A hangsúly nyomában
Tovább nyomozunk az angol hangsúly után. Sorvadt magánhangzókat találunk a szenátus padlásán, látni fogjuk, hogy a postások semlegesülnek, Superman viszont nem. A zárt magánhangzók siklósodása és a gyengülés is nyomra vezethet. De a nyomok kétfelé ágaznak, ezért nem jutunk megnyugtató megoldáshoz.
Láttuk, hogy az angolban azokat a szótagokat tartjuk hangsúlyosnak, amelyek hordozhatják a mondathangsúlyt. Ezúttal a hangsúlynak egy másik tulajdonságával ismerkedünk meg: az angolban a hangsúllyal szorosan összefügg egy-egy szótag magánhangzójának a minősége, valamint a gyengülési folyamatok lehetősége is.
(Forrás: Wikimedia Commons / National Human Genome Research Institute, National Institutes of Health)
Hangsúly és magánhangzó
Mint szinte minden, kellő számú beszélővel rendelkező természetes nyelvnek, az angolnak is sok változata él egymás mellett. Ezeket nem vehetjük mind számba, itt az angliai standardot vesszük alapul. A hangsúlyos szótag magánhangzóját aláhúzzuk.
Az angolban a rövid és a hosszú magánhangzók mellett kettőshangzók is vannak. Van olyan elemzés, amely szerint hangsúlyos szótagban az összes magánhangzó előfordulhat. Tehát egy egy szótagú tartalmas szó (ige, főnév vagy melléknév) – amelynek az egyetlen szótagja mindenképp hangsúlyos, hiszen viselheti a mondathangsúlyt – magánhangzója bármelyik magánhangzó lehet.
Sokak szerint a svá csak hangsúlytalan szótagban fordulhat elő. Ez gondolatmenetünk szempontjából lényegtelen.
Hangsúlytalan szótagban viszont az összes magánhangzónak csak egy kisebb része fordulhat elő. Leggyakrabban a magyaros átírásunkban jobb híján [ö]-vel jelölt svá ([ə]): pl. senate [szenöt] ’szenátus’. (A hangsúlytalan svá abban különbözik a hangsúlyostól, hogy a hangsúlyos szótagban álló rövid magánhangzót – köztük a svát – mindig mássalhangzó követi, hangsúlytalan szótagban viszont szó végén is előfordulhat.) A rövid magánhangzók közül az [i] lehet még hangsúlytalan szótag magánhangzója. Ez gyakran szabadon váltakozik az [ö]-vel: pl. a senate szót ejtik [szenit]-nek is, más szavakban viszont csak ez fordulhat elő: pl. attic [ätik] ’padlás’.
(Forrás: Wikimedia Commons / Diliff / GNU-FDL 1.2)
A hosszú magánhangzók egyike sem állhat hangsúlytalan szótagban, viszont a kettőshangzók közül több is, de ennek szintén feltételei vannak. Az [ij] például csak magánhangzó előtt vagy szó végén állhat hangsúlytalan szótagban: pl. city [szitij] ’város’, create [krijéjt] ’teremt’. Az [uw] és az [öw] is állhat hangsúlytalan szótagban (ennek feltételeit itt most nem ismertetjük), a többi magánhangzó közül azonban egyik sem.
Semlegesülés
Megfigyelhetjük, hogy a hangsúlytalan szótagok magánhangzójára szigorúbb feltételek vonatkoznak, ebben a helyzetben nem fordulhat elő bármilyen magánhangzó. Az angolban csak a magánhangzójában különbözik az ’ember’ egyes és többes száma: man [män] ’ember’ és a men [men] ’emberek’. Ezek a magánhangzók viszont csak hangsúlyos szótagban fordulhatnak elő, ezért a postman egyes és többes száma azonos: postman [pöwsztmön] : postmen [pöwsztmön] (a helyesírásbeli különbség a nyelv szempontjából lényegtelen). Ennek az az oka, hogy mindkét szóalaknak csak az első szótagja hangsúlyos. Olyan szavakban, amelyekben az utolsó szótag is hangsúlyos, különbözik a két alak: pl. superman [szuwpömän] ’szuperman’ : supermen [szuwpömen] ’szupermanek’.
(Forrás: Wikimedia Commons / Christopher Macsurak / CC BY-SA 2.0)
Hangsúlyos szótagban az [i]–[ij] különbségnek jelmegkülönböztető szerepe van: szembeállítja például a hit [hit] ’üt’ és heat [hijt] ’hőség’ vagy a bin [bin] ’kuka’ és bean [bijn] ’bab’ szópárokat. Hangsúlytalan helyzetben nincs ilyen különbség, hiszen a rövid [i] csak mássalhangzó előtt fordulhat elő, a kettőshangzó [ij] viszont csak ott nem. Ezért elmondhatjuk, hogy az [i] és az [ij] pár hangsúlytalan szótagban azonosnak számít, hiszen két szó nem tud abban különbözni, hogy a hangsúlytalan szótagjukban [i] vagy [ij] van-e.
Azokat a magánhangzókat, amelyek hangsúlytalan szótagban fordulnak elő, hagyományosan sorvadtnak nevezik. Amelyek hangsúlyosban, telinek nevezik. Azonban ha igaz, hogy minden magánhangzó előfordulhat hangsúlyos szótagban, akkor ez utóbbi kategória kiüresedik.
Ha a magánhangzóknak csak egy részhalmaza fordulhat elő hangsúlytalan szótagban, akkor a magánhangzó minőségéből azt esetleg meg tudjuk állapítani, hogy az adott szótag hangsúlyos. Azt viszont nem, hogy hangsúlytalan, hiszen – mint láttuk – [ö], [i], [ij], [uw] és [öw] hangsúlyos és hangsúlytalan szótagban egyaránt előfordulhat. Mi különböztetheti még meg a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokat?
A zárt magánhangzók siklósodása
Gyakori jelenség, hogy egy zárt magánhangzó ([i] vagy [u], esetleg [ü]) siklóhanggá ([j] vagy [w]/[v]) válik magánhangzó előtt: pl. az akció lengyel megfelelője akcja, a falu többes száma pedig falvak. A francia lie [li] ’összekapcsol’, loue [lu] ’bérel’ és tue [tü] ’megöl’ infinitívuszi alakjai lier [ljé], louer [lwé] és tuer [tɥé] (itt az [ɥ] az [ü]-nek megfelelő siklóhang). Mindegyik eset ezt a jelenséget példázza.
Az angliai angolban a magánhangzó előtti hangsúlytalan szótagban a zárt magánhangzók kettőshangzók ([ij] és [uw]). Ez a két kettőshangzó válhat siklóhanggá, de ez csak hangsúlytalan magánhangzó előtt történhet meg. Így például az Italian [itäljön] ’olasz’ szóban igen, de a retaliate [ritälijejt] ’visszavág’ szóban már nem, hiszen az [ej] kettőshangzó jelzi, hogy az utolsó szótag itt hangsúlyos. Ugyanezt tapasztaljuk a másik zárt magánhangzónál. A főnévben siklóhanggá válhat a zárt magánhangzó, mert az utolsó szótagja hangsúlytalan: graduate [grädzswöt] ’diplomás’, az igében viszont nem, mert annak az utolsó szótagja hangsúlyos: graduate [grädzsuwejt] ’diplomázik’.
Gyengülés
Gyengülésnek (szakszóval leníciónak) hívják a hangtanban azokat a változásokat, amelyeknek az eredményeképpen egy hang „erőtlenebbé” válik. Ez többnyire azzal jár, hogy az adott hang kiejtése kevesebb erőfeszítésébe kerül a beszélőnek. A legszélsőségesebb gyengülés az, amikor egy hang teljes egészében eltűnik. Ilyen például a hangkivetés. Szintén gyengülés az a lebbentésnek magyarított jelenség, amelyben a [t] és a [d] különbsége magánhangzók között eltűnik, mindkét hang egy nagyon rövid [r]-hez lesz hasonló. Ezt a hangot az IPA jelével fogjuk átírni: [ɾ]. A lebbentés eredményeképpen azonossá válik például az atom és az Adam ejtése: [äɾöm].
Nem lehet véletlen, hogy a jubilee nem olyan régen még két hangsúlyos szótagot tartalmazott: [dzsuwbölij], idősebb beszélők még ma is ejtik így. A family-nek viszont már régóta az első szótagján van csak hangsúly.
Gyengülés csak hangsúlytalan magánhangzó előtt történik. A szinkópa és a hangsúly viszonyát már korábban említettük. Vegyük a következő két szót: family [fämölij] ’család’, jubilee [dzsuwbölij] ’jubileum’. Az előbbit ejthetjük [fämlij]-nek is (sőt egyre több anyanyelvi beszélő így ejti), az utóbbiban nem hagyhatjuk el a középső magánhangzót, nem ejthetjük [dzsuwblij]-nak. Ennek okaként azt tudjuk csak megjelölni, hogy a family utolsó magánhangzója hangsúlytalan, a jubilee-é viszont hangsúlyosnak számít – jóllehet ma a kiejtésük azonos. A probléma az, hogy a jubilee utolsó szótagjára sohasem eshet a mondathangsúly, ebben az értelemben tehát nem lehet hangsúlyos. A magánhangzó minősége sem igazít el, mivel a szóvégi [ij] hangsúlyos és hangsúlytalan szótagban egyaránt előfordulhat.
Hasonló különbséget találunk az előbb említett másik gyengülési folyamattal kapcsolatban. Láttuk, lebentetté válhat a [t] az atom [äɾöm] ’atom’ főnévben, de nincs meg ez a lehetőség az atomic [ötomik] ’atom-’ melléknévben, ahol a [t] utáni magánhangzón van a hangsúly. Ugyanígy lebbenthetjük a [t]-t a sanity [szänöɾij] ’épértelműség’ szóban, de nem tehetjük ezt a manatee [mänötij] ’lamantin’-ban. (Talán nem meglepő: ennek is van kéthangsúlyos [mänötij] ejtése is.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Albert kok / CC BY-SA 3.0)
A kétfajta hangsúly
Az angol szóhangsúlynak tehát két, egymással részben összefüggő fajtáját különítettük el. Egyfelől hangsúlyos az a szótag, ami viselheti a mondathangsúlyt. Másfelől viszont hangsúlyos az a szótag, amely előtt nincsen gyengülés, hangkivetés vagy a zárt magánhangzók nem válnak siklóhanggá.
A potenciális mondathangsúlyos szótagok előtt sosincs gyengülés stb., viszont vannak olyan gyengülés-mentes szótagok, amelyek nem viselhetnek mondathangsúlyt. Ezt az alábbi táblázat mutatja.
mondathangsúlyos lehet? igen nem sorvadt mgh.?
gyengülés?nem ✓ ✓ igen ✗ ✓
Azt tapasztaljuk tehát, hogy a hangsúly kétféle meghatározása részben eltérő eredményre vezet, a kétféle hangsúly azonban nem független egymástól, hiszen mondathangsúlyos magánhangzó előtt sincs gyengülés. Emiatt az angolban szokás a hangsúlynak több szintjét is megkülönböztetni: 1. ami mondathangsúlyos lehet, 2. ami nem lehet mondathangsúlyos, de nincs előtte gyengülés, 3. ami előtt van gyengülés.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (31):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@szigetva: de azok sem elegendőek sok esetben. 2005 meg elég rég volt.
@El Vaquero: „bővíteni a jeleket olyanokkal is, amelyek nem kellenek a fonémikus megkülönböztetés tekintetében” Ezek a diakritikumok. Legutóbb 2005-ben bővült az IPA.
@challengeofusenglish: így van, így szokták az anyanyelviek, a can-nől [k(ə)n] lesz. Lehet mindkettőt erős alakban mondani, t-nélkül, akkor pedig a magánhangzó hossza fog dönteni melyik-melyik, a can-ben hosszabb, mint a can't-ben rövidebb a magánhangzó, bár ez is különbség is eltűnhet egyes amerikaiaknál, és akkor csak a szövegkörnyezet segít, esetleg az n hossza.
Még azt is lehet csinálni, hogy GA [æ] helyett az alábbi hangok valamelyikével ejteni őket [magyaros e-vel: ɛ, de lehet pre-nasal tensing-t bevetni: ɛɛ, ee, eɘ, eə kettőshangzót ejteni]. Persze a can't így sem lesz soha Kent. Ha meg egyértelműsíteni akar az ember, akkor cannot-ot is lehet használni.
Nekem a brit vonalat követő nyelvjárások nevetségesnek hallatszanak, mikor állandóan egy bizonyos német filozófust emlegetnek a can't helyett (kahnt). Biztos sokat csuklana szegény, ha még élne :D Az észak-britek meg hiába mondják /æ/ fonémával, ha kiejtésben [khᴀnt] vagy [khant] lesz, ami még mindig filozofálásnak hangzik.
@szigetva: mondjuk ebben is igazad van, a distinkció jóval későbbi. Ennek ellenére lépniük kéne az ügyben, és ha más nem, bővíteni a jeleket olyanokkal is, amelyek nem kellenek a fonémikus megkülönböztetés tekintetében, legfeljebb narrow transcriptionökhöz ajánlanák csak.
@El Vaquero:
A t elhagyását egyetlen egy esetben nem szeretem: a can't végén. Igaz a t elhagyása ellenére a "n" hang befejezetődése kicsit hirtelen történik, nem úgy mint hangsúlyos can- ben. De ezt a gyors beszédben nem nagyon hallani.
Az a szerencse, hogy az "I can go...." mondatokban a can-ből egy nagyon gyors "kn" lesz még a schwa is alig van benne. Ha viszont can't van a mondatban, akkor az hangúlyos(igaz t nélkül). Szóval ha 'kn' -t hallok akkor "can". Ha teljes alakot "t" nélkül, akkor can't.
@El Vaquero: Egy később kurrenssé vált distinkciót kérsz számon egy előbb létrejött szervezet nevén.
@challengeofusenglish: a flapet én is szeretem, gördülékenységet az a beszédnek, ha nem kell t-zni.
@szigetva: ebben igazad van, én is több helyen olvastam, de akkor nem kéne Phonetic-nek hívniuk.
@El Vaquero: „The IPA is designed to represent only those qualities of speech that are distinctive in spoken language: phonemes, intonation, and the separation of words and syllables.” www.princeton.edu/~achaney/tmve/wiki100k/docs/International_Phonetic
@El Vaquero:
Köszönöm a kiegészítést.
Valóban a Longman a legjobb. Nagyon jó a CD hozzá. Érthetőbbek a magyarázatai mint a Websternek és a "t" hang trükkös kiejtési módjait is jelöli.
Én szeretem a flap "t"-t hallani és ejteni is. Nagyon sokszor flap-et ejtek, vagy a center -ből kihagyom a "t"-t.
@Sultanus Constantinus: ez nem az IPA hibája. Ezek a spanyolszótárak azért /r/-t használnak, mert fonémikus átírást adnak meg. Ahogy fonológus, annyiféle fonémarendszer és jelölés. Az IPA igenis képes a hosszan pergetett r-t jelölni: [rˑ, ɾr, rː, rr].
Persze van, amire az IPA csak körülményesen vagy egyáltalán nem alkalmas. Pl. sok magánhangzó és mássalhangzó csak sok mellékjellel jelölhető pontosan az IPÁ-ban, mert nincs rájuk önálló jel, illetve pl. az egyes fonációtípusokra sincs külön mellékjel, pl. a fejhangos ejtésre és hasonlókra.
@challengeofusenglish: az amerikai szótárak nem, de Longman Pronuncian Dictionary (LPD) jelöli ezeket a kiejtési lehetőségeket. Én csak LPD-t használok, meg mellé Merriam-Webstert, és ennyi. Amerikai angolt tekintve ezek megbízhatók, a többi komolytalan.
Valóban úgy tartják, hogy a flapesítés, és az [n] mögüli [t] kiesés (pl. center, international) csak az informális nyelvre jellemző, de ez nem teljesen igaz. Még formális nyelvben is tömegesen előfordul, azért hallhattad előadáson is. Tényleg nagyon formális (pl. bírósági tárgyalás) vagy kínos félreértést elkerülő helyzetnek kell ahhoz előállnia, hogy tényleg [t]-nek ejtsék.
Én a hangsúlyos szótagbeli [n] után mindig kihagyom a következő tV [t]-jét, csak akkor nem, az az [n]-es szótag mégis hangsúlytalan. Persze ez utóbbi esetben is lehetne pedig alkalmazni (pl. a carpenter szóban), de ez már nem tipikus ejtés. Akkor nem szoktam még [nt]-t ejteni, ha valakinek, valaminek, földrajzi helynek a nevét ejtem, amolyan névtisztelet miatt (noha a Toronto esetén mégis kihagyják a második t-t). Akkor is [nt]-t ejtek, ha homofonitáshoz vezetne (winter-winner). Ez a rendszer nagyon szépen működik, az anyanyelvi gyakorlat pedig 99,9%-ban beigazolja a helytállóságát.
Egy dolog kivétel ez alól: a seventy, ninety szavakban is is lehet az [nt] helyett [n]-t ejteni (én így ejtem most), de az amerikaiak/kanadaiak n+flap-pel ejtik. Szeretném így ejteni, de képtelen vagyok rá. Ha a nyelvem ott van a fogmederben az [n] helyén, akkor utána nincs rá idő és hely, hogy flapot ejtsek utána. Próbáltam már az n-t kihagyni és a flap elejét vagy egészét orrhangosítani, de az sem jó. Próbáltam már n-közelítőhangot ejteni (nyelvem nem ér neki semminek az n-nél) és utána flapet, ez adja a legjobb eredményt, de ez is elég körülményes, 10-ből 1-2x jön csak össze. Egyes anyanyelviek mintha [nd]-vel ejtenék, legalábbis én így hallom, de nem mernék rá megesküdni.
@El Vaquero: Amúgy nem vagyok amerikai, csak ott voltam elég sokat és ebből adódóan az amerikai angol közelebb áll hozzám, könyebben is értem mint a britet.
@El Vaquero: "Már egyszer El Phedrónak kifejtettem, hogy igenis lehet hangsúlytalan szótagban kettőshangzó." Ismétled a cikk állításait, sőt épp a _city_ az egyik példa erre.
A _potato_-ban nem a második [t] lebbentése a kunszt, hanem az elsőé, ami potenciális mondathangsúly előtt fordul elő. Az [ou] csak szó végén számíthat teljesen hangsúlytalannak, van is, aki az ilyenekben svát ejt: fellow, window, de pl. nem lehet redukálni az elbow-ban.
@challengeofusenglish: Az [r] ejtéséről itt a Nyesten is volt már szó: www.nyest.hu/hirek/ritkan-rikkant-a-rigo
@Sultanus Constantinus:
Hát igen az IPA-nak is megvannak a hiányosságai.
@El Vaquero:
Örülök neki. És persze a pozitív és negatív kritikák is jöhetnek. Jöttek is. Volt aminek a hatására bele is nyúltam utólag az írásba.
@El Vaquero:
Nagyon érdekes volt, amit írtál, köszi!
A Longman American English Dictionary a veto kiejtésére (csak egyfajta lehetőséget ad - néha nem mutatja az egyébként meglévő alternatívákat) az mutatja, hogy /ˈviţoʊ/ - tehát flapesithető t hang egy kettős hang előtt. Viszont az audio erős t hangot mutat.
A city-nél viszont nagyon szép flap t van az audio mintában.
Nem szeretem egyébként, hogy az amerikai szótárak többsége nem mutatja a t-nek ezeket a kiejtési lehetőségeit. (flap t, a kieső t pl. center - többnyire t nélkül hallottam kiejteni, a glottal stop-ot). Arról olvastam vitákat, hogy ezek mennyire amerikaias lazáskodások, amelyek a társalgási nyelvben esetleg elmennek, vagy használhatóak-e formális szövegben. Mindenesetre én előadásokon is hallottam ezeket a jelenségeket.
@challengeofusenglish: na, egy amerikai angolozó földi, majd megnézem magamnak a blogot.