A magánhangzók benyomulása Európába
Mindig érdekes megfigyelni, hogy az európai uniós képviselők, akiknek nem az anyanyelvük, milyen sajátos módon használják az angolt. Ezúttal a finn nyelvűek kiejtési nehézségére mutatunk egy példát.
Ha az ember figyelmesen és főleg eredeti nyelven hallgatja a brüsszeli sajtótájékoztatókat, sok érdekes jelenséget figyelhet meg a nem anyanyelvi angolok kiejtésével kapcsolatban. Legutóbb például a görög válsággal kapcsolatosan tartott sajtótájékoztatót Klaus Regling (német), Christine Lagarde (francia), Jean-Claude Juncker (luxemburgi) és Olli Rehn (finn); mindannyian angolul beszéltek, csakúgy, mint a különböző országokból érkezett, különféle nyelveket beszélő újságírók is. Az angol volt mindenkinek a közös nyelve, az úgynevezett lingua franca. Ez manapság teljesen normális.
De olykor a teljesen normális dolgok is furcsának tűnhetnek. Például ha figyelmesen hallgatjuk Olli Rehn hozzászólásait, nagyon jó alkalom ez arra, hogy tanulmányozzuk a nem anyanyelvi, történetesen az ő esetében a finn anyanyelvű angol kiejtést. Mielőtt elmondanánk a megfigyeléseinket, le kell szögeznünk, hogy Olli Rehn angolja kiváló. Az egyetemi évei egy részét is Amerikában töltötte. Mégis könnyen észrevehető őt hallgatva, hogy valamilyen semleges magánhangzót ejt a legtöbb kifejezés, vagy szó végén. Például az alábbi videóban is megfigyelhető ez (amely nem az aktuális, hanem egy régebbi szerepléséről készült felvétel):
Összesen háromféle furcsaságot figyelhetünk meg Rehn kiejtésében. Az első az, hogy bizonyos mássalhangzóra végződő szavak végéhez hozzátold egy [e]- vagy [ö]-szerű magánhangzót. A második az, amikor megnyújtja a szó végén levő bizonyos mássalhangzókat anélkül, hogy világosan hallható lenne egy közbeiktatott magánhangzó. A harmadik pedig az az eset, amikor nincsen se megnyújtva a mássalhangzó, és magánhangzó-betoldás sem jelenik meg.
Az teljesen világos, hogy a magánhangzó-betoldás a beszédben való megállással, a beszédben való megakadással, a hezitálással van összefüggésben. Kérdéses azonban, hogy mi lehet a magyarázata ennek.
Három feltételezést állíthatunk fel a háttérben meghúzódó okokról. Elsőként: lehetséges, hogy a finn nyelv fonotaktikai szabályaiból következik egy ilyenfajta kiejtés. Ennek azonban ellentmond, hogy elég kevés finnél figyelhető meg ez a jelenség, amikor angolul beszélnek. Másodszor: lehetséges, hogy ez a fajta magánhangzó-betoldás csak annak a területnek a beszélőire jellemző, ahonnan Olli Rehn származik. Harmadszor: végül az is elképzelhető, hogy színtisztán egyedi, Rehnre jellemző jelenséggel állunk szemben. Lássuk tehát, hogy találunk-e a finn fonotaktikában valamit, ami alátámasztaná az első feltételezésünket.
A finn szavakban csak a fog mögött (a fogmedernél) képzett hangok fordulhatnak elő a szó végén, tehát a [t], a [sz], az [n], az [l] és az [r]. Pédául az olut (’sör’), a vieras (’vendég’), nainen (’nő’), manner (’kontinens’), sävel (’dallam’). Ezek közül azonban [l] és az [r] végződés jóval ritkább, mint a többi. Ezen kívül a finnben gyakorlatilag nem létezik a szó végén két (vagy annál több) mássalhangzó. Kivételt képez néhány hangutánzó szó (poks, rits, plumps), illetve néhány jövevényszó, például a svédből származó morjens (’helló’), illetve a latinból a preesens (’jelen idő’).
(Forrás: Wikimedia Commons / Γιώργος Α. Παπανδρέου Πρωθυπουργός της Ελλά)
Ugyanakkor igaz az is, hogy számos dialektusban a szóvégi magánhangzók törlődnek, szemben a sztenderd finnel. Ez egyébként gyakran a sztenderd finn kollokviális, informális használatában is megtörténik. Így aztán a szóvégi mássalhangzókapcsolat mégsem olyan ritka: miks(i) (’miért’), yks(i) (’egy’), kenelt(ä) (’kitől’).
A más nyelvből átvett szavakra ugyanakkor az is jellemző, hogy az átvételkor alkalmazkodnak a finn nyelv fonotaktikájához, és a szó végére egy magánhangzó kerül. Ez ugyanúgy jellemzi a régi, mint az új átvételeket. Régi átvételekből ilyen például: masto (’árboc’) a svéd mastból, syltty (’erő’) a svéd syltből, vagy a santa (’homok’) a svéd sandból. A régebbi átvételek esetében – a magánhangzó-harmónia figyelembe vételével – bármilyen magánhangzó kerülhetett a szó végére. Az újabb átvételekben azonban a szavakhoz toldott magánhangzó kivétel nélkül az [i]: mint a kurssi (’kurzus, tanfolyam’), presidentti (’elnök’) és trendi (’trend’). Ez alól a szabály alól van azonban két kivétel is a szlengben: a stara (’popsztár’) és a handu (’kéz’).
Ezzel az eljárással a finn szóbelseji mássalhangzó-torlódássá tudja varázsolni a szóvégit, és így ezek a szavak is megfelelnek a finn nyelv fonotaktikai szabályainak. Még az is előfordul, hogy a fog- (vagy fogmeder-) hangokra végződő szavak végére is kerül egy [i]. Így a [t], [s], [n], [l] vagy [r] szintén ritkábban fordul elő szó végén. Például: analyysi (’elemzés’), mikrofoni (’mikrofon’), konsuli (’konzul’), printteri (’nyomtató’). Ugyanakkor néhány intézményesült jövevényszó esetében mégsem történik meg az [i] hozzáadása: anis (’ánizs’), tennis (’tenisz’), karies (’fogszuvasodás’), neon (’neon’). Végül pedig vannak olyan szavak, amelyek a sztenderd finnben nem kapnak [i]-t, de néhány változatban igen, ilyen a nailon(i) (’nejlon’), az Eeden(i) (’éden’) és a röntgen(i) (’röntgen’).
A finn fonotaktikában tehát megvan az alapja annak a jelenségnek, amivel Olli Rehn angol beszédében találkoztunk. Ugyanakkor tovább kellene vizsgálni egyrészt azt, hogy más finn anyanyelvűek, és főként az Olli Rehnnel azonos nyelvváltozatot beszélők hogyan ejtik ki ugyanazokat az angol mondatokat. Másrészt azt is vizsgálni kellene, hogy Rehn milyen mondattani helyeken, milyen hangsúlyviszonyok között alkalmazza a magánhangzók betoldásának szabályát. Ha ezeket körültekintően megvizsgálná valaki, akkor kapnánk teljesen biztos magyarázatot a jelenségre.
Forrás