Csaj vagy pasi?
Vannak nyelvek, melyben vannak nyelvtani nemek, és vannak, melyekben nincsenek – gondolhatnánk. A kérdés azonban nem ilyen egyszerű. Ha például egy szövegben nem szeretnénk elárulni valakinek a nemét, különböző nyelveken egészen különböző nehézségekkel kell megküzdenünk.
A tavasz folyamán kétszer is írtunk arról, hogy a nyelvtani nemekkel mindenkinek baja van. Akiknek van a nyelvükben, azok meg akarnak tőle szabadulni, akiknek pedig nincs, azok be akarják vezetni a megkülönböztetést. Arról nem is szólva, hogy akiknek a nyelvében megvan, azok nem akarják elhinni, hogy a másik nyelvében nincs. Azzal akkor nem igazán foglalkoztunk, hogy miként jelentkezik a probléma a fordításban.
Bizonyos esetekben nincs probléma: a He liked it és a She liked it mondatokat egyaránt úgy fordítjuk, hogy Tetszett neki. Gondba akkor kerülünk, amikor ilyen mondatokkal találkozunk: He liked it, but she didn’t vagy She liked him. Ezeket mégsem fordíthatjuk úgy, hogy Neki tetszett, de neki nem, vagy Neki tetszett ő, hiszen nem világos, melyik mondatrész kire utal. Ilyenkor a fordító kénytelen a névmást főnévvel fordítani: A fiúnak/A férfinak/Joenak tetszett, de a lánynak /a nőnek/Marynek nem, illetve A nőnek/a csajnak/az asszonynak tetszett a férfi/a pasi/a pincér stb. Ellenkező irányban fordítva viszont spórolhatunk a főnevekkel – de csak ha tudjuk, milyen nemű a szereplő! Bármilyen furcsa, de ez nem mindig derül ki.
Korábbi cikkünknél írta egy kommentelő:
Jó pár évvel ezelőtt kaptam finn barátaimtól egy finn könyvet, egy 20. századi európai novellákból összeállított válogatást. A pontos címre nem emlékszem, [...] mi volt annak a Hrabal novellának a címe, amelyben a főszereplő neve egyszer sem szerepelt, ráadásul egyes szám első személyben, de múlt időben íródott, azaz csehül még tudható volt, férfi-e vagy nő az illető [...]. A fordításban viszont ez az információ elsikkadt, ugyanakkor érdekes "játékra" adott alkalmat, amikor a cselekmény és a leírások alapján találgattunk, milyen nemű a főszereplő.
Nos, ilyesféle tudatos játékra is van példa. Emil Tode (Tõnu Õnnepalu) észt író Határország (Piiririik – az idézetek Pusztai Réka magyar fordításából származnak) című regényében szintén egyes szám első személyű elbeszélést olvashatunk, és nem derül ki se a szereplő neve, és közvetlen utalást sem találunk a nemére. Mivel férfiakkal randevúzgat, első pillanatban nőre gondolnánk, de az elbeszélés stílusa mégis felveti, hogy homoszexuális férfi a főhős. Nehéz megragadni, mi is az, ami az utóbbi gyanúját megerősíti: talán hogy annyira nyíltan, nyersen beszél a szexualitásról, ami egy nő esetében nem tipikus. Ugyanakkor természetesen nem vethetjük el azt a lehetőséget sem, hogy egy átlagosnál szabadszájúbb, kevésbé érzelgős nő mesél. Már csaknem a regény felénél tartunk (a magyar kiadás 138 oldalából az 57-en), amikor az első komolyabb jelet kapjuk:
Mi lettem volna én abban a házasságban, férj vagy feleség?
Ha különböző nemű párról van szó, akkor ez a kérdés nem szokott felmerülni. Ugyanakkor a költői kérdést érthetjük úgy is, hogy „ki hordta volna a nadrágot”, „ki lett volna az úr a háznál” – azaz a hagyományos patriarchális családmodell értelmezési keretében. Ha az asszonyé a vezető szerep, ironikusan megfogalmazhatjuk úgy is, hogy ő férj, míg a férfi a feleség.
(Forrás: Wikimedia Commons / Smithsonian Institution)
Valódi bizonyosságot csak néhány oldallal később (a magyar kiadásban a 66. oldalon) nyerhetünk, amikor az elbeszélő gyermekkori emlékeit, nagymamája szavait idézi fel:
„Csak a nőktől tartsd távol magad!”, intett. „Egykettőre megvan a gyerek, aztán követelik a pénzt.” Akkor még csodálkoztam is, mert nem tudtam, mi dolgom kéne hogy legyen a nőkkel.
Mivel csak férfi nemzhet gyermeket egy nőnek, ebben a pillanatban egyértelművé válik, hogy az elbeszélő férfi.
Nem kétséges, hogy az eredeti észt szövegben ez a játék szándékos. A mű magyarra fordításakor ez aligha okozhatott komoly nehézséget, de mi van, ha a szöveget olyan nyelvre kell lefordítani, amelyben vannak nemek? Akkor ez a játék teljesen elvész – gondolhatnánk. A kérdés azonban nem ilyen egyszerű.
Gondoljuk meg, mi van, ha angolra fordítjuk a szöveget! Mint az a cikk eleji példákon is látszik, az angol ismeri a nemeket. Igen ám, de csak a harmadik személyű személyes névmások esetében különbözteti meg őket! Első személyben csak az I ’én’ személyes névmást használják, ami semmit nem árul el a nemről. Sőt, ha valaki második személyben megszólítja az elbeszélőt, akkor sem derül ki a neme – legalábbis az angolban. Azonban nem mindenhol ez a helyzet: a héberben például a második személyben is meg kell különböztetni a két nemet. Sőt, a tokhár nyelvben első személyben is megkülönböztették a hím- és nőnemet.
Természetesen a nemre nem csupán a személyes névmások utalhatnak. Kommentelőnk is utal rá, hogy azért biztos benne, hogy Hrabal eredeti szövegében egyértelmű volt az elbeszélő neme, mert a szöveg múlt időben íródott. A csehben (illetve a szláv nyelvek többségében) ugyanis a múlt idejű igelakok jelölik a nemet, míg a jelen idejűek nem. Ha tehát Tode regényét csehre szeretnénk fordítani, akkor el kell döntenünk, hogy vagy az első mondatoknál eláruljuk a főszereplő nemét, vagy pedig egy merész húzással jelen időben fordítjuk a szöveget – de előtte ellenőriznünk kell, nincsenek-e feltételes módú mondatok a szövegben, mert ha igen, ezekben is kénytelenek leszünk elárulni a nemet. Ha héberre szeretnénk fordítani, akkor könnyebb helyzetben lennénk, mert a héberben jelen időben kell mindig jelölni a nemet – múlt időben viszont éppen az első személyben nem.
(Forrás: Wikimedia Commons / Flying Style / CC BY-SA 2.5)
Sajnos azonban nem adják olyan könnyen a műfordítói dicsőséget. Az angollal szemben mind a csehben, mind a héberben a mellékneveken is jelölni kell a nemet, sőt, a személyekre vonatkozó főneveken is jelölni kell a nemet. A regény harmadik mondata rögtön az „Ugye francia vagy?” kérdés. A cseh fordításban azonnal el kellene dönteni, hogy a Francouz ’francia férfi’ vagy a Francouzka ’francia nő’ alakot, használjuk-e. Ugyanez a probléma merül fel a héberben is: a צרפתי [carfati] ’francia’ alakot csak férfiakra, a צרפתית [carfatit] alakot csak nőkre használhatjuk.
Ha a szófajok között haladunk tovább, természetesen meg kell említenünk azt is, hogy bizonyos nyelvek a névelőkön is jelölik a nemet. Ez a helyzet a németben, a hollandban, a skandináv és az újlatin nyelvekben is. Ez a kérdés azonban számunkra kevésbé releváns, hiszen a névelők főnevekhez kapcsolódva jelennek meg, és nemüket a főnevek neme határozza meg. Abban is különbözhetnek a nyelvek, hogy a személyekre vonatkozó főnevek esetében mennyire kötelező jelölni a nemet. Most elégedjünk meg azzal, hogy a magyarra utalunk: a tanárnő, írónő vagy bírónő használata bevett, szinte kötelező akkor, ha a foglalkozást nőnemű egyén űzi, ellenben a postásnő vagy a programozónő használata fakultatív, vagy esetleg megütközést keltő lehet (hogy a rendszergazdaasszonyt ne is említsük). Az ellenkező esetre a kivételesnek számító óvónő szolgál például: férfi megfelelő híján kéntelenek vagyunk férfi óvónőről beszélni: óvónak aligha mondhatjuk, a hivatalos óvodapedagógus pedig nem igazán vert gyökeret a köznyelvben.
Végül térjünk ki arra a nem elhanyagolható kérdésre is, hogy azokban a nyelvekben, ahol vannak nyelvtani nemek, ezeknek nem mindig van közük a biológiai nemekhez. Az angolban például csak az élők esetében használják a he hímnemű és she nőnemű névmásokat, az élettelenek esetében az it semleges nemű névmás kap szerepet. (Állatok esetében általában mind a nemnek megfelelő, mind az it elfogadott). Ez alól csupán néhány kivétel van, mint például az országok, járművek, bizonyos gépek, melyekre nőnemű névmással is lehet utalni. Ezzel szemben a germán nyelvek többségében, az újlatin vagy a szláv nyelvekben, de akár a héberben is az élettelen dolgokat jelölő főneveknek is van nemük, melynek semmi közük ahhoz, hogy a szavak mit jelölnek. (Bizonyos tendenciák időnként kimutathatóak, de általában ezek sem erősek.)
Láthatjuk tehát, hogy az egyes nyelvek közötti fordításnál a nemek egészen különböző problémákat okozhatnak, a kérdés nem olyan egyszerű, hogy egy nyelv ismeri-e a nemeket, vagy sem. Sőt, azt láttuk, hogy a nemeket ismerő angol bizonyos szempontok alapján közelebb áll a magyarhoz, mint a legtöbb európai nyelvhez: nyelvtani nemek gyakorlatilag nincsenek benne, csupán a harmadik személyben jelölik, ott is csak – kevés kivételtől eltekintve – a biológiai nemet.
Szlovén ügyel a három nem megkülönböztetésére, a vendben (a köznyelvben) a hím és nőnem gyakran összefolyik. De mindkettő esetében vannak kivételek. A szlovén roza-nak mondja a rózsaszínt: a melléknévnek követnie kell a főnév nemét, de a roza melléknévhez bármilyen főnevet illesztünk, nem változik a végződése, ugyanúgy roza maradt mindhárom nemben. A vendben van ilyen, hogy vsakšeféle (mindenféle) névmás, amely a magyarból jött át, ez sem igazodik a főnevek neméhez, számához, csak a vsáki, vsakši névmások.
@Földönkívüli: Igaz, hirtelen csak az volt bennem, hogy ott is igenévből keletkezett a múlt idejű alak, de valóban, ott még sincs egyeztetés.
Az óvónő - óvónéni hímnemű párja az óvóbácsi ;)
@Fejes László (nyest.hu): Az olaszban az összetett múlt időknél a melléknévi igenevet nemben és számban egyeztetni kell az alannyal. De ez csak olyan igéknél lehetséges, amelyeknek az essere a segédigéje múlt időben (az avere esetén a tárgyat kell egyeztetni). Azt hiszem a franciánál is így van, amiről viszont csak a helyesírás árulkodik, a kiejtés nem.
@Földönkívüli: Nekem úgy rémlik, hogy a múlt idővel ott is le lehet bukni. És mintha a francia egy kicsit titkolózóbb lenne, mint a többi.
Az újlatin nyelveknél is csak addig nem fedi fel a saját nemét az illető, ha egyes szám első személyben ír, amíg nem muszáj használnia valamilyen saját magára utaló melléknevet. Bár akkor is meg lehet úszni szerencsés esetben, ugyanis vannak olyan melléknevek, amelyek nem változnak a nemek szerint.