Bevezetés a szómágiába

Nem véletlenül mondják, hogy a szó veszélyes fegyver: nem csak az számít, hogy mit is jelent, hanem az is, hogy mit társítunk hozzá. A beszélő különböző érzelmeket válthat ki a hallgatóban szóválasztásával, még akkor is, ha tartalmilag ugyanazt mondja – a hallgató viszont, ha éber, felfedezheti a motivációt. Azt azonban nem állapíthatjuk meg biztosan, hogy valaki miért éppen az adott szót használta.

Köztudomású, hogy a világ rengeteg kultúrájában varázserőt tulajdonítanak egyes nyelvi kifejezéseknek. Erről nemcsak a varázsigék, szóban végzett rítusok tanúskodnak, hanem például a nyelvi tabuk (olyan kifejezések, amelyeket bizonyos körülmények között tilos kiejteni), az emberek nevével kapcsolatos babonák (az ember támadhatóbb, ha az ártó szellemek ismerik a nevét), és így tovább. A mi kultúránkban is vannak ilyen vonások, például nálunk is vannak tabuszavak (elsősorban „obszcén” kifejezések). És ami még feltűnőbb, a mi kultúránk különböző intézmények, jelenségek elnevezésében, főleg a politikában, meglepően válogatós, és nagy fontosságot tulajdonít a kifejezéseknek. Például régóta nem illik hadügyről beszélni, mert az túl harcias, hanem honvédelemről beszélünk; nem mindegy, hogy négernek hívunk valakit, vagy feketének (nem mintha mást jelentene ez a két szó); és persze nincs megszorítás, csak átalakítás (mert az utóbbi még akár pozitívan is hangozhat).

A kifejezések varázserejének alapja az asszociáció (képzettársítás) jelensége, illetve ennek nyelvi megjelenése. Azt figyelhetjük meg, hogy egy kifejezés meghallásakor teljesen önkéntelenül, tudattalanul zajlik le az, hogy felidéződnek bennünk a kifejezéssel kapcsolatos képek, gondolatok, élmények. Védtelenek vagyunk ezzel szemben, és ez bizonyos értelemben támadhatóságot jelent. Azoknak a számára, akiknek a néger szóról csak rabszolgák és más elnyomottak jutnak eszébe, tényleg sértő lehet a használata, és szívesebben hallja a fekete szót, ha ehhez nem tapadnak kellemetlen asszociációk.

A kifejezések varázserejéről, divatosabban: „szemlélethordozó” voltáról szól egyik olvasónk kérdése is:

Egy rádióműsorban hallottam, hogy régen azt mondtuk, hogy gyermekáldás, ma pedig azt mondjuk, hogy gyermekvállalás – a műsorvezető szerint ez szemléletváltozást tükröz. Mi erről az Ön véleménye?

Először is az a véleményem, hogy a gyermekvállalás nem rokonértelmű a gyermekáldással, nem ugyanazt fejezi ki. A gyermekvállalás arra utal, amit a szülők tesznek, amikor úgy döntenek, hogy gyerekük lesz, míg a gyermekáldás személytelen kifejezés arra, hogy valakinek gyereke születik. (Érdekes, hogy a gyermekáldás szót csak szülésre szoktuk használni, örökbefogadásra például nem, míg a gyermekvállalás azt is jelentheti, hogy valaki úgy dönt, örökbefogad egy gyereket.)

Abban viszont igazat adok az olvasónak, hogy van egy elterjedt nézet, amely szerint különböző szemléletet tükröznek a különböző kifejezések. Például a terhesség állítólag a gyermekvállalás nehéz, terhes részére helyezi a hangsúlyt, míg például az áldott állapot kifejezés a csodálatos, örömteli részére. Vajon mi igaz ebből?

Jól látható, hogy itt olyasféle különbségről van szó, mint amilyet a bevezetésben a hadügy és a honvédelem különbségéről mondtam. Az ilyen kifejezésváltásoknak leggyakrabban a politikában szokott szerepük lenni, amikor valaki azzal akarja „eladni” a saját politikáját, hogy bizonyos dolgokat másképpen nevez (és engedjük meg, lehet, hogy másképpen is kezeli őket). Ha valaki valóban leépíti az ország támadó erejét, és védekezésre rendezkedik be, akkor ezt a lépését szimpatikusabbá, elfogadottabbá teheti, ha egyúttal a minisztériumot is átnevezi. De ha az új hadsereg ugyanazt csinálja, mint a régi, ha ugyanúgy működik, akkor az átnevezés nem más, mint PR-fogás.

Azt gondolom tehát, hogy ha a kifejezések jelentése, használata között nincs különbség, akkor a közöttük érzett „szemléletbeli” különbség csak látszólagos. Valójában annak felel meg, hogy az egyik, vagy a másik kifejezés használóival azonosulunk-e inkább. Például azzal-e, aki a régebbi, bevett kifejezést használja, vagy azzal az újítóval, aki az újat, és vele együtt saját magát próbálja eladni. Például ha a néger szót főleg előítéletes emberek használnák, míg a fekete szót a normálisan gondolkodó emberek, akkor természetesen én se ejteném ki a néger szót. Ilyen értelemben persze mondhatjuk, hogy a szó használata közvetve hordoz bizonyos „szemléletbeli” különbséget.

A terhesség és az áldott állapot között például semmi különbség nincs abban, amit ezek a kifejezések jelentenek. Hiába ered a terhesség szó a teher szótőből, az én nyelvváltozatomban az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy terhesnek érezzük-e a gyermekvállalást, ez pusztán nyelvtörténeti tény. Nem érzem „támadónak” abban az értelemben, hogy nem jut róla eszembe automatikusan a ’teher’ fogalma. Ha azt nézem, hogy kik használják a terhes szót, és kik az áldott állapot kifejezést, akkor én inkább szívesebben azonosulok az első csoporttal, mert így mondták a szüleim, a családom, az ismerőseim. Az áldott állapot kifejezést csak vallásos-költői kontextusban hallottam, mindaddig, amíg valakinek eszébe nem jutott, hogy a saját ideológiáját jobban el lehet adni, ha átvált az áldott állapot használatára. Ezt az ideológiát én szemforgatónak és álszentnek érzem, ezért nem is vettem át ezt az újítást.

Persze az olvasó azzal azonosul, akivel jónak látja, én nem akarom befolyásolni a kifejezések közötti választásában.

Kapcsolódó tartalmak:

• Prémium vagy jutalom
• Kínos nyelvi korrektség
• Szájer nyilatkozata megosztja a logikusokat
• 9/11 nyelvi mitológiája
• A buzgó nyelvőr

Hasonló tartalmak:

• Honnan menekülnek, hova vándorolnak?
• Felizgulni a hücpétől
• Hazaszeretet az új évben
• 2011 legfontosabb szavai
• A disszidálás hungarikum

Hozzászólások (7):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)