A hús vétkei, avagy hogy tálaljuk Sztálin teheneit
Húsvét előtt aktuális téma mind a túlevés, mind a koplalás. A Sztálin tehenei, a Tisztogatás után a második Sofi Oksanen-regény, amely megjelenik magyarul három generáció sorsát mutatja be, akik a nélkülözésből fakadó éhezéstől, fogyókúrán át a bulímiáig mindent megtapasztalnak. A 20. század pillanatképekben, sorsok és gyomrok tükrében.
Sofi Oksanen finn írótól elsőként a Tisztogatás (Puhdistus) című munka jelent meg magyarul, ezt követte idén áprilisban a Sztálin tehenei (Stalinin lehmät). A Tisztogatás világszerte nagy visszhangot keltett, Magyarországon is voltak csodálói és persze olyanok is, akik fanyalogtak, hogy egy újabb feminista könyvet kaptak a kezükbe. A Tisztogatás észt nők sorsát meséli el, megrázó történetükben a 20. század részben számunkra is jól ismert rémségei sorakoznak fel. Az erőszakos események azért is annyira megrázóak, mert az elszenvedők szemszögéből látjuk őket, női tapasztalatokon átszűrve ismerjük meg a borzalmakat, és leszünk mi is részei a megaláztatásoknak.
(Forrás: Wikimedia commons. Németh László)
A Tisztogatás fogadtatása hazánkban alapvetően pozitív volt, így nem csodálkozhatunk azon, hogy az új regény 2011-ben fekerült a legjobban várt könyvek listájára. (A finn eredetik megjelenési sorrendje eltér a magyar fordításokétól, a Stalinin lehmät 2003-ban íródott, míg a Puhdistus 2007-ben, eredetileg színdarabként, amelyet Oksanen 2008-ban átdolgozott regénnyé, 2012-re pedig film is készül a történetből.)
Női sorsok a Finn-öblön innen és túl
A Sztálin tehenei című regényben még erősebb az önéletrajzi szál, mint a Tisztogatásban. Sofi Oksanen, aki anyai ágon észt származású, egy félig észt, félig finn lány, Anna történetét mutatja be, aki a két világ között vergődik. Az észt a nyaralások helyszíne, amely azonban nem biztosít felhőtlen szórakozást (a szovjet időkben járunk, mégha a nyolcvanas években is). Ráadásul a főszereplő anyja, Katariina óvatosságból, amely mögött iszonyú rettegés áll, ahol lehet, eltitkolja származását, mindenáron megpróbál asszimilálódni a finn kisvárosi társadalomba. Lányát is arra oktatja, hogy származását titkolnia kell. Mindezt magyarázhatja az, hogy akkoriban a finnek meglehetősen keveset tudtak a Baltikumról, és a bevándorlókhoz való hozzáállásuk sem volt feltétlenül túlságosan kedvező. A finnek számára Észtország az olcsó alkohol földje lett azután, hogy újra megindultak a hajójáratok a két ország között. A finn turisták sokszor ízléstelenül viselkedtek az észtekkel szemben. A finn alkoholturizmus valamivel vidámabb megközelítését Juice Leskinen híres Eesti (Észtország) című számával is érzékeltethetjük, a lírai én viszontagságait ismerhetjük meg belőle, hogyan várja türelmetlenül a beutazáshoz szükséges vízumot, hogy eljuthasson vágyai földjére, ahol aztán reggelig fogyaszthatja a Viru Valgét (észt vodkafajta).
Katariinának emellett meg kell küzdenie az észt ismerősök kapzsiságával, akik úgy érzik, hogy jogosan kérnek „egy-két dolgot” a tejjel-mézzel folyó kánaánból érkező rokontól. Katariina valóban már sehol nem érezheti igazán otthon magát, mivel a rideg kisvárosi világ nem fogadja be, finn férje kicsapongó életet él, és orosz szeretőket tart (vagyis a Szovjetunióba tett üzleti útjain igénybe vesz bizonyos szolgáltatásokat...), a családnak komoly anyagi gondjai is vannak.
Ez szolgáltatja a hátteret a főszereplő Anna személyiségének a kialakulásához. Az (el)hallgatás, a tökéletes álca kialakítása és egyáltalán a tökéletességre törekvés szerves része lesz Anna jellemének. Mivel anyja megbünteti, ha észtül beszél vagy észt szavakat kever a finn beszédébe, Anna elkezdi titkolni, hogy ért észtül és ezáltal sok érdekes „nicht vor dem Kind” beszélgetésnek lesz a fültanúja. A letagadott származás, a jelentéktelennek látszás a mindennapok stratégiájává válik, Anna, ha kell, családfát hamisít, ha kell, a finn módit követve farmert hord, holott a szoknyát szereti, abban érzi kényelmesen magát. A szoknya az észt világ szimbóluma, az otthon világáé, ahol nem kell többé megjátszani magunkat. Az észtországi nagymama háza az egyetlen biztonságos sziget, ahol mindenki átalakulhat olyanná, amilyen valójában szeretne lenni, Katariina nyugodtan magára szedhet pluszkilókat, Anna járhat szoknyában és ehet édességet, amennyi csak belefér, pontosabban annyit, amennyihez hozzá lehet jutni.
(Forrás: Toni Härkönen)
La Grande Bouffe újra- és újratöltve
Ezzel eljutottunk egy másik fontos szálig, az étkezési zavarok, a bulímia regénybeli ábrázolásához, amely a Sztálin tehenei három nemzedéke közül a legfiatalabb női szereplőt, Annát érinti. Anna személyiségének szerves része, irányító ereje a betegség, ahogy ő maga nevezi, Istene. Anna a szessziók váltakoztatásával, koplalások-ételorgiák-hányások körforgásával kordában tudja tartani saját testét. Kidolgozott szabályokkal működik az általa kialakított rendszer, minden ételnek és italnak megvan a maga funkciója, a maga ideje. Egyedül a középszerű élet válik ezáltal lehetetlenné, a végletek közti ingadozás jellemzi Anna minden cselekedetét. Jól mutatja mindezt a következő részlet:
„Finnországban anya nem rendelkezett elég pénzzel ahhoz, hogy annyi csokoládét és Runeberg-tortát vegyen, amennyit örökösen édességre éhező gyomrom befogadott volna, de ahol megtehette, ott mindent meg akart adni nekem. Azonkívül ő nem is szenvedett krónikus édességvágyban, jobban kedvelte a sós falatokat és egyéb észt ízeket, amelyeket aztán Finnországra gondolva súlyfeleslegként elraktározott. Minden édességet én kaptam, valóban mindent, egész doboz csokoládébonbonokat… egész tepsi ezt-azt, kilószámra bonbont, kekszeket, tortákat, habkarikákat, mindent, mindent én, én, én; hogyan is tanulhattam volna meg, mi a mértékletesség?
Talán még soha nem vettem banánból vagy narancsból csak egyetlen darabot. Legalább egy kilónak kellett lenni. A bevásárlókocsim tartalma mostanában is úgy néz ki, mintha nagycsaládosok hétvégi bevásárlásáról volna szó, vagy arról, hogy családommal egy hétre elvonulok a nyaralóba, és senki nem akar közben elmenni vásárolni. Nem bírok csupán egy maroknyi sósborszeszes cukorkát venni, hanem egy egész zacskóval kell. Vagy egy szemet sem. Két liternyi savanyúkáposzta-levest főzök egy napra, és egészen biztos, hogy a nap folyamán mindet meg is eszem. A paradicsomlevessel ugyanez a helyzet. Képtelen vagyok beosztani azt a két litert úgy, hogy két-három napra elég legyen, de még csak úgy sem, hogy többszöri étkezés során fogyasszam el, hanem egyszerre kell magamba tömnöm. Vagy semmit nem eszem. Nem tudom csak a szempillámat kifesteni, teljes szemfestésnél alább nem adom. Nem elég nekem egy cigarettát elszívni, hanem egyikről a másikra gyújtok. Képtelen vagyok éppen csak magamra spriccelni egy kis kölnivizet – annyit öntök magamra, hogy a folyosón is érezni az illatát. Telefonon is vagy öt órát beszélek, vagy öt másodpercet, de negyedórát beszélni nem tudok.”
Balti-finn polifónia
Oksanen dramaturgnak tanult, és ez a drámaszerűség a regényeiben is érződik. A polifónia jellemzi a Sztálin teheneit is, a három generáció, Sofia, Katariina és Anna szólamát időnként nehéz elkülöníteni, a fejezetek címében szereplő évszám és az adott részben szereplő nevek segítenek eligazodni a nézőpontok között. Nem történelmi regényt olvasunk, emberi sorsokat, konfliktusokat ismerhetünk meg a műből. A történelmi hitelességet nem is lehet elvárni. Éppen az az izgalmas a regényben, hogy egy viszonylag kívülálló mutatja be az észt sorsokat, a munka talán veszít a hitelességből, az elsőkezűségből, azonban érdekessé teszi, hogy egy más környezetben felnőtt nő szemszögéből ismerjük meg az észt világot, amely egyébként korántsem idealizált, a szovjet hétköznapok bemutatása helyenként a naturalizmusig lecsupaszított. Emellett az észtek által paradicsomnak elképzelt Finnország is kemény kritikát kap, a finn szereplők nemtörődömségükben ugyanolyan gyarlók, mint nyereségvágytól fűtött észt figurák.
Könyvekről olvasna?
Magyar olvasóként, különösen Oksanennel hasonló korú harmincas olvasóként sok kapcsolódási pontot találhatunk a regényben ábrázolt világgal. A nyolcvanas évek és a gyerekkor iránt érzett közös nosztalgia a Sztálin teheneiben kiegészül az észt környezet utáni vágyakozással, amely részben a finn és észt világ kontrasztjából eredhet. A Tisztogatással ellentétben ebben a regényben vidámabb színek is megjelennek, ez részben talán az említett nosztalgiának tulajdonítható. A múltbeli üldöztetések, a közömbös és rideg világgal való harc, a besúgástól való félelemből fakadó bizalmatlanság és a bulímia kórképe ugyanakkor sötétebb színekkel árnyékolják be a gyerekkor vidámabb pillanatait.
Az író május 11–13. között Magyarországra látogat az új fordítás bemutatójára. (A magyarul megjelent Oksanen-regényeket Pap Éva fordította, és mindkét munka a Scolar Kiadónál jelent meg.)
Az én véleményem az, hogy talán ha valamiféle ismeretterjesztőként lehetne megvenni jobban érdekelne, mint prózai műként. Már ha meglátok egy orosz nevet a hideg futkározik a hátamon. Eszembe jutnak a nehéz és unalmas orosz irodalom "nagyjai". Persze ez csak az én véleményem, valaki szereti őket, nekem is tetszett például Az átváltozás, de ez csak egy kivétel. Szóval engem annyira nem fogott meg a története. Ha jól tudom a könyv megjelenését valamilyen nevesebb rendezvényre ígérték, ennek ellenére mégis láttam már korábban megvásárolhatóként. www.konyv-konyvek.hu/sztalin_tehenei
@eija: Sofi Oksanen május 12-én 18.00-kor az Alexandra Könyvesházban tart könyvbemutatót. Részletek: www.facebook.com/event.php?eid=180814778636386
Nos, bár nem tudok teljesen elfogulatlanul nyilatkozni, mégis azt kell, hogy mondjam, nagyon ajánlom mindenkinek. Nem életem legfelemelőbb műve volt, és messze nem a legkönnyebben emészthető, ellenben talán a legjobb. Kellemes olvasást mindenkinek! Továbbá, lehet tudni valamit az írónő budapesti látogatásának részleteiről?