Magyarország elmagyarosodásáról

Míg a magyarországi közbeszéd aggódik a határon túli magyarokért, a legkisebb figyelmet sem fordítja a hazai nemzetiségek helyzetére, gyakran létükről sem vesz tudomást. De miként zajlik hazánkban az asszimiláció? Ebbe enged betekintést Borbély Anna tanulmánykötete.

Borbély Anna Kétnyelvűség. Variabilitás és válogatás magyarországi közösségekben című kötetének borítójára eléggé megtévesztő módon csak a cím első fele került fel, holott a második fele sokkal pontosabban írja le a tartalmát. Akik tehát a könyvesboltban a címen fellelkesülve gyorsan kosarukba teszik a könyvet, otthon igencsak meglepődhetnek – csalódni viszont aligha fognak.

A könyv tulajdonképpen négy fejezetre oszlik, az ötödik számozott fejezet a korábbiak összefoglalása, a hatodik és a hetedik pedig ennek román, illetve angol nyelvű fordítása. Az első fejezet általánosságban beszél a kétnyelvűség és többnyelvűség kérdéséről, a második fejezet egy a magyarországi nemzetiségek körében végzett átfogó kutatásról számol be, a harmadik és a negyedik pedig a szerző által folytatott kutatásokat írja le, melyek helyszíne egy-egy magyarországi, fokozatosan elmagyarosodó román község.

Hangsúlyozandó, hogy szakkönyvről, és nem ismeretterjesztő kötetről van szó. Ebből következik, hogy a könyv aligha követhető mindenki számára, és célja nem is az, hogy mindenki számára érthető legyen. Ugyanakkor a szakkönyvek között nem különösebben nehéz szöveg, és a leírt eseteknek, történeteknek, személyes vallomásoknak köszönhetően olvasmányosnak is mondható, így hát ajánlható azoknak a szakmán kívülieknek is, akik komolyan érdeklődnek a téma iránt. Kiemelendő, hogy a szerző román nyelvismeretének köszönhetően olyan példákat is hoz, melyekkel a szakirodalomban egyébként ritkábban találkozunk (a moldáviai helyzet, az isztroromán kutatása stb.).

Amit a kétnyelvűségről tudni érdemes

Az első fejezet az, mely kárpótolja azokat, akik a borító láttán azonnal a vásárlás mellett döntöttek. Borbély Anna ebben a fejezetben leírja a két- és többnyelvűség különböző formáit, aspektusait, megközelítési lehetőségeit, és megismerteti a terület szakszavait is. Így például kiderül, hogy a szaknyelvben a kétnyelvűség terminust az egyénekre használják (akkor is, ha az illető kettőnél több nyelvet használ), a többnyelvűség terminust viszont közösségekkel kapcsolatban (akkor is, ha az adott közösségben csupán két nyelvet használnak). Ehhez a megkülönböztetéshez azonban a szerző sem tartja magát szigorúan.

A fejezetből kiderül, hogy a kutatók már abban is eltérnek, hogy mikor beszélhetünk kétnyelvűségről: egyesek szerint csak akkor, ha a valaki születésétől kezdve két nyelvet használ; mások szerint az, aki magát kétnyelvűnek tartja, vagy akit környezete annak tart; van, aki szerint az számít, hogy az illető folyamatosan két nyelvet használjon; megint mások a nyelvtudás mértékéhez kötik, de itt is sokféle álláspont van – van, aki csak azt tekinti kétnyelvűnek, aki két nyelvet „tökéletesen” ismer, a másik véglet szerint már az is kétnyelvűség, ha a másik nyelvvel „érintkezésbe kerül”. A definíciók sokfélesége annak is köszönhető, hogy az egyéni kétnyelvűség nagyon sokféle lehet. Van, aki két – vagy több – nyelvet sajátít el anyanyelvként, van, aki csak felnőtt korában tanul meg másik nyelvet, viszont az is előfordulhat, hogy csak ezt a másikat használja, és első nyelvét el is felejti (de legalábbis tudása erősen leromlik). Van, akinek mindkét nyelvén kb. azonos szintű a tudása, és van, akinek különböző.

A közösségi kétnyelvűség is többféle lehet. Beszélhetünk stabil többnyelvűségről, ha a csoport hosszabb időn át többnyelvű, és beszélhetünk instabilról, ha a kétnyelvűség csak a nyelvcsere átmeneti állapota. Az sok tényezőtől függ, hogy a kétnyelvűség stabil-e: létrejöttének körülményeitől, társadalmi, gazdasági és politikai viszonyoktól, a csoport elszigeteltségének mértékétől, az öntudattól és a saját intézmények fejlettségétől, a csoport lélekszámától, a nyelvek presztízsétől stb. A helyzetet bonyolíthatja, hogy ezek a tényezők akár ellenkező irányokban is hathatnak.

Az evangélikus templom a szlovák Tótkomlóson
(Forrás: totkomlos.hu)

Ha a nyelvcsere a nyelv teljes beszélőközösségét érinti, akkor az a nyelv kihalásához vezethet. A nyelveket veszélyeztetettségi fokuk szerint is szokás csoportosítani, de az egyes kutatók különböző skálákat használnak. A nyelvhalál közeledésének több jele is van: a beszélők számának csökkenése, a nyelvhasználat színtereinek csökkenése, illetve a magában a nyelvben bekövetkező szerkezeti egyszerűsödés. A nyelvhalálnak több módja is akad, ritka, de nem példa nélküli, hogy egyszerűen kiirtják a nyelv beszélőit. A nyelvhalál társadalmi szintek szerint is különböző irányú lehet: van, hogy az elit vált nyelvet, és őket követik a tömegek; de előfordulhat az is, hogy a nyelvhalál alulról indul, és a nyelvet az elit őrzi – ha a hétköznapokban nem is, de bizonyos rituális funkciókban használja.

A többnyelvű közösségekben többféle nyelv használatára van lehetőség, és megvannak annak a szabályai, de legalábbis tendenciái, hogy a közösség tagjai mikor melyik nyelvet használják. Ezt befolyásolhatja az, hogy kik vesznek részt a beszélgetésben, ill. rajtuk kívül kik vannak ég jelen; hogy hol folyik a beszélgetés és miről. De nem csupán az jellemző, hogy több nyelvet használnak, hanem hogy többnyelvű beszédmódot is kialakítanak: ennek során hol az egyik, hol a másik nyelvet használják. Ezt nevezzük kódváltásnak. A kódváltásnak is megvannak a közösségen belüli szabályai, bár az, hogy mik, a szakemberek között is vitat tárgya. A kódváltás oka lehet a szolidaritás kifejezése, vagy éppen valakinek a társalgásból való kizárása; kifejezheti a mondandó hivatalos vagy bizalmas jellegét, személyes vagy objektív álláspontot; oka lehet idézés – azon a nyelven, amelyen a kijelentés elhangzott – vagy közbevetés; a másik nyelven elhangzottak magyarázata vagy megismétlése stb. Tévedés az, hogy a beszéd közbeni rendszeres kódváltás „helytelen” lenne, vagy hogy az így beszélő személyek képtelenek lennének egynyelvű környezetben kódváltás nélkül kifejteni. A fejezet a magyar és más nyelvek részvételével kialakult kétnyelvűségek tipikus eseteit ismerteti: ez elsősorban a határon túli magyarokra, illetve a hazai nemzetiségekre jellemző.

Hogy magyarosodnak a hazai nemzetiségek?

A második fejezet a 2001-ben indult MaBiLing-kutatást mutatja be. Ennek célja az volt, hogy felmérjék, mennyire és milyen módon őrzik nyelvüket a hazai kisebbségek. A felmérést a beások, németek, lovárit beszélő romák (a következőkben egyszerűen romák), románok, szerbek és szlovákok körében végezték el. A vizsgálatot egy-egy településen végezték, igyekeztek olyan településeket választani, melyek a nyelvcsere folyamatában a többi nemzetiségi település között a középmezőnyben helyezkedik el. (Ennek ellenére is furcsának hat, hogy a felmérés által feltárt folyamatokat a szerző mint az adott nemzetiség nyelvhasználatára jellemző tényeket tárgyalja – az ilyen általánosítás akkor is túl erősnek tűnik, ha pontosabb adataink nincsenek.)

A kutatásban szereplő neémet község, Tarján katolikus temploma
(Forrás: Wikimedia Commons / Dani1718 / GNU-FDL 1.2)

A kutatásban használt kérdőíven 25 kérdés szerepelt, ezek arra vonatkoztak, hogy adott helyzetekben az interjúalanyok mely nyelvet használják: kizárólag a nemzetiségi nyelvet, általában a nemzetiségi nyelvet, a nemzetiségi nyelvet és a magyart vegyesen, általában a magyart vagy kizárólag a magyart. Az eredmények szerint a legtöbbet a szerbek, illetve a romák használják anyanyelvüket, legkevesebbet pedig a németek és a beások – a románok és szlovákok a mezőny közepén helyezkednek el. Ez erős összefüggést mutat azzal, hogy milyen színtereken használják a nemzetiségi nyelvet: a beások és a németek kizárólag otthon; a szlovákok ezen kívül az oktatásban, a románok az egyházban; a szerbek otthon, az oktatásban és az egyházban, a romák pedig otthon, az egyházban és a városban is. Ezzel szemben vásárláskor, hivatalban vagy munkában minden esetben a magyar a domináns. Az azonban is csoportra jellemző, hogy többet használják (és jobban is beszélik) a magyart, mint a nemzetiségi nyelvet.

Érdekes eredménye született annak a felmérésnek, hogy kik használják nemzetiségi nyelvüket magyarok jelenlétében: a beások és a romák. A kutatók ezt azzal magyarázzák, hogy a többi csoportnál a nyelv a legfeltűnőbb jele a csoportjuk elkülönülésének, ezért azt a kívülállók előtt elrejtik. A beások és a romák esetében azonban a többségtől való eltérésük egyébként is nyilvánvaló, ezt a nyelv használata már nem befolyásolja, így szabadabban használják nyelvüket.

A kutatásban szereplő beás község, Mánfa román kori katolikus temploma
(Forrás: Wikimedia Common / Kontiki / CC BY-SA 2.5)

A román és szlovák nyelvű közösségekben azt is vizsgálták, hogy a nyelvhasználók saját értékelésük szerint milyen szinten beszélik a helyi nyelvjárást, illetve az irodalmi változatot. Az eredmények nagyon hasonlóak voltak: a válaszadók fele mindkét közösségben úgy vélte, hogy kiválóan beszéli a helyi változatot, az irodalmi nyelv ismeretét azonban szinte senki nem értékelte ilyen magasra: ott közepesen, többé-kevésbé volt a tipikus válasz. Magyar nyelvtudását viszont szinte kivétel nélkül minden válaszadó jónak vagy kiválónak értékelte.

A szerb, a szlovák, a román és a német nemzetiség körében azt is vizsgálták, hogy miként viszonyulnak a nemzetiségi nyelv helyi és irodalmi változatához: melyiket szeretik jobban, melyiket tartják szebbnek, hasznosabbnak, illetve nehezebbnek. Mindegyik közösségben a helyi változatot szeretik jobban, de az irodalmit tartják hasznosabbnak és nehezebbnek. Az esztétikai ítéletek azonban megoszlanak: a szlovákok és a románok az irodalmi nyelvet vélik szebbnek, a németek viszont a helyi nyelvjárást – a szerbek többsége azonban nem hajlandó választani, és mindkettőt egyformán szépnek tartja.

A kutatásban szereplő szerb város, Pomáz ortodox temploma
(Forrás: Wikimedia Commons / krokophoto / CC BY-SA 2.5)

Fel az uborkafára

A harmadik fejezet Méhkerék helyzetét mutatja be. Méhkerék az egyetlen magyarországi román falu, mely az elmagyarosodási folyamatnak az elején jár. A fejezet címe (Legyőzi-e a globalizáció a méhkeréki közösségben a román nyelv megőrzését?) nem csupán barokkossága miatt meglepő, hanem azért is, mert a román nyelvet nem általában a globalizáció, hanem a magyar nyelv fenyegeti. A fejezet végére azonban kiderül, hogy jön a globalizáció a képbe.

Méhkerék, vasúti megállóhely. Román felirat nincs
(Forrás: Wikimedia Commons / Aspectomat)

A Sarkad közelében található Méhkerék viszonylag elszigetelt település volt, ennek is köszönhető, hogy a hetvenes években még a gyerekek is románul beszéltek egymás között. A faluba költöző kívülállókkal csak románul voltak hajlandóak beszélni, ha egy fiatal magyar lányt akart elvenni vagy magyar fiúhoz ment férjhez, kitagadták: úgy értékelték, a fiatal „megtagadja fajtáját”, a házastárs pedig őt is, szüleit is lenézheti románságuk miatt. 

A hatvanas években a falu szegénynek számított, ekkor azonban elterjedt a fólia alatti primőrtermesztés, a hetvenes évekre a település módosnak számított. A falubeliek korábban nyaranta idénymunkákra jártak az ország más részeibe, ebben az időben már a településen belül dolgoztak, ami segítette a nyelv megőrzését. Míg korábban a sarkadiak lenézték a méhkerékieket, és a tiltásoktól függetlenül sem szívesen kötöttek velük házasságot, addig a hetvenes években már megszaporodott a házasságok száma. A Méhkerékre beházasodóktól viszont elvárták, hogy megtanuljanak románul. Ez a helyzet a kilencvenes években változott meg: ekkorra a betelepedő magyarok száma megnőtt, és már nem is várták el, hogy megtanuljanak románul. Ekkor már a gyerekek is inkább magyarul beszéltek, bár a felnőttek sokszor figyelmeztették őket, hogy románul beszéljenek. A magyar nyelv térhódítását elősegítették az időközben javuló közlekedési lehetőségek is.

A fejezet érdekes információkat tartalmaz a méhkeréki nyelvjárás és az irodalmi román közötti különbségekből eredő problémákról is.

A kétezres évek elején tovább romlott a helyzet, a fóliasátrak már nem termelnek annyi bevételt. Ezt a helyzetet rontotta tovább a 2011-es németországi uborkafertőzés, melynek hatására a magyarországi vevők sem vásároltak uborkát. A közösség jóléte tehát sérülékeny, és a gazdasági hanyatlás visszahathat a nyelvi helyzetre is.

A méhkeréki templom
(Forrás: mehkerek.hu)

A felmérés azt mutatja, hogy a nyelvcsere folyamata már erősen megindult. Míg a felnőttek több mint fele vallotta, hogy szüleivel mindig románul beszél, és csak töredékük, hogy általában vagy mindig magyarul, addig gyerekek közel fele mindkét nyelvet használja szüleivel, de ötödük már csak a magyart (és csak 9%-uk mindig a románt). Míg a felnőttek alig 11%-a vallotta, hogy testvéreivel általában vagy mindig magyarul beszél, addig a gyerekek körében ez az arány már 40%, és alig 17%-uk használja ilyenkor általában vagy kizárólag a román nyelvet. (Mindkét generációra jellemző, hogy kb. minden harmadik személy körülbelül egyenlő arányban használja testvéreivel a magyart és a románt.) A gyerekek 77%-a vallja, hogy az iskolai órákon kb. egyforma arányban használja a magyart és a románt, és senki nem állította, hogy csak magyarul beszél – ellenben az órákon kívül iskolatársaival 23% csak a magyart használja, 17% általában a magyart, és 49%-uk használja kiegyenlített arányban a két nyelvet. Míg a felnőttek kétharmada, a gyerekeknek csupán harmada imádkozik mindig románul. Az adatokból jól látszik, hogy a  román nyelv még erős pozíciókkal bír Méhkeréken, de fokozatos visszaszorulása is nyilvánvaló tendencia.

Nem kell félni a longitudinális vizsgálattól!

Ha az orvos azt mondaná, hogy longitudinális vizsgálatra lesz szükség, bizonyára megrémülnénk – teljesen feleslegesen. A longitudinális vizsgálathoz nem kell csövet nyelni, és gumikesztyűs kezek sem hatolnak testnyílásainkba: a kifejezés egyszerűen hosszan tartó vizsgálatot jelent.

A méhkeréki vizsgálatban azt láttuk, hogy a kutató különböző generációkat vetett össze, és a közöttük levő különbségekből igyekezett következtetni az időbeli folyamatokra. Ez bevett gyakorlat, hiszen például feltételezhető, hogy az a gyerek, aki gyerekkorában nem beszél románul, az feltehetően felnőtt korában sem fog; emellett minél kevesebben beszélnek kortársaikkal románul, azok annál is kevesebbet fognak gyermekeikkel, így várhatóan a következő generációban még kevesebbet és még kevésbé fognak románul beszélni. Ugyanakkor bizonyos hatásokra ezek a folyamatok megállhatnak, akár meg is fordulhatnak. Előfordulhat például, hogy idős korukra a két nyelvet addig kiegyenlítetten használók is visszatérnek a kisebbségi nyelvre, ennek hatására az unokák akár jobban is megtanulhatják a nagyszüleik nyelvét. A longitudinális vizsgálatok az ilyen változásokat is kimutatják. Az ilyen kutatásokat természetesen nem folyamatosan végzik, hanem egy-két-három évtized elteltével megismétlik a korábbi vizsgálatot, és összevetik az eredményeket. Szerencsés esetben egy harmadik, negyedik stb. vizsgálatra is lehetőség nyílik.

Borbély Anna a negyedik fejezetben egy olyan longitudinális kutatásról számol be, mely három vizsgálatból áll: 1990-ben, 2000–2001-ben, illetve 2010–2011-ben gyűjtötte az adatokat (az utóbbi mintavételből kevesebb adatot közöl). A kutatás székhelye ezúttal egy másik magyarországi román falu, Kétegyháza, ahol a nyelvcsere már előrébb tart, mint Méhkeréken, ráadásul rendkívül gyors is. Míg 1990-ben a településen 1786-an vallották magukat román anyanyelvűnek, és 1488 román nemzetiségűnek, 2001-ben már csupán 1075-en, illetve 660-an. A vizsgálatok csakis azokra korlátozódtak, akik használják a román nyelvet.

Az adatokban igen gazdag fejezetből csak néhány érdekességet emelnénk ki. Egyfelől a kétegyházi románok körében a román nyelv visszaszorulása ellenére is vannak ellenkező irányú folyamatok. Azok a középkorúak, akik mindkét nyelvet használják, idősebb korukban – nyugdíjba vonulásuk vagy munkanélkülivé válásuk következtében – több időt töltenek saját közösségükben, és hajlamosak inkább a románt használni. A román nyelvhez főként az idősebb és középkorú nők, illetve az idős férfiak ragaszkodnak – a fiatalok között nincs nem szerinti különbség. A román irányában történt változás, hogy míg 1990-ben a (gyulai) kórházban senki nem használta a románt, addig 2000-ben, ha nem is jelentős számban, és főleg az idősek körében, de voltak, akik románul (is) beszéltek az orvossal – ennek az az egyszerű oka, hogy korábban nem volt román anyanyelvű orvos, időközben pedig lett. Nem ilyen egyértelmű a hatása annak, hogy időközben a méhkeréki származású ortodox pópát egy romániai pap váltotta fel, aki nem beszélt sem magyarul, sem a helyi román nyelvjárásban. Ennek következtében nem csupán azok a hívek nem tudtak beszélni papjukkal, akik már nem tudtak románul, hanem sokan „kevésbé helyes” nyelvjárásukat szégyellve inkább kerülték a pappal való beszélgetést.

Míg 1990-ben még mindenfelé használták a román nyelvet, 2000-ben az utcára lépve az otthon románul beszélők is magyarra váltottak. Korábban a magyarok tettek rosszalló megjegyzéseket a románul beszélőkre („beszélj magyarul, hisz magyar kenyeret eszel”, „már megint ugattok”), addig mára az ilyenek eltűntek, viszont felbukkannak a román származású fiatalok magyarázataiban („magyarul beszélünk, hisz magyar kenyeret eszünk”), illetve ők tesznek hasonló megjegyzéseket idősebb, románul beszélő rokonaikra. Növelte azonban a román nyelvismeret értékét, hogy a felsőfokú oktatásban nyelvvizsgára van szükség.

Összegzés

Bár a többnyelvűség természetes és hasznos dolog, a magyarországi nemzetiségiek egyre inkább egynyelvűekké válnak, elmagyarosodnak. A folyamat különböző közösségekben más-más mértékben ment végbe, de az iránya mindenhol egyértelmű. Még azok a közösségek is, melyek a 20. század második felében többé-kevésbé megőrizték nyelvüket, igen sérülékenyek, és elmagyarosodásuk folyamata bármikor felgyorsulhat, visszafordíthatatlanná válhat.

Kapcsolódó tartalmak:

• Anya(nyelv) csak egy van?
• Magyarországi románok, romániai magyarok: kiknek jobb?
• Hogyan látják helyzetüket a magyarországi románok?
• Magyarország 14 másik nyelve
• Alkotmányellenes a nemzetiségi törvény
• Konferencia a nemzetiségi oktatásról
• Szlovákoktatás Magyarországon
• A magyarországi szlovákok napja

Hasonló tartalmak:

• Egy rejtélyes tábla nyomában
• A szlávokról szól,
  de ne olvassuk!
• (Táj)képbe került nyelvészek
• A csuvas nyelv helyzetéről
• A mordvinok számtalan problémája

Hozzászólások (108):