a szerbhorvát és dezintegrációja
Egyből négy?!
Jugoszláviáról Tito marsall idejében az a mondás járta, hogy olyan ország, melynek hét szomszédja, hat tagköztársasága, öt nemzetisége, négy nyelve, három vallása, két abc-je és egy pártja/vezetője van. Ha fenti kijelentés néhány ponton esetleg vitatható is, az egészen bizonyos, hogy Jugoszlávia szétesése után a szerbhorvát helyébe négy új hivatalos nyelv lépett.
Az egységes politikai vezetés alatt álló Kínában a kínai nyelv egyes változatai egymás számára olykor tökéletesen érthetetlenek, mégis ezeket hagyományosan a kínai nyelv dialektusainak tekintik: nem akarja őket senki önálló nyelvnek minősíteni. Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy éppen Ausztrália egymástól független államokban élő, angolul beszélő lakosságában sem merül fel a gondolat, hogy önálló, a többiekétől különálló nyelvnek kiáltsa ki saját nyelvváltozatát, nyelvváltozatait: úgy tekintik, mindannyian az angol egy változatát beszélik.
A 20. század végén Jugoszlávia szétesésével annak lehettünk tanúi, hogy a korában két (keleti és nyugati) variánssal rendelkező, számos dialektussal is bíró szerbhorvát nyelv helyett alig egy-két évtized alatt négy új nyelv is létrejött. A napjainkra az önállóságukat elnyert (egykor jobbára szerbhorvát nyelvű) utódállamok (Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró) azzal az igénnyel léptek a világtörténelem színpadára, hogy új és saját identitásukat egy (régi-)új saját nyelvvel is megtámogassák. E nyelvek (szerb, horvát, bosnyák, montenegrói) azonban egymás számára továbbra is kölcsönösen érthetőek. E nyelvek előzményeiről és napjainkban is zajló nyelvi kodifikációs problémáiról szól Robert D. Greenberg Language and Identity in the Balkans. Serbo-Croatian and its Disintegration (Nyelv és identitás a Balkánon. A szerbhorvát és dezintegrációja) című kötete, melynek első kiadása 2004-ben jelent meg 188 oldalon. (Az azóta megjelent második kiadás már a 2004 után lezajlott folyamatokat is vizsgálja.)
Egyből négy
Amikor 1989 végén Robert D. Greenberg azzal a biztos tudattal érkezik az akkori Jugoszláviába, hogy külföldön szerzett szerbhorvát nyelvtudásával majd ugyanúgy érvényesül Belgrádban, Zágrábban, Szarajevóban és Titográdban, rögtön azzal szembesül, hogy jugoszláviai ismerősei, akik hivatalosan mind a szerbhorvátot beszélik, felhívják figyelmét az egyes változatok közti különbségekre. Tény azonban, hogy akkoriban – a nyelv egységének szintjén – még nem merült fel a szétválás gondolata, s csupán a leginkább szélsőséges nézeteket vallók állították szembe a horvát és szerb nyelvváltozatot egymással.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Tíz évvel később és a délszláv háborúk okozta kataklizma után a Szarajevóban landoló Greenberg azzal szembesül, hogy az általa beszélt szerbhorvát nyelvet a boszniai bosnyáknak, a horvát horvátnak, a szerb pedig szerbnek nevezi. Az addigra ismét Podgoricára visszakeresztelt Titográdban Greenberg pedig már arról is értesül, hogy Montenegróban is vannak olyan radikálisok, akik a montenegrói nyelv önállóságáért kardoskodnak.
Vajon mi okozza azt, hogy a jugoszláv állam politikai felbomlásáával párhuzamosan annak lehetünk tanúi, hogy a korábban hivatalosan egységes nyelvnek tartott szerbhorvát helyébe hirtelen (alig egy-két évtized alatt, olykor egyetlen tollvonással, politikai deklarációval) négy új nyelv kerül? Greenberg könyvének hét fejezetében a szerbhorvát és utódnyelvei, a szerb, horvát, boszniai és montenegrói nyelv történetének utóbbi bő másfél évszázadát tekinti át, az egységes szerbhorvát (horvátszerb) nyelv létrehozására irányuló kezdeményezésektől a Jugoszlávia felbomlását követő új lokális nyelvpolitikák és kodifikációs törekvések felbukkanásáig.
(Forrás: Wikimedia Commons / The Former Yugoslavia: A Map Folio, published by the U.S. Central Intelligence Agency in 1992.)
A kérdés vizsgálatakor arra is fény derül, hogy a 21. század hajnalán születő nyelvek nyelvpolitikusai hogyan kísérlik meg megteremteni nyelvük múltját – bizonyítandó, hogy az mindig is különálló volt a többi hárommal szemben. Greenberg először 2004-ben megjelenő kötetéből az is kiderül, hogy minél nehezebb rásütni egy adott nyelvváltozatra azt, hogy az önálló nyelv, annál elkeseredettebb az ideológiai harc e nyelv múltbeli önállóságának demonstrálásáért.
Nyelvében él az új nemzet is
Greenberg tanulmánya, mely a 19. század közepének szerb és horvát nyelvújítóinak közös délszláv politikai, kulturális és nyelvi egységért folytatott harcának felvázolásával mutatja be az egységes szerbhorvát nyelvért folytatott törekvéseket, részletesen elemzi azokat a folyamatokat is, melyek az elmúlt másfél száz évben ezzel ellentétesen, a nyelvi különbségek felerősítésén munkálkodtak.
(Forrás: Wikimedia Commons / PANONIAN, Kwamikagami)
Az egységes politikai vezetés alatti titói Jugoszláviában azonban a legritkább esetben fordult elő, hogy Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Szerbia tagköztársaságainak határai egybeessenek a horvát, boszniai, montenegrói és szerb nyelvi határokkal. További probléma, hogy a délszláv háborúkkal párhuzamosan megszülető új nyelvek közti tisztán nyelvi szempontú elhatárolás igen nehéz: arról nem is szólva, hogy e nyelvek maguk is számos dialektussal bírnak. További kérdése, hogy az új nyelvek kodifikációja mely dialektusra/dialektusokra támaszkodva megy végbe.
A jugoszláv állam felbomlásával párhuzamosan azonnal megjelenik az igény, hogy az új államok saját államiságuk és különállásuk hangsúlyozása végett megalkossák saját önálló nyelvüket is. Az állami önállóság és ennek elengedhetetlen járuléka, az önálló nyelv felidézi bennünk Max Weinreich azon mondását, mely szerint a nyelv egy hadsereggel és flottával rendelkező dialektus. Ennek példáját látjuk igazolódni Greenberg kötetében is.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ceha, Bourrichon / GNU-FDL 1.2)
Jugoszlávia egykoron szerbhorvát nyelvű utódállamaiban a nyelvpolitikusok szándékai eltérő irányokba mutatnak, de problémáik közösek. Greenberg vizsgálatai alapján az a kép bontakozik ki előttünk, hogy a közös múlttal rendelkező, egymásnak kölcsönösen érthető új nyelvek ideológusai számára olykor megoldhatatlan feladatnak tűnik a szignifikáns különbségek kimutatása a többi utódnyelvhez képest. A saját abc, hangtani jellegzetességek, helyesírási kérdések, lexikális és nyelvtani különbségek megtalálása és (ennek hiányában) megalkotása viszont legalább olyan bűvészmutatvány, mint az önálló nyelvtörténet feltérképezése és (ennek hiányában) megalkotása. A 21. század hajnalának politikai és nyelvpolitikai elképzeléseit visszavetítve a múltba egyesek ugyancsak sajátos és meglehetősen torz szűrőn keresztül képesek szemlélni a nyelvtörténetet.
Az önálló nyelv és identitás megteremtésének szándéka a Balkán Greenberg által vizsgált országaiban így a (függetlenségi) politika egyszerű kiszolgálójává teszi a nyelpolitikát – azzal a fenntartással, hogy mindig vannak olyanok, akik a nyelvre úgy tekintenek, hogy vizsgálódásaik során igyekeznek a lehető leginkább kirekeszteni a nyelven kívüli, tisztán politikai szempontokat.
Forrás
Robert D. Greenberg: Language and Identity in the Balkans. Serbo-Croatian and its Disintegration. Oxford University Press, New York, 2004
@deakt: ovaj video više vrĕdi od svih članaka
www.youtube.com/watch?v=DztrX5dXmxU
srbija.blog.hu/2011/04/13/szvasztikatol_..._extra_harmadik_resz
@Fejes László (nyest.hu): Reagálás az "Ebből csak annyi maradt ki, hogy valójában a szerb annyit jelent, hogy ortodox, a horvát annyit, hogy katolikus, a bosnyák meg annyit, hogy muszlim." mondatra.
Nem véletlenül hagytam ki ezt a részletet. Bár köztudott, hogy a szerbség döntő többsége ortodox, a vallásos horvát emberek szinte kivétel nélkül mind katolikusok, egy magát ma bosnyáknak valló pedig egészen biztos, hogy hívő, vagy nem hívő muszlim, a szóban forgó népnevek valójában éppen hogy nem azt voltak hivatottak jelölni, hogy ki milyen vallású. Más kérdés, hogy a történelem során mindez több alkalommal rendesen bele lett döngölve a köztudatba, és nem csak a délszláv etnikumokhoz tartozó átlagemberek nagy része, hanem velük együtt a külvilág is elfogadja ezt a fajta "osztályozást". Ugyanakkor ellenére annak, hogy az identitás kérdéseit illetően pont a régmúlt századaiban volt sokkal inkább meghatározó ereje a vallásnak, egy izmusok által nem befolyásolt műveltebb szerb vagy horvát ember bármikor meg tudja mondani, hogy a történelem során bizony léteztek katolikus vallású szerbek, aztán voltak és vannak ma is szerb muszlimok, továbbá nem minden katolikus délszláv volt egyszersmind horvát, a bosnyák pedig abszolút nem (csak) a boszniai muszlimok megnevezésére szolgált. Azzal, hogy ezeket felhozom, előfordulhat, hogy valami féle "kötekedőnek" tűnök, vagy egyszerűen csak olyannak, aki a történelem távoli bugyraiból akar extrém kuriózumokat mutogatni.
Nincs szó távoli bugyrokról. Azon őrületek következményeként, amiket egyes politikusok és egyházi személyek döngölnek a jónépbe, gyakorlatilag ma zajlik például a muszlim vallású szerbek lassú és teljes eltűnése a térképről. A kevésbé hívő részük egyszerűen csak elfelejti a vallását, míg a többiek egyre nagyobb számban szívódnak fel a jelenkori bosnyák gépezetben, gyakorlatilag Szerbia olyan részein is bosnyáknak megnevezve magukat, ahol sosem élt kimondottan boszniai eredetű népesség. Teszik ezt egyrészt azért, mert nem találják a helyüket abban a szerb nemzetképben, ami mellé egyesek állandóan az ortodoxia mindent meghatározó szerepét sulykolják (-néha még annál is erősebben, mint amennyire az a múltban volt), másrészt meg azért, mert maguk is egyre inkább elfogadják a bosnyák szót a muszlim szinonimájaként.
Aztán lépjünk tovább, alig néhány emberöltőnyit, ami még mindig nem mondható túl távolinak. A 19. században kezdett tömeges méreteket ölteni, és a 20. század során zajlott le szinte tanúkat is alig hagyó módon az a folyamat, aminek a részeként (egy-két "utolsó mohikántól" eltekintve) szinte minden katolikus délszlávból horvát lett. Részint pont az általam említett forrás is az azt megelőző "szűz állapotokat" tükrözte. (És ha az eredeti dokumentum másolata valakinek esetleg kell, akkor kérdezném is, hogy kinek és hova küldjem?) Azok esetében, akiknél mindez természetes módon zajlott le, nincs semmi gond. Minden embernek szíve joga oda tartozónak éreznie magát, ahova akarja. Csak éppen a "szívjog" kapcsán merülhet fel a kérdés, hogy a kevésbé szerencsés eseteknél kinek és mennyi joga lehetett arra, hogy egy másik ember feje felett pálcát törve megmondja, hogy "márpedig Te ez és az vagy!". Mert az a töredéknyi katolikus délszláv, aki még mindig nem érti, hogy ő ugyan honnan és miért horvát, gyakorlatilag ezzel szembesül, holott bőven van igazság abban, amit állítanak: amikor az őseik elszállingóztak Bosznia-Hercegovina területéről, nem volt semmiféle olyan horvát identitásuk, amit magukkal hozhattak volna. Útnak eredtek egy olyan korban, amikor az eredeti lakhelyükön senki se nevezte őket horvátoknak, aztán nagy részük még csak nem is élt egy generációnyit sem Horvátország területén, amibe nem csak a kezdetektől Horvátországnak nevezett, vándorútjuktól távolabb eső középső részt vehetjük bele, hanem a 19. század során oda csatolódottakat is. (Amik által Háromegy Királyságként összeállt a ma ismert Horvátország térképe.) Akik a történelmük során például Szlavóniában kötöttek ki, azoknál teljességgel érthető, hogy idővel fokozatosan kialakult a horvátsághoz tartozás megkérdőjelezhetetlen tudata, de a Vajdaság és a mai Magyarország területén ugyan miért kellett volna ennek feltétlenül mindenkinél végbemennie?
Ha pedig már az eredeti "szűz állapotok" kérdésénél tartunk, azt is megemlíthetjük, hogy abban a korban, amikor például még jellemzően csak a kajkavszki beszélőit illették a horvát névvel, az elnevezéshez plusz extraként gyakorlatilag tartozott egy lényegesen különállóbbnak tekinthető nyelv is. (Ellenére annak, hogy ma "nyelvjárásként" emlegetik, miközben a stokavszkira épülő horvátországi sztenderd a tőle imitt-amott eltérő szerbiaihoz képest ugyebár "külön nyelv".) Nem volt véletlen, hogy a régmúlt bunyevácai (fellelhető forrásokban) ekképp fogalmaztak, amikor a kilétükről kérdezték őket: "a vallásunk ugyanaz, mint a horvátoké, a nyelvünk meg (-a stokavszki egyik változataként) inkább a szerbekére hasonlít".
Szintén a "szűz állapotok" taglalásával harmadikként eljuthatunk a "bosnyák=muzulmán(?)" kérdéskörig is. Vallástól függetlenül illették e névvel a Boszniában élőket (meg azok is önmagukat), amihez annyi kiegészítést tehetünk rögvest hozzá, hogy a lakosság ortodox vallású részénél már sok évszázados gyökerei voltak a szerbséghez tartozás tudatának, így az állításunk alapvetően csak a muszlimokra és a katolikusokra vonatkozik. Jóval régebbi név annál, mint amilyen régen az iszlám gyökeret vert a Balkánon, és így már logikus, hogy nem jelölhette kizárólag a lakosság iszlámra áttért részét. Csak azok után, hogy a magukat szerbnek vallók már eleve kiestek a körből, és az előbbiekben említett, katolikus vallású délszláv népcsoportokat beszippantó horvát gépezet is végiggördült a Balkánon, immár rámaradhatott kizárólag a muszlim vallásúakra. Gyakorlatilag le lehetett "stoppolni" egy feltörekvő új nemzet neveként.
Ugyanakkor nem csak porosodó forrásokban szereplő emlékei vannak annak, hogy hajdanán kik hívták még magukat bosnyáknak. A nagy népmozgások idején Boszniából elvándorolt népcsoportok között volt olyan, amelyik a bosnyák nevet magával vitte, és a mai Magyarország területén is akad belőlük. Személyes ismerőseim is vannak közöttük, így egészen biztos lehetek abban, hogy léteznek. Ma egyébként "bosnyák horvátokként" jegyzik őket, amiben a horvátsághoz tartozás, vagy nem tartozás kérdésében dönteni megint csak legyen a mindenkori egyén szíve joga. (Megjegyzem, hogy köztük is van olyan, aki egy-egy személyes beszélgetésben saját maga kijelentette, hogy a régebbi eredetük nem horvát, ami a tényeket nézve teljesen logikus.) Lényeg a lényeg, nem minden bosnyák muszlim (!) , sőt mi több, ezen kívül lehet még akár pluszban horvát is :) .
Ha csak egy picit megpiszkáljuk a felszínt, már ennyire tarka a kép. Nyilván nagyon jelentős erővel bír az önmeghatározásban a vallás, és sokan annak megfelelően is döntöttek egy-egy adott korszakban arról, hogy kik közé tartozónak érzik magunkat. Amikor ezt saját meggyőződésből teszi valaki, azzal nincs is semmi gond. Baj inkább azon esetekkel van, ha valaki nem akar horvát lenni, de a katolikus vallása miatt agyba-főbe azzal traktálják, hogy "márpedig az vagy!", a gyerekeinek meg pluszban tanítanak valami nem létező származást, vagy éppen muszlimként nagyon hű szerb szeretne maradni, de közben a csapból is az folyik körülötte, hogy "az identitásunk legfőbb alappillére a pravoszláv hitünk". Odáig pedig el se menjünk, hogy mi a helyzet mondjuk egy ateistával, vagy egy lelkes ifjú buddhistával? Nekik egy szép nap majd nem jut nemzetiség? Példaként említhetem, hogy a magyarországi szerb kisebbségi közélet rangosabb szereplői közül is ismerek embereket, akik privát beszélgetésekben igen erősen merik felvetni ugyanezeket a kérdéseket, de nyilvánosan kiállni sajnos már egyikük sem áll ki. Nyilván való, hogy a legtöbb népnél jellemző, hogy a nagy többség (vagy akár a teljes egészük) egy-egy adott vallást követ, hol nagyon vallásosan, hol meg csak éppenhogy, de a Balkán esetében a népnevek és a vallások már-már totális egybemosása mögött nem kevés politikai rátolattyúzás is rejlik, vegyük akár a jelenkort, akár a legutóbbi évszázadok történelmét. Bosznia esetében is egy utopisztikus áldásos csoda lett volna, ha inkább valami "összboszniai" identitás alakul ki az emberek tudatában, és nem pluszban még egy nemzet. Annak kimondásával pedig, hogy "ez a nemzet ez a vallás, az a nemzet az a vallás", kicsit olyan érzés fogna el, hogy magam is hozzájárulok ahhoz, amihez nem akarok.
Ezért NEM foglaltam bele. Mondjuk úgy, hogy a tudománytól távolabbi, "lelki okokból", de hozzátehetjük, hogy valós tényeken nyugvó alapokkal. Mindemellett úgysem a vallási térkép alkotta a téma fő lényegét, hanem az, hogy az árnyalatnyira eltérő sztenderdek külön nyelvként folytatott bősz emlegetése mellett extrém példaként Horvátországban egymástól erőteljesebben elütő, tényleg külön nyelveknek is felfogható délszláv nyelvváltozatokat egyszerűen "nyelvjárásnak" becéznek.
Végezetül pedig vissza is kanyarodnék a nyelvhez. Főként délszláv vonatkozásban nagyon sok helyen nagyon gyakoriak a felszínes információkat közlő írások. Nem rossz, vagy megvető értelemben mondva ezt, hanem csak abban a tekintetben, hogy igen kevés írás vezeti végig a szálakat a ma ismert állapotokig. Sokakban él olyan kép emiatt, amiben például a mai Horvátország térképének sziluettjét, meg vele azt, hogy kik vallják magukat horvátoknak, és milyen nyelven beszélnek, "öröktől fogva létező dolognak" hiszik, holott alig pár évszázada is még teljesen más volt a helyzet, és ami azóta történt, az is hozzájárult ahhoz, amit látunk. Hasonlóképp valamelyik nyestes cikken mosolyogtam picit annál a sornál, ami azt említette, hogy a boszniai utcákon sétáló helybéli horvát és bosnyák emberek beszédében lényegében alig lehet különbségeket találni. Jó hogy alig lehet, mert alig pár évszázada annak, hogy az egyik egyszerűen katolikus vallású bosnyák, míg a másik muszlim vallású bosnyák volt, és nem messzebbről odaköltözött horvátokról beszélünk. Ha meg messzebbről érkezett lenne, teszem azt Szlavóniából, akkor szintén nem árt tudni, hogy Szlavónia jelenkori lakosainak tetemes része történetesen pont bosznia-hercegovinai eredetű. Főként ezen áramlatoknak köszönhető, hogy a mai Horvátország területén a stokavszki natív beszélőinek száma jelentős arányt ért el, meg persze egy kisebb hányadig a hajdan önálló államiságú és identitástudatú Dubrovniknak. Bibi csak ott van, hogy létezik egy ma uralkodó horvát történelemszemlélet, amelyik úton útfélen be akarja bizonyítani, hogy egykoron azok is horvátok voltak, akik két-három évszázaddal ezelőtt még jól datálhatóan nem nevezték annak magukat. A nemzettudat ellen elkövetett "megcsonkítási szándékként" értékelik azt, ha valaki ilyesmiről csak szót ejt, holott minden értelmes ember képes ezeket felfogni, horvátok és nem horvátok egyaránt, a történet egészéhez pedig elengedhetetlenül szükségesek. Mindenkinek van egy származása, ezen kívül pedig az, aminek vallja magát. Az meg egy másik kérdés, hogy Szerbiában kontraként létezik egy olyan áramlat, amelyiknek a követői szerint igazából mindenki szerb volt a térségben. Azzal kevesebb a gond, mert azt aránylag mindenki megtanulta már kezelni.
@fistika: Ebből csak annyi maradt ki, hogy valójában a szerb annyit jelent, hogy ortodox, a horvát annyit, hogy katolikus, a bosnyák meg annyit, hogy muszlim. Ezek tehát vallási, és nem nyelvi alapú etnikumok (de legalábbis egymástól ilyen alapon különülnek el), és ehhez igyekeznek nyelvi különbségeket találni vagy kreálni.
@fistika: Köszönöm a tájékoztatást! Érdekes volt.
"Plusz megjegyzésként Spanyolországnál egyébként nem értettem, mire gondolt?"
Nevezetesen az asztúriai, leóni, extremadurai, aragóniai, murciai nyelvváltozatokra gondoltam. Az asztúriait és az aragóniait talán még jogos is lehet külön nyelveknek tekinteni, mivel történetileg önálló latin nyelvjárások, ahogy a kasztíliai is (egy aragóniai népdalt pl. nem könnyű megérteni a kasztíliai ismeretében -- nem azt mondom, hogy semmit nem érteni belőle, de van, amit nem és van, ami teljesen ugyanúgy hangzik), de a többi esetében nincsenek nagyobb különbségek a "sztenderd" kasztíliaitól, mint mondjuk a magyar nyelvjrásáok közöttiek (a leóni például azt a benyomást kelti, mintha enyhe portugál akcentussal beszélnék a kasztíliait, de nincsenek különösebb megértési nehézségek).
@Sultanus Constantinus: A helyzet fintora, hogy az Ön által említett példákért SEM kell például Olaszországig, vagy Németországig menni. Miközben a ma már négy külön iskola szerint is tovább szerkesztett, de lényegében ugyanazon nyelvet alapul vevő irodalmi sztenderdeket egyesek külön nyelvekként próbálják feltüntetni (-az itt említetthez ld. újstokavszki nyelvváltozatok 19. században közös irodalmi nyelvi alapként elfogadott kelet-hercegovinai alváltozata), addig pont Horvátország az, ahol 3 lényegesebben eltérő délszláv nyelvváltozatot is egy nyelv nyelvjárásaiként tüntetnek fel. EZEKET ábrázolja a cikk legutolsó térképe, zöld, kék és lila színekkel. Egymásból természetesen ezek sem teljesen érthetetlenek, mert a szókincsük nagy része ugyanabból a közös szláv alapszókincsből építkezik, de EZEK közt találhatunk már inkább nyelvinek, mintsem nyelvjárásinak tekinthető komolyabb eltéréseket (grammatikait és szókincs bélit egyaránt), és EZEK esetében fordulhat elő igazán pl. olyan, hogy az egyik beszélőnek néha-néha meg kell kérdeznie a másiktól, hogy "Te, mit is mondtál?". Nem csak nagyon elvétve egy-egy szó, hanem sok esetben már egész mondatok miatt is. Józan paraszti ésszel, és nem néhány politikus zavaros agyával gondolkodva nagyjából EZ AZ a határmezsgye, ahol elvileg(!) két külön nyelvről beszélhetnénk.
A térképen zölddel jelzett STOKAVSZKI (kisebb-nagyobb dialektikai különbségekkel!) lényegében AZ a nyelv, amit a szomszédságban élő szerbek, a 20. század során önálló nemzetté lett bosznia-hercegovinai muszlimok, és a magukat (-nyilatkozótól függően) hol részint szerbnek, hol meg teljesen különállóaknak mondó montenegróiak beszélnek. A dalmát tengerparti sáv hajdani "őshonos" délszláv változata, a CSAKAVSZKI ehhez képest egy külön képződmény, a KAJKAVSZKI pedig szintén külön képződményként inkább a szlovén nyelvváltozatokkal alkot egy kört.
Megjegyzendő egyébként, hogy a kudarcba fulladt jugoszláv zászló alatti egyesítés érdekes párhuzamaként tulajdonképpen egy kicsivel korábban elindult, aztán csendesebben és sikeresebben lefutott másik délszláv egyesítési történet rejlik a dolog mögött. Történetesen nem valami féle "összdélszláv " lobogó színeiben, hanem a horvát zászló alatt. Ugyanis elég csak jó három évszázadnyit visszautaznunk az időben addig a korig, amikor alapvetően még csak a KAJKAVSZKI beszélőire volt használatos a horvát megnevezés. Téve ezt önmaguk és mások által is, míg a STOKAVSZKI és a CSAKAVSZKI beszélői jellemzően saját kis identitástudattal bírtak. A ma oktatott horvát történelem természetesen erre is frappáns választ ad: a szóban forgó népcsoportok eredetileg mind horvátok voltak már a kezdet kezdetén, csak ezt egy időre "elfelejtették". Gyakorlatilag bedobva és alkalmazva a mai horvát nemzettudatot azokra az állapotokra, amikor a középkor egy-egy korszakában az érintett területek némelyike valamely horvát uralkodó alá tartozott. Nagyon durva példaként ez olyan, mintha a történelmi Magyarország területének összes lakóját mondjuk az Árpád-korban (vagy akár jóval később is) magyarként neveznénk meg.
(Ezeket eddig elmondva természetesen nem a szerb oldal azon "gondolkodóit" szeretném támogatni, akik szerint pl. minden stokavszki nyelvű ember hajdanán szerb volt, mert nyilván ilyet is hatalmas blődli lenne állítani.)
----------------------------------------------
Igazolandó az állításaimat, mellékelnék egy 17. század végi szöveget egy olyan embertől, akit ma a horvát(!!!) iskolás tankönyvekben is ott találunk. (Elhárítandó azt a "gyanút", hogy pl. valami ellentábor véleményét tolmácsolom.) Az illető neve Bartolomeo Kašić, az eredeti szöveg pedig az általa latinról lefordított Ritual Rimski bevezetőjében található, aminek utána lehet nézni(!):
"Tehát, ha én BOSZNIAIUL / BOSNYÁKUL (!) írom le ezeket a szavakat: poslao sam, učio sam, rekao sam stb. (-ezek itt az általa használt megnevezésben is szereplő vidék beszélői által használt STOKAVSZKI alakok), azért még nem tiltom a mi DALMÁTUNKNAK, hogy az a maga módján adja vissza: poslal sam, učil sam, rekal sam (-lásd CSAKAVSZKI), sem pedig a DUBROVNIKINAK, hogy azt mondja: poslo sam, reko sam (-ez meg itt dubrovniki STOKAVSZKI); és ahol én azt írom, hogy što vagy šta, ott nem tiltom a Dalmátnak, hogy ő azt mondja ča ... "
-ergo ő itt a mai horvát irodalmi nyelvnek is alapját adó stokavszkit például még "boszniai nyelvnek" nevezi (meg ugye "dubrovnikinak"), miközben mindezeken kívül az általa ismert népcsoportokat ekképpen(!!!) sorolja fel a művében:
"Hrvat, Dalmatin, Bošnjak, Dubrovčanin, Srbljin", azaz "HORVÁT, DALMÁT, BOSNYÁK, DUBROVNIKI, SZERB". Ugye milyen érdekes, hogy a szerb és a horvát mellett még másik három is "egyenrangúként" szerepelt a listán? (És a bosnyákra kitérve annyi megemlítendő, hogy az akkoriban még általában véve "boszniait" jelentett, Kašić nézőkéjéből pedig mindenek előtt boszniai katolikusokat.) Ezzel a felsorolással együtt érdekes igazán az előbbi szövegrész! Még a szerző maga is, ma a horvát irodalmiság nagyjaként számon tartva, az 1600-as évek végén "horvát" alatt csak a népesség egy részét emlegette, akik az általa idézett szövegpéldáknál kihagyott KAJKAVSZKI beszélői.
----------------------------------------------
A történet többi részének megértéséhez pedig némi utánajárással bárki elmélyedhet például a térképekről ma ismert, TÖBB RÉSZBŐL(!) összeállt Horvátország történetében: volt a döntően KAJKAVSZKI nyelvű, kezdetektől Horvátországnak nevezett középső rész Zágrábbal. Aztán volt az identitástudat szempontjából is külön egységet képviselő CSAKAVSZKI (-meg persze újlatin dalmát) nyelvű Dalmácia, még délebbre a sokáig teljesen külön államisággal és identitástudattal bíró STOKAVSZKI nyelvű Dubrovnik (avagy Raguza), és volt az a szlavóniai rész, aminek a megyéit (-az ott élő, migrációk eredményeként döntően bosznia-hercegovinai eredetű, szintén STOKAVSZKI nyelvű lakosaival, plusz a helyi magyar kisebbséggel) szintén csak a 19. század során csatolták a horvát közigazgatás kötelékébe. Semmiféle "belemagyarázás" nem kell annak megemlítéséhez, hogy ezt az egységet a létrejötte idején például még magyarul is "Horvát-Szlavónországnak" nevezték. Vele egy idejű történet a mai horvát nemzettudat kialakulása és fejlődése, amiben némi szögletes leegyszerűsítéssel többen lettek előbb "horvátországiak", aztán "horvátok". Szintén e történet eredője (és nem valami féle viszketegségé) az is, hogy mind a mai napig akadnak például olyan bunyevácok és sokácok, akik nem vallják magukat horvátnak. Történelmi alapjuk van rá, mert amikor az őseik Bosznia-Hercegovina területeiről (-meg a Bunyevácok egy részének esetében még korábbi migrációk eredményeként pl. Dalmáciából) elindultak, ha nagyon akarták volna, akkor sem hozhattak volna magukkal semmiféle horvát nemzettudatot. A mai Vajdaság és Magyarország területein élők közül sokan csak a huszadik század hajnalán hallottak először arról, hogy nekik horvátoknak "kéne lenniük". Ezt csak azért említettem, mert gyakran előforduló téma, és talán még a nyesten is esett róla szó(?).
Visszakanyarodva a LÉNYEGRE, arról, hogy mi egy nyelv, meg mi kettő (-vagy éppen három-négy...), többek közt például a mindenkori horvát embernek lehet elegendő ismerete, és akit nem a politika őrültebb fuvallatai befolyásolnak, annak van is! Sajnálatos tény, hogy a Zágrábból idepostázott "elméleteket" jóval kevésbé hajlamos felülvizsgálni a közvélemény és a hazai tudósok egy része azoknál, amiket például szerb oldalon szülnek egyes betegebb koponyák. A dolog persze érthető: volt (meg csíráiban sajnos van is) egy nemzetközi konfliktus, amiben nem teljesen tárgyilagos módon fel lett rajzolva egy "ártatlan jó" meg egy "rossz" képe, és az első esetében alapvető emberi pzsichológia azt hinni, hogy "ott rosszak biztos nincsenek". Fentebbi asztaloknál ehhez társul az is, hogy "ki kivel szövetkezik", végül az egésznek a jól ismert eredője az, hogy ma például egy nyelv több sztenderdjéből több egyenértékű (!) nyelvvizsga tehető. Természetesen magam is tudom, hogy például inkább a szerbes sztenderdhez szokva mennyire nehéz néha kvázi "horvátosan" beszélni, de függetlenül attól, hogy ez mennyire nehéz, vagy sem, gondolatban szívesen kimennék azokkal a portugálosokkal tüntetni, akik erre fel szeretnének mondjuk egy brazil nyelvvizsgát, meg azokkal az angolosokkal, akiknek e logikát követve járna mondjuk egy amerikai és egy ausztrál is. Mert egyelőre még mindig nekik(!) kéne többet dolgozniuk és tanulniuk érte, nem pedig azoknak, akik pl. szerb után elmennek horvátból is, avagy fordítva. Márpedig ma Magyarországon például ez is lehetséges, és nem néztem utána, de hallani hallottam olyat, hogy pluszban a boszniai muszlim is felkerült már a vizsgarepertoárra.
Ennyi. Plusz megjegyzésként Spanyolországnál egyébként nem értettem, mire gondolt? A spanyol nyelvjárásaira, vagy például a katalánra, ami azért eléggé eltér a spanyoltól ahhoz, hogy közeli, de mégis külön latin nyelvként tarthassuk számon.
Nagyon érdekes egyébként, hogy míg egyes országokban a valóban különböző, egymással kölcsönösen sem érthető nyelveket csak nyelvjárásoknak nevezik (ld. pl. Olaszország), máshol meg egymástól alig különböző, igazából még csak dialektusoknak sem nevezhető nyelvváltozatokat tartanak külön nyelveknek (mint a cikkben említettek, ill. pl. Spanyolországban).