Nosztorgia
Hogyan járult hozzá a Szovjetunió széteséséhez a finn tévé által sugárzott nyugati „métely"? Mi köze Jockey Ewingnak az észt folklórhoz? Miért okozott az Emmanuelle ugrásszerű népességnövekedést? A rénlíksz most feltárja az igazságot.
2009-ben készült egy film, amely mindent megmagyaráz. Nem köntörfalaz, nem tódít és nem sunnyog. Amit a politológusok és a szociológusok csak sejtettek eddig, napvilágra került. A Szovjetunió szétesése mögött a Finn Televízió áll.
(Forrás: Riigiarhiiv)
A rendszerváltás titkos hátterét feltáró Diszkó és atomháború (Disko ja tuumasõda) című észt film aktualitásából semmit sem vesztett 2009-es megjelenése óta. Az angol feliratos DVD megjelenése óta pedig már az egész világ tudja, hogyan vitte romlásba az észteket az északi szomszédtól áradó kulturális felvilágosításnak is beillő műsor. A beszélő autók, ármánykodó milliomosok és az igazi diszkófíling hozzánk bezzeg csak a rendszerváltással jöttek el.
A dokumentumfilmnek szánt alkotás a finn média észtországi szerepét járja körül, de nem a szokásos „fekete-fehér” tényfeltáró módján, hanem emberek visszaemlékezésein keresztül. Olyan praktikus információkkal gazdagodik a néző, hogyan lehet a gázálarcot Darth Vadert imitáló szerkezetté alakítani, illetve, hogy mire lehet jó egy lázmérő...
A nosztalgia reneszánsza
Manapság nagy divat a nosztalgiázás, az „átkos“-beli emlékek visszaidézése, az egykori jellegzetes tárgyak újragyártása, többek között romkocsmák díszítésére. A „retrovírus” persze az észteket is megfertőzte, az ifjúságnak szánt ismeretterjesztő sorozat, az ENSV mellett a régi limonádé- és csokoládéfajtákat is újra kezdték gyártani, valamint megindult az elmúlt évtizedek történetének feltárása életinterjúk és visszaemlékezések felhasználásával.
Ezeket a tükörcserepeket összeillesztve valószínűleg nagyon más képet kapunk egy adott korszakról, mint amiket a tankönyvekben lehet olvasni. Különösen akkor, ha gyerekek emlékképeire hagyatkozunk.
A Diszkó és atomháború azoknak a fiataloknak a történeteiből szemezget, akik a 80-as évek elején voltak tizenéves gyerekek. Az egyik főszereplő Jaak, aki már kiskorúként államellenes bűncselekmény bűnrészese, ugyanis fedezi és támogatja apja tévészerelői mesterkedését. A furfang abban áll, hogy a SECAM-rendszerű észt tévékbe átalakítókat helyeznek, hogy a PAL-rendszeren alapuló finn adásokat is fogni lehessen velük. Ez persze konspirációt igényel, nem is akármilyet.
A következő videóban megfigyelhetjük, hogyan folyik a titkos bizniszelés észt módra. Az apa feszülten vezet, hátrapillantgatva, nem követik-e, majd megáll egy háznál, ahol a fiú kiugrik és az ott álló épületben felmegy a megbeszélt emeletre, a megbeszélt lakáshoz, ahol átveheti a konspirációhoz, vagyis főleg a finn adáshoz szükséges mikrochipet.
Mindehhez tudni kell, hogy a finnországi adó nyugati jellegű és eredetű műsort sugárzott, egy olyan világ képét mutatva a Szovjetunió (észak-)észt polgárainak, amelyre nem igazán illett rá a szovjet propaganda sulykolta „rothadó” címke. Az állami vezetés (sem tallinni, sem moszkvai szinten) nem helyeselte a finn tévé dehumanizálónak kikiáltott tevékenységét, és nagy erőkkel harcba szállt annak imidzsromboló hatásával.
(Forrás: Riigiarhiiv)
Adóháború
A média mindig is fontos eszköz volt a hatalom kezében, az új rendszerek is általában a hírközlő eszközök fölötti uralmat kívánják először biztosítani. A balti államok 1991-es függetlenné válásért folytatott harcában is a tévétornyok körül zajlottak a legfeszültebb események, amelyek Lettországban és Litvániában halálos áldozatokat is követeltek.
A Finn-öböl fölötti médiauralomért folytatatott harcban, legalábbis a finn-észt párosból, az észtek győzedelmeskedtek, ugyanis Észtországban indult el először tévéadás (1955-ben). A semleges finnek agymosása érdekében finn nyelvű műsor is készült, amelyben az észt munkások és parasztok életének dicsőséges oldalát mutatták be.
A nyugati hatalmak nem engedhették, hogy még több területet veszítsenek a hidegháborús ellenséggel szemben, így kulcsfontosságú volt, hogy Finnországnak is minél előbb önálló csatornája legyen. Erre nyugati támogatással 1957-ben került sor.
Innentől kezdve megindult a technika és a leleményesség harca, a mérnökök mindkét oldalon egyre jobb sugárzóállomásokat, másrészt egyre hatékonyabb blokkolókat kívántak megalkotni. (A finn adást egyébként csak Tallinnban és más észak-észtországi területeken lehetett fogni, a déli területekre már nem ért el az északi nagy testvér hangja.)
Az állami propaganda is beindult az észt tévében, de egyre inkább úgy tűnt, hogy szélmalomharcot folytatnak a finnektől áradó nyugati kultúrával. Voltak például törekvések, hogy a begyűrűző diszkózenét és -táncot szocialista tartalommal töltsék meg, sejthető módon sikertelenül. És a finn tévéből csak úgy áradt a kultúra, nem minden pedagógiai célzat nélkül:
Az új átadóállomás már eleve úgy épült meg 1971-ben Espooban, hogy nem Finnország szárazföldi része felé irányult, hanem az öblön keresztül Észtország felé. Az észtek pedig nem is voltak restek, mindenki antennákat állított, és a feketepiacon, nagy titokban kéz alatt beszerzett egy konvertert, amely Brezsnyev vonásait amerikai filmsztárosra lágyította.
A tallinni vezetés ekkor a karhatalomhoz fordult, erőszakkal levetette az antennákat, és egy olyan hajmeresztő tervvel is előállt, amelyet még Moszkva is túl nagyszabásúnak ítélt. Az észt pártfőtitkár ugyanis azt tervezte, hogy a Finn-öbölbe egy hatalmas fémhálót fog kihúzatni, amely blokkolni fogja majd a finn adást. Csakhogy a levágott antennák és a megfélemlítések sem állíthatták meg az elszánt tévérajongókat. A legtöbben a lázmérőkben levő higany segítségével eszkábáltak adóvevőt, amely kristálytiszta képet adott, viszont néhány méteres körzetben minden más tévét és rádiót összezavart.
Az észt történelem hősei: Jockey Ewing és Emmanuelle
A Diszkó és atomháború részletesen bemutatja azt is, miért siettek hazafele esténként a főváros lakói, milyen programokat élvezhettek a vízen túlról.
Az egyik legjelentősebb műsor, amely sok ember életében sorsfordító szerepű lett, a Dallas volt. A Diszkó és atomháború egyik főszereplője, Jaak, arról számol be, hogyan egyezett meg dél-észtországi unokatestvérével, hogy levélben megírja neki, mi történt az ominózus sorozat legújabb részében. A falusi kislány aztán körbeszaladta a tanyákat, hogy mindenkinek felolvassa, előadja és eljátssza az amerikai milliomosok életének rezdüléseit, akik lassanként beépülnek a falusi folklórkincsbe.
Jaak szívesen emlékszik vissza egy másik sorozatra is, amely azt a furcsa szokást idézte elő, hogy a kisfiúk a karórájukon keresztül megszólították azt a néhány külföldi autót, amelyet akkoriban Tallinnban föl lehetett lelni. A rendszerváltás idején gyerekeskedő magyarok bizonyára könnyen kitalálták, hogy a Knight Rider ihlette ezt a fajta magatartást, amellyel teljességgel ellenkezett a szovjet gyereknevelés céljaival.
De a Dallas és a Kittről szóló történetek sem tudtak olyan sorsfordító hatást elérni, mint az Emmanuelle című film. A finn tévé kézi másolatban vagy szamizdatban terjedő programfüzetében megjelent a várva várt műsor, az első erotikus film, amely a finn tévén keresztül immár a Szovjetunió polgáraihoz (pardon, elvtársaihoz) is eljutott.
Ezrek tódulnak az előnytelen földrajzi elhelyezkedésű, Dallas-mentes déli területekről a fővárosba. Az emberek kooperálnak, befogadnak rokont és ismerős ismerősét, hogy együtt nézhessék a nyugati világ csodáját. A legenda szerint a következő kilenc hónapban Észtországban ugrásszerűen megnövekedett a születési ráta...
Emellett persze az is döntő jelentőségű volt, hogy szorosabb kapcsolat jött létre az ország különböző részeiben élő emberek között, amely lehetőséget adhatott a későbbi együttműködésre, amely például a függetlenség kivívásához kapcsolódó eseményekben (a balti élőlánc vagy a daloló forradalom eseményei) is megnyilvánult.
Ha további észt (továbbá lett és litván) dokumentumfilmekre vagyunk kíváncsiak, vagy a balti láncról szeretnénk többet megtudni, akkor érdemes ellátogatni a Balti út elnevezésű filmnapokra.