Horvát-(szerb-)szlovén kiejtési útmutató
Útnak indulna az Adria felé? Nem árt, ha bedob a bőröndbe egy zsebszótárat vagy társalgási zsebkönyvet, és a GPS mellett is jól jöhet egy térkép. De a leírt szavakat, kifejezéseket, városneveket ki is kell ám ejtenünk, ha érdeklődni próbálunk...
Benne vagyunk már a nyárban, lassan indulhatunk nyaralni. Honfitársaink jelentős része a horvát tengerpartot célozza meg, és sokan ejtik útba Szlovéniát is. Déli szomszédainknál sokan beszélnek angolul, németül vagy olaszul, így a kommunikáció nem okozhat gondot, ha ismerjük e nyelvek valamelyikét. Kivéve persze, ha úgy kérünk útbaigazítást, hogy nem tudjuk kiejteni a keresett település nevét sem. Szerencsére a legfontosabb kiejtési szabályokat könnyen megtanulhatjuk – ebben kívánunk most segíteni.
A horvát és a szlovén helyesírás hangjelölése igencsak hasonló, ezért együtt fogjuk tárgyalni őket. A horváttal gyakorlatilag azonos a bosnyák és a montenegrói írás is, és (a cirill betűs szerb helyesírás mellett) használják ezt az írást Szerbiában is. (A szövegben az egyszerűség kedvéért ezt az írást csak horvátként fogjuk emlegetni.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Adam Jones (Adam63) / CC BY-SA 3.0)
A magánhangzók
A horvát és szlovén magánhangzókkal egyszerre van pechje és szerencséje a magyar turistának. A két nyelvben csak öt magánhangzót jelölő betűt használnak, és ezek kiejtése nagyjából megegyezik a magyaréval: a, e, i, o, u. Ezek ejtése ráadásul nagyjából meg is egyezik a magyaréval. A különbség mindössze annyi, hogy az a ejtése inkább a magyar á-éhoz áll közel; az e a horvátban valahol a magyar e és é ejtése között áll (a magyar nyelvjárási [ë]-nek felel meg), a szlovénban lehet az e-éhez, az é-éhez hasonló, sőt, gyakran svát jelöl, azaz egyfajta, a magyar fül számára az [ö]-höz közel álló rövid, elharapott hang; a szlovénban az o is kétféle hangot jelölhet, egy olyat, amelyik inkább az [u], és egy olyat, mely inkább az [a] felé hajlik. Mi több, ezek mindegyike (a svá kivételével) lehet rövid és hosszú is. (A szlovénban hosszú csak a hangsúlyos szótagban.) Sőt, a horvátban a hangsúlyos szótag kétféle dallammal is ejthető, és ugyan rendkívül ritkán, de előfordul, hogy két szó jelentését csak a dallam különbözteti meg.
De honnan tudjuk, hogy mikor hogyan kell kiolvasni őket, illetve hogy melyik a hangsúlyos szótag? Nos, a jó és a rossz hír az, hogy ha nem tudunk horvátul, illetve szlovénül, akkor nem tudjuk – sőt, ha elég jól beszéljük ezeket a nyelveket, és egy ismeretlen szót látunk leírva, akkor is csak tippelhetünk. Olyan ez, mintha a magyart ékezetek nélkül írnánk: a szövegkörnyezet híján nem tudnánk eldönteni, hogy pillanatnyi olvasata [torok], [török], [tőrök] vagy [törők], ha pedig egyáltalán nem tudnénk magyarul, elképzelhetőnek tartanánk a [tórok], [torók], [tőrők] stb. ejtésmódot is. Így aztán nyaralás előtt nem kell magunkat a pontos kiejtésre trenírozni – teljesen felesleges, hiszen a leírt szóalak ejtése nem dönthető el. Persze ebből az is következik, hogy kiejtésünk eleve tökéletlen lesz – ha azonban a magánhangzókat úgy ejtjük, mint a magyarban (ügyelve az a [á] ejtésére), és a mássalhangzókat is pontosan olvassuk ki, jó esélyeink vannak arra, hogy megértenek minket.
A mássalhangzók
A mássalhangzókkal már nincs ürügyünk a lazsálásra, ezeket elég pontosan jelöli a két helyesírás. Nem kell azonban aggódnunk, viszonylag könnyű dolgunk lesz. A következő betűket pont úgy kell kiolvasni horvát és szlovén szavakban, mint a magyarban: b, c, d, f, g, h, k, l, m, n, p, r, t, z. Figyelem! Arra is oda kell figyelni, hogy a c mindig [c] – Križevci (Kőrös) tehát [krizsevci], nem pedig [krizsevcsi], mint ahogy magyarok időnként – talán olasz hatásra – mondják. A d, n és t olvasata sosem – tehát e és i előtt sem! – [gy], [ny], [ty], tehát Dubrovnik nem *[dubrovnyik], hanem pontosan úgy olvasandó, ahogy a magyar hangjelölési szabályok alapján gondolnánk (eltekintve attól, hogy az o hosszú: [dubróvnik]). A szlovénban egyáltalán nincsenek ilyen „lágy” mássalhangzók, a horvát pedig többféleképpen jelöli őket: a nj az [ny] jele, a lj pedig a régi-nyelvjárási magyar [ly]-é. (Más esetekben a j úgy olvasandó, mint a magyarban.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Samum / GNU-FDL 1.2)
Ha tavasszal már szorgalmasan megtanultuk a cseh és szlovák hangjelölési szabályokat, akkor most könnyebb dolgunk van. A č ugyanúgy a [cs], a ž a [zs], a š pedig a [s] jele – azon aligha lepődünk meg, hogy a s [sz] jele (Cres tehát [cresz], és nem [cres]; Lošinj pedig [losiny], és nem [losziny]). A horvátban ezen kívül a dž betűkapcsolat is használatos a [dzs] jelölésére – de ez aligha jelent további nehézséget. Szintén a horvátban van még két betű, melyre fel kell hívnunk a figyelmet: a ć és a đ. A ć a magyar fül számára valahol a [cs] és a [ty] között van: a č-től való megkülönböztetés érdekében a [ty] ejtést ajánlanánk, de bizonyos horvát területeken egybeesett a č által jelölt hanggal, így valószínűleg akkor is érteni fogják, ha [cs]-nek ejtjük. A đ ennek zöngés párját jelöli, ezt hasonló megfontolások alapján inkább [gy]-nek javasoljuk ejteni.
Míg láthatóan az esetek többségében a szlovénnal kevesebb gondunk van, mint a horváttal, egy szempontból mégis a szlovén bonyolultabb. Míg a horvátban a v ejtése nagyjából olyan, ahogyan a magyar alapján várnánk, addig a szlovénra ez csak akkor igaz, ha magánhangzó előtt áll. Szó végén vagy mássalhangzó előtt az ejtése [u], ha azonban a szó elején áll, lehet olyan is, mint az angol w-é: ilyenkor a magánhangzó és a v kettőshangzót (diftongust) jelöl: az avto ejtése kb. olyan, mint a magyarban: [auto]. Ha a v szó elején vagy mássalhangzó után áll, és zöngétlen mássalhangzó követi, akkor zöngétlenedhet is, ilyenkor [f]-szerűen is hangozhat. Legegyszerűbben akkor járunk el, ha magánhangzó előtt [v]-nek, egyébként [u]-nak ejtjük.
(Forrás: Wikipedia Commons)
Ugye nem is olyan bonyolult? Nehezebb lesz úgy becsomagolni, hogy elférjünk az autóban. Mindenkinek kellemes nyaralást kívánunk!
@El Vaquero: „Apropó [x], aki nemt tudná, hogy micsoda: ez kemény-h, mint az oroszban. Ilyen van a magyar technika, pech szavakban.”
én speciel mindkettőt [ç]-vel ejtem (és még sokan mások, pl a németek, akiktől átvettük – forrás: de.wiktionary.org/ ). szerintem hamár példa, akkor a magyar _doh_ szót javasolnám. vagy Bachot.
@El Vaquero: >> a szerb magánhangzó-diagrammokon annyi allofón van feltüntetve, hogy karácsonyfa lesz belőle, a horvát nyelv leírása kapcsán sokkal kevesebb magánhangzót jelölnek <<
Szerintem ez a fonetikusok eltérő kultúráját minősíti, nem a nyelvek eltérő fonémakészletét. Amiből, ha az irodalmi nyelveket nézzük, akkor a horvátban még több is van, mert az megtartotta a Karadžić-féle ije-zést, míg a szerb változat áttért az e-zésre: ez – a rövid-hosszú ellentétet figyelembe véve – kettővel több mgh.-fonéma a horvátban (mert a sztenderd leírások diftongusnak tartják).
Ami a normát illeti, „amelynek hallatán a horvátok nem/nem nagyon tudják területileg leszűkíteni a beszélő származását”, az sem igaz, hogy a „horvát ć és a đ […] a horvátban a cs, dzs-vel egyezik meg”. Az egybeesés (egy köztes hangban) előfordul, de akkor már az illető származását be tudják lőni: ez ugyanis kaj-horvát jellegzetesség.
Ami a dolog hátterében lehet az az, hogy a magukat horvátnak azonosító délszlávok nyelvjárásilag sokkal tagoltabbak, mint a magukat szerbnek azonosítók. A közös irodalmi nyelv eredetileg a szerb Vuk Karadžić hercegovinai ije-ző új-što-dialektusa volt. Ez viszonylag csekély mértékben tér el a Belgrád környéki e-ző új-što-dialektustól, és a szerbek idővel ezt még tovább közelítették. A helyzet így nem feszítőbb Belgrádban, mint a magyar irodalmi nyelv és a budapesti beszélt nyelv esetén.
Zágráb környékén azonban e-ző kaj-nyelvjárást beszélnek (beszéltek), amely szinte egy másik nyelv az irodalmi ije-ző új-što-dialektushoz képest. Így a művelt horvátnak mintegy „tanult” nyelven kell beszélnie, emiatt a normatív nyelvállapotot nem tudta átszínezni a helyi dialektus, a helyi változatosság.
Ez lehet talán annak a hátterében, hogy „a horvát nyelv leírása kapcsán sokkal kevesebb magánhangzót jelölnek”, mint a szerb esetén. De úgy vélem, hogy ha a szerbet is úgy definiáljuk, hogy „amelynek hallatán a [szerbek] nem/nem nagyon tudják területileg leszűkíteni a beszélő származását”, akkor ennek a nyelvállapotnak a leírása is egyszerűbb lenne.
Amúgy, ha nyelvészetileg nézzük a horvátot, tehát az érintett dialektusokat is beszámítjuk, akkor itt szvsz nemcsak azért lehet több mgh.-t leírni, mint a szerbben, mert a horvát „három az egyben” nyelv, hanem azért is, mert vannak olyan dialektusai, amelyek feladták a mgh.-kvantitást és a zenei hangsúlyt: ezek mgh.-kvalitássá konvertálódtak. A Mura menti horvát tájszótár pl. négy különböző <e>-t ad vissza az igen zárttól a nyíltig.
srbija.blog.hu/2011/04/22/szvasztikatol_a_szlavisztikaig_szajbarago_
.
>> vannak ismerőseim, akik mindkettőt beszélik és a szerbet mondják bonyolultabbnak <<
Ez mindaddig szubjektív vélemény, amíg konkrét miértek fel nem merülnek. Én is bízvást tudnék találni olyan ismerősöket, akik pedig fordítva vannak ezzel.
@LvT: arra a "horvát"-ra gondoltam, amit horvát tévében, rádióban hallhatsz bemondóktól, és amelynek hallatán a horvátok nem/nem nagyon tudják területileg leszűkíteni a beszélő származását, nem tudnak a kiejtésbe belekötni. Amúgy kösz a Dubrovnik kiejtésének megerősítését.
A szerb kiejtését azért gondolom nehéznek, meg a szerb magánhangzó-diagrammokon annyi allofón van feltüntetve, hogy karácsonyfa lesz belőle, a horvát nyelv leírása kapcsán sokkal kevesebb magánhangzót jelölnek Ugyanez a mássalhangzókkal. Nekem sokkal bonyásabbnak tűnik, és vannak ismerőseim, akik mindkettőt beszélik és a szerbet mondják bonyolultabbnak.
@El Vaquero: >> amiben nem vagyok teljesen biztos, mivel nem tudok horvátul, az a Dubrovnik kiejtése <<
Az irodalmi nyelvben szerb-horvát hangsúlyjelöléssel: <Dùbrōvnīk> (Szerbhorvát-magyar szótár, Újvidék, 1968), APhI-val: [dǔbro̞:vni:k]. Azaz az első szótagi magánhangzó rövid emelkedő hangsúlyú, a maradék kettő pedig hosszú hangsúlytalan.. A közép-délszláv diarendszer azon nyelvjárásaiban, amelyek megőrizték a hangsúlytalan szótagokban a magánhangzó-kvantitást, a <-nik> képző hosszú.
.
>> a szerb kiejtése már nagyon nehéz, nincsenek egy súlycsoportban <<
Nem értek egyet a szerb és a horvát ilyen kiélezett szembeállításában, főleg, hogy írod, nem tudsz horvátul. Egyébként is, egy fonetikusnak mi az a „horvát”, amelyről ilyen kategorikusan nyilatkozhat..?
Mondjuk én nem mostam volna össze ennyi nyelvet. A horvátot és a szlovént még csak-csak össze lehet, de a szerb kiejtése már nagyon nehéz, nincsenek egy súlycsoportban. A horvát a legkönnyebb mind közül. Meg nekem az összes szláv nyelv közül a horvátnak tetszik legjobban a hangzása, ennek a legkevésbé agresszívan szlávos a hangzása, meg olyan nagyon magyar fül számára bántó hangok sincsenek benne.
Mondjuk Fejes elvtárs újfent meg van dicsérve, bár aggasztó, hogy túl sokat kezd foglalkozni kiejtéssel, nehogy elvigye a mentő. Szerintem mikor nem látja senki, már IPÁ-zik is titokban. A cikk is elég korrekt magyaros kiejtés szintjén, ha a szerbet nem számítjuk és eltekintünk a h-s tévedéstől.
Apropó [x], aki nemt tudná, hogy micsoda: ez kemény-h, mint az oroszban. Ilyen van a magyar technika, pech szavakban.
Illetve egy dologban nem tudok napirendre térni Caneparinál: szinte minden szláv nyelvnél azt írja, hogy a t, d, c, dz tisztán dentális (csak a felső fogsornak ér neki a nyelv, a felső ínyhez nem), azaz nem denti-alveoláris (mint a magyarban, ahol a fognak és ínynek is nekiér egyszerre), ami elvileg lehetséges, de nekem elég hihetetlennek tűnik.
A másik, amiben nem vagyok teljesen biztos, mivel nem tudok horvátul, az a Dubrovnik kiejtése. Több nem hiteles forrás azt írja, hogy [ˈdubɾɔːvniːk], de az í így nekem elég furcsán hangzik, de még a szó eleji főhangsúly is kérdéses lehet. Ez tényleg így ejtendő?
@Antiszociális Nyelvészkedő: de, igazad van, [x]-nek ejtik, abból is inkább közelítőhangként, mint réshangként használják, persze a magyarban is sokszor közelítőhanggá lágyul.
"az a ejtése inkább a magyar á-éhoz áll közel". Olyannyira közel áll, hogy szinte majdnem teljesen megegyezik vele (bár a magyarban nagyon szűk kettőshangzó, de ezt a mikroszkópnyi különbséget egyik szláv beszélő sem fogja észrevenni).
A horvát ć és a đ kérdésköre: a horvátban a cs, dzs-vel egyezik meg. Persze ez a fajta horvát cs, dzs nem csücsörítéses, ahogy a magyarban (és angolban), hanem csücsörítetlen, mint a spanyolban.
Horvátban az "ell" lehet félsötét is, de lehet opcionálisan világos, magyaros ell is.
A másik az j, nj, lj kérdése a horvátban. Ezek a palatális hangok a horvátban nem palatálisak, hanem prepalatálisak (kevésbé lágyak), azaz a j olyan j, mint a magyar "foJcs" szóban, az nj olyan hang, mint a magyar "kiNcs" szóban, és az lj olyan, mint a magyar "kuLcs" szóban.
A h nem inkább [x], mint a lengyelben, szlovákban stb.?