A betiltott dalok szigete
Tiltott koncertek a tiltott zónában? Kinek jutna eszébe zenei fesztivált szervezni egy diktatórikus állam szigorúan ellenőrzött határzónájában? Naná, hogy az észteknek. Egy sziget, egy fesztivál és az észt rockzene hőskora...
„Majd addig megyek, míg lesz egy kis sziget, ahol boldog leszek” – énekelte az Omega együttes 1973-ban. Az észt rockbandák is egy ilyen helyre vágytak a hetvenes években. A szovjet uralom alatt azonban egyáltalán nem lehetett szabadon alkotni, pengeélen táncolás volt minden egyes koncert, a zenekarok egy-egy merészebb dalszöveggel nemcsak a betiltást kockáztatták, hanem a börtönt és a kényszermunkát is. Valahogy mégis úgy alakult, hogy volt néhány év, amikor a betiltott zenekarok felléphettek a legnagyobb észt sziget, Saaremaa központjában, az akkor Kingisseppának, ma Kuressaarénak nevezett város fesztiválján. És az már a csodával határos véletlen, hogy a két legjobban sikerült fesztiválról (1981 és 1982) filmfelvétel is készült. A rendezvény hátterét és jelentőségét bemutató kiállítás 2015. május 5-étől augusztus 31-ig látható a tallinni Okupatsioonide muuseumban (Megszállások Múzeuma). A kiállítás címe ugyanúgy Keelatud mängud (Tiltott játékok), ahogy a koncertekről készült dokumentumfilmé. Lássuk tehát, kik voltak ennek a korszaknak a hősei, és hogy játszották ki a hatóságokat.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Minden a Vörös Hadsereggel kezdődött
A saaremaai zenei fesztiválok hagyománya attól a ponttól eredeztethető, amikor is az egyik észt rockzenekar, a Teravik együttes frontemberét, Sulev Kuusikot 1977-ben besorozták a Vörös Hadseregbe. Zenésztársa, Ari Dubin nagy dilemmába esett, hogyan tudná folytatni zenei karrierjét együttes nélkül. Egy hirtelen ötlettől vezérelve beutazási engedélyt kért a nyugati határzónába, Saaremaa szigetére. (Saaremaa és a többi sziget szigorúan ellenőrzött vidék és még a szovjet állampolgárok elől is zárt terület volt, csak különleges beutazási engedéllyel, sőt vízummal lehetett oda utazni.) Miután egy hét múlva Dubin megkapta a vízumot, Kingisseppában felkereste az ottani Komszomol (a magyar megfelelője a KISZ – Kommunista Ifjúsági Szövetség – volt) vezetőjét, és felajánlotta, hogy szívesen szervezne a helyieknek diszkót. A Komszomol-titkár arca erre felragyogott, mert a szigetre csak a híre jutott el a diszkómozgalomnak, és mind a felettesei, mind a helyi fiatalok már egy ideje diszkóért rágták a fülét.
A helyi kultúrházban szervezett diszkóestek nemsokára olyan nagy népszerűségnek örvendtek, hogy a főszervező, Ari Dubin merész lépésre szánta el magát: a helyi pártbizottságon egy nagyszabású fesztivál ötletével állt elő. Jól jellemzi az akkori világot, hogy a jó benyomás érdekében kitűzött Komszomol-jelvényt maga a helyettes párttitkár vetette le vele, mondván: „ez itt, nálunk nem szokás”. És ez jó jelnek számított.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Az első két fesztivált még a kultúrházban szervezték meg, 1977-ben és 1979-ben. A második alkalommal már 2500 ember zsúfolódott be az épületbe. A rendezvény nagy sikere a hatóságok figyelmét is felkeltette, és 1980-ban betiltották a rendezvényt.
Ember- és zenecsempészet
A makacs szigetiek azonban nem adták fel, mindenféle ügyeskedéssel kijárták, hogy 1981-ben újra meg lehessen rendezni a fesztivált. A résztvevők közé olyanokat is becsempésztek, mint például Joel Steinfeldt, aki már fiatalkorában is botrányhős volt, és elvileg nyilvánosan fel sem léphetett volna. (A sztár később is sokszor a bulvárlapok címlapjára került, de már nem a zenéje, hanem pedofília miatt.) Az első napi programot még az eső miatt a kultúrházban tartották meg, utána kiköltöztek a várudvarra, ahol szintén „teltházat” sikerült produkálni. A rendezvény azzal ért véget, hogy az ügyes szervezők átadták a fellépőknek az előző évből megmaradt díjakat, amelyekre a betiltott fesztivál éve, tehát 1980 volt rágravírozva.
A saaremaaiak 1982-ben is meg szerették volna rendezni a fesztivált, de nem merték zenei napoknak nevezni, nehogy a hatóságok gyanút fogjanak. Ezért Saaremaa Suvekontsert 82 (Saaremaai Nyári Koncert) néven futott a rendezvény, mivel remélték, hogy egy egyszerű koncertet könnyebben engedélyeznek. Az már más kérdés volt, hogy ez a nyári koncert négy egész napig tartott…
A szervezők nagyon veszélyes lépéseket is tettek a fesztivál sikere érdekében, 1982-ben ugyanis a szigetre érkező művészek egy része otthon felejtette a személyijét. Erre a szervezők és a fellépők körbevették a határőröket, így az igazolvány nélküliek a hátuk mögött át tudtak slisszolni. Csak később gondoltak bele, milyen életveszélyes „tréfa” volt ez, akkoriban a határőrök nem haboztak, ha határsértőket kellett agyonlőni, még kitüntetést és plusz szabadságot is kaptak érte.
A másik veszélyes lépés a Propeller elnevezésű punk-rock együttes felléptetése volt. A zenekart a hatóságok még 1980-ban betiltották, miután egy tallinni koncertjük után a rajongók randalíroztak a városban. 1982-ben a együttes tagjai mind ott voltak a saaremaai fesztiválon, ezért felajánlották a szervezőknek, hogy szívesen fellépnek Nägeš Pesnja álnéven.
A zenekarok átnevezése abban az időben elterjedt jelenség volt, így próbálták a hatóságokat megtéveszteni, de olyan is előfordult, hogy maguk az illetékesek „javasolták” az együttes átkeresztelését. A legnagyobb probléma mégis a dalszövegekkel volt. A szervezők rémálma volt például Urmas Alender, aki teljesen kiszámíthatatlan volt, azt mondta a színpadon, ami éppen eszébe jutott. Az énekes számos formáció élén megjelent, többek között a hírhedt Propellernek és a Rujának is tagja volt. Később szólókarrierbe kezdett. Kalandos élete tragikus módon ért véget, ő is az Estonia hajó katasztrófájának áldozatai között volt.
A koncertszervezők kis dolgokért is nagyon megüthették a bokájukat. A hetvenes évek elején egy Tartu közeli koncerten az egyik együttes a Ma nincs tej című opuszt adta elő, ami nagy felháborodást váltott ki a hatóságokból. Állításuk szerint ugyanis nem lehet hiányról énekelni egy olyan boldog, szocialista országban, ahol számtalan kolhoz és termelőszövetkezet ontja a tejet. A szervezőt meghurcolták, és lakáskiutalását megvonták pusztán egy dal miatt.
(Forrás: Wikimedia Commons / Hannolans / CC BY-SA 3.0)
Ezek után gondolhatnánk, hogy az embercsempészet és a hatósági „javaslatok” semmibe vétele miatt betiltották a saaremaai fesztivált. Valójában azonban maguk a szervezők álltak el az ötlettől, mert úgy érezték, hogy a 1982-es óriási siker után már csak rosszabb lenne a színvonal.
Tiltott játékok
A körülmények szerencsés összejátszása, hogy a koncerteket sikerült filmen megörökíteni. Az egész forradalmi rockkoncertsorozat még a kontinensen kezdődött 1972-ben Elvában. Ide hívták meg ismerősei a 8mm-es kamerával rendelkező Heino Maripuut, akinek ekkor sikerült az észt rockélet nagyjaival összeismerkednie, és innentől minden rendezvényen filmezhetett. A Saaremaan készített felvételek azért is különlegesek, mert sok zenekarról nem maradt fenn más mozgókép, néhány dal többet soha nem hangzott el.
A felvételekből két DVD-nyi anyagot sikerült összeállítani. Alább megtekinthetjük a film bemutatóját. A videó éppen a Propeller koncertjével kezdődik, ahol az énekes a botrányokat élteti bevezető beszédében. A felvételtől ne várjunk tökéletes hang- vagy képminőséget. A hangot ugyanis nem a kamera, hanem egy külön magnó vette fel, és utólag lettek összevágva.
Az eredeti felvételeket interjúk egészítik ki, az egykori nagy rockerek visszatekintenek az akkor zenei világra. Beszélnek arról, hogy miért a férfiak uralták a rockéletet, hogy a nyelvi korlátok miatt nem sikerült a Szovjetunióban befutniuk, hogy a KGB minden lépésüket figyelte.
Maga a film készítője, Heino Maripuu is beszámol arról, hogy az első (elvai) koncert után épp csak hazaért, amikor már kopogtatott is az ajtaján a KGB, hogy jobban tenné, ha a felvételt senkinek sem mutatná meg. Maripuu később mégis felhasználta a videót az úgynevezett filmdiszkójában, amelyet leginkább a mai Youtube-bulikhoz lehet hasonlítani; nem élő zenekarok léptek itt fel, hanem koncertfelvételekre buliztak a kultúrház vendégei.
A dokumentumfilm megtekinthető a Megszállások Múzeuma időszakos kiállításán, megvásárolni azonban nem lehet, mindössze 500 példány készült belőle, amelyet iskoláknak és könyvtáraknak küldtek szét, hogy a fiatalok is megismerhessék az észt zenetörténetnek ezt a sajátos, izgalmas korszakát.