogy miért van mindez. Én is egész izgalomba jöttem tőle.
Pontosabban a kérdés első részét nem találom olyan izginek: Miért lenne szükségünk éppen igekötős igére ahelyett, hogy izgatott lesz, izgalomba jön? Például a teherbe esik kifejezésnek sincs olyan szinonimája, ami igekötős ige lenne (nincs pl. megterhesedik, beterhesedik). Én ezt nem látom komoly problémának.
Az viszont már kifejezetten izgató, hogy miért van, hogy az izg- némelyik származékát olvasónk inkább csak szexuális töltetűnek érzi, másokat egyáltalán nem, megint másokat pedig kétértelműnek. Sajnos a magyar történeti korpusz főleg szépirodalmat tartalmaz, más korpuszokból pedig nem lehet információt nyerni a szöveg keletkezésének időpontjáról és körülményeiről. Ezért csak benyomásszerű adatokról tudok beszámolni ezeknek a szavaknak a használatáról.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A felizgul például a szépirodalomban (a magyar történeti korpuszban) egyszer sem szerepel kifejezetten szexuális értelemben, bár azt készséggel elhiszem, hogy a mai hétköznapi használatban inkább így fordul elő. Az izgalom talán mindig is kétértelmű, vagy inkább homályos volt, de persze a szépirodalomban ritkán szókimondóak. Ráadásul az 1960-as évek végi híres szexuális forradalomig a nyomtatott irodalomban (a sajtót is beleértve) nemigen beszéltek nyíltan a szexuális élet részleteiről. Csak az 1970-es évektől tartották fontosnak, hogy széles körben megvitassák ezeket. (Például különböző folyóiratokban lehetett „Az orvos válaszol” jellegű rovatot találni – ezek mintájára jött létre a nyestnek ez a rovata is.) Ezekben kezdték el először pedzegetni, hogy ki mitől, hogyan is jön izgalomba szexuális értelemben.
Van egy nyelvi jelenség, amit blokkolásnak neveznek, és aminek az a lényege, hogy ha van egy gyakori kifejezés, amit egy bizonyos értelemben használnak, akkor egy másik kifejezés akkor sem használatos ugyanebben az értelemben, ha formailag ez elképzelhető lenne. Például formailag lehetséges lenne a gyűlölés szó használata ’gyűlölet’ értelemben, de mivel a gyűlölet már létezik, és elég gyakori, blokkolja a gyűlölés használatát. Oda-vissza is elképzelhető blokkolás két kifejezés között, például a fájdalom igen gyakori, ezért a fájás nem használatos ’fájdalom’ értelemben. Viszont döntően a fájás szóval utalunk a szülés előtti speciális, visszatérő fájdalmakra, és ez blokkolja, hogy ezeket egyszerűen fájdalomnak nevezzük. Azt gondolom, hogy az izgul ’egy közeledő eseménnyel kapcsolatban bizonytalan, feszült érzése van’ nagyon gyakori használata blokkolja, hogy kifejezetten szexuális értelemben használjuk (persze van olyan, hogy <valamire> izgul, ennek igenis van szexuális értelmű használata). Ugyanígy a nagyon gyakori izgatott értelmezése (ami nagyjából az izgul értelmezésével azonos) általában blokkolja, hogy újabb, kifejezetten szexuális értelmű használatra tegyen szert.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Ha egy pillantást vetünk az angol nyelvre, azt látjuk, hogy az excite, excited, exciting szócsalád elég jól megfelel a magyar izg- tő családjának, kivéve, hogy az angolban ezek mindegyike annak rendje és módja szerint kétértelmű, vonatkozhat többek között szexuális izgalomra is, meg másra is. (Szemben az arouse ’felizgat’ családjával, amelyik viszont elég egyértelműen szexuális tartalmú.) De például ott van az upset is, amit az angolok arra használnak, amikor valakit valami izgat, idegesít vagy dühít, anélkül, hogy pontosabban megmondanánk, hogy miért nem megy ki a dolog az illető fejéből, mennyi benne a düh, és mennyi az egyszerű izgatottság. (Ezt a szót viszont szexuális értelemben nem használják.) Ha valaki azt mondja, I am upset about this match, az körülbelül azt jelenti, ’Nem megy ki a fejemből ez a meccs, nagyon foglalkoztat’, de nem feltétlenül jelenti, hogy az illető dühös a meccs miatt.
Egyébként én is elég gyakran érzem, hogy bizonyos jelenségek megjelölésére, amelyek fontosak (akár társadalmilag is), gyakoriak is, nincs rövid vagy akár hosszú kifejezés az anyanyelvemben. És ide kapcsolódik egy másik László kérdése is, ami így hangzik:
Az utóbbi időkben többször is hallottam a hücpe szót. Először el se hittem, hogy van ilyen szó, olyan hülyén hangzik. (Ha még hüpce lenne, legalább a kapcára hasonlítana!) Mit jelent, és honnan ered?
Nos, a hücpe éppen olyan szó, aminek a tartalmára nincs megfelelő magyar kifejezés (hacsak magát a hücpét nem vesszük annak).
Jiddis szóról van szó, amely a héber chucpa ’bátorság, vakmerőség’ szóból ered, a jiddisre jellemző szabályos hangváltozásokkal. A szótárak szerint a jiddisben (főleg Amerikában) inkább ’szemtelenség, vakmerőség’ az értelmezése. Ugyanakkor Leo Rosten híres The Joys of Yiddish (A jiddis örömei) c. könyvében azt magyarázza, hogy nem ismer más nyelvekben hasonló jelentésű szót. A következő példával világítja meg a használatát: Az a hücpe, amikor az anya- és apagyilkos vádlott a bíróságtól arra hivatkozva kér enyhítést, hogy teljesen árva. És valóban, tapasztalatom szerint Magyarországon sem egyszerű ’szemtelenség, arcátlanság’ értelemben használjuk ezt a szót, hanem valahogy úgy, hogy a pofátlanság teteje. De ez sem teljesen egyenértékű a hücpével. Én sokat gondolkoztam már ezen, röviden elmagyarázom.
Nem véletlen, hogy Leo Rosten éppen bírósági példát hoz. Elég sok ügyvédes-bíróságos filmet láttam, és feltűnt, hogy a vád és a védelem képviselőinek viselkedését igen gyakran a hücpe jellemzi ezekben a filmekben (és talán a valóságban is). Sajnos a politikai kommunikációban is gyakran találkozunk hücpével, de én inkább a jogi példákhoz fogom magam tartani.
Az a baj, hogy az arcátlan, szemtelen, pofátlan szavakat két teljesen eltérő értelemben használjuk, vagy arra, amikor valaki nem adja meg a kellő tiszteletet a másiknak, vagy pedig erre a másik fajtára, amit a bíróságon és a politikai kommunikációban tapasztalunk, és aminek semmi köze a tisztelet hiányához. Például egy filmben az ügyvéd ugyanazt a bizonyítékot próbálja felhasználni, amit egy korábbi tárgyaláson éppen ellene használtak (éppen azok az ügyvédek, akik ellen most ő akarja bevetni), és korábban hangzatos szavakkal éppen ő kifogásolta a felhasználását, amikor azonban az áll az érdekében, akkor szívhez szóló érvekkel, teljes meggyőződést színlelve áll ki mellette. Ebből a viselkedésből nem hiányzik a tisztelet akár a bíróval, akár más szereplőkkel szemben. A kétféle pofátlanságban csak annyi a közös, hogy mindkét esetben teljesen nyíltan sérti meg valaki az íratlan vagy írott szabályokat, nem próbálja leplezni, szinte kérkedik azzal, hogy nem érdeklik a következmények. De az ’udvariatlanság’ értelmű szemtelenségben nem jelenik meg feltétlenül a szerepjátszás, a tettetés mozzanata, a másikban viszont ez a fő motívum. Az ügyvéd vagy az első, vagy a második (vagy mindkét) tárgyaláson csak eljátszotta, hogy fel van háborodva az illető bizonyíték használatán, illetve elutasításán. És egy csöppet sem érdekli, hogy sokan mindkét alkalommal jelen voltak, és pontosan átlátják a színjátékot.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Ahogy tehát én a hücpét használom, abban a szemtelenség mellett nélkülözhetetlen alkotóelem a tettetés, álszentség, alakoskodás is. Az ügyvéd úgy tesz, mintha a legnagyobb jóindulattal és együttérzéssel viseltetne a másik féllel szemben, miközben valójában a tönkretételére törekszik. De a hücpe még annál is több, mint ’pofátlanság + álszentség’. Hiszen az egész színjátéknak nem lenne értelme, ha nem lenne a közönségnek egy része (ez általában a bíró és/vagy az esküdtszék, politikusoknál a tájékozatlan tömegek), amelyet az ügyvéd vagy az ügyész (vagy a politikus) megpróbál rászedni. Sok külső szemlélő számára tehát nyilvánvaló az alakoskodás, innen a pofátlanság mozzanata, viszont a hallgatóság másik része manipuláció, csalás, szélhámosság áldozata. Talán a szélhámosság a legjobb szó a három közül, mert a csalásnak és manipulációnak nem feltétlen velejárója, hogy a célközönség bizalmával él vissza a csaló vagy a manipulátor. Itt azonban minden esetben arról van szó, hogy az ügyvéd vagy az ügyész a bíró és az esküdtek bizalmára épít, arra, hogy azok jóindulatot feltételeznek róluk. (És ugyanígy a politikus azoknak beszél ilyenkor, akik bíznak bennük.)
Tehát a hücpe ’álszentséggel elkövetett szélhámosság, amelyet pofátlanul követ el valaki, úgy, hogy csöppet sem törődik vele, hogy a tájékozottabak átlátnak rajta’.