A függetlenség napja Észtországban
Mi köze a téglának a szabadeurópás függetlenségi naphoz, avagy hogyan építették (le) annak idején az észtek a szocializmust? Az észt függetlenségi napról egy sorozat kapcsán.
1983-at írunk, közeledik az első Észt Köztársaság kikiáltásának a napja (február 24.). A nap egy furcsa álommal indul, amelyben egy házon megjelenik a kék-fekete-fehér lobogó, és kiderül, hogy Észtország újra szabad lett. Aarnu, az álom álmodója, rémülten döbben rá, hogy az aktatáskájában szokás szerint meglapuló két téglát immár nem a Szovjetuniótól, hanem saját hazájától lopta.
(Forrás: Valmar Valdmann (Wikimedia Commons))
Mindez egy új észt sorozat, az ENSV (Eesti Nõukogude Sotsialistlik Vabariik, magyarul egykor ÉSzSzK – Észt Szovjet Szocialista Köztársaság) egyik része, amely azt mutatja be, ki hogyan tölti a régi köztársaság kikiáltásának napját, amely a szovjet rendszerben értelemszerűen betiltott ünnep volt. (Amerikában bizonyára ekkor is megülték a nagy napot az emigránsok, ahogy ma is, csakhogy ma már a Facebookon is olvashatunk a tervezett programokról, és emellett virtuálisan is részt vehet bárki az óhazai eseményekben, míg a nyolcvanas években az ÉSzSzK-ban az egyetlen lehetőség a csendes emlékezés és a Szabad Európa műsorának hallgatása volt.)
A sikersorozat
Az új sorozat nagy népszerűségnek örvend Észtországban, nézettségi listákat döntött meg (2010 szeptemberének első hetében az ETV, az Észt televízió, műsorai közül a legnépszerűbb volt). Az persze kérdés, hogy kik ülnek a képernyők előtt, illetve kik nézik az interneten az egyes részeket. A vállalkozás egyébként annak érdekében indult, hogy az új generáció (tehát a függetlenség helyreállítása után születettek) számára megmutathassák, hogyan nézett ki az élet a szovjet időkben, elsősorban a nyolcvanas években. A filmhez magyarázatok is kapcsolódnak, a történet megáll, és képes-zenés közjátékban elmagyarázzák a nézőknek, mit jelent például a kolhoz, kik dolgoztak ott, és miért volt kötelező program az óvodák, iskolák és nyugdíjasotthonok számára a kolhoz- és gyárlátogatás. Gyanítható, hogy nemcsak a célközönségbe tartozók lendítették fel a nézettségi mutatókat, ahogy például nálunk a Szomszédokat is sokan nézik a nosztalgiázás, vagy divatosabb szóval a „retró” miatt. Arról nem szól a fáma, kialakult-e már az ENSV-re ivás szokása az észteknél, amely a magyarok körében dívó Szomszédokra ivás analógiája lehetne (ha a Szomszédok szereplői panaszkodnak a magas árak, az életszínvonal romlása miatt, a nézők kötelesek felhajtani egy kupicával). Ráadásul a társbérletben tengődő észteknek alapos okuk lenne a panaszkodásra, a film mégsem erről szól, ezt az is magyarázhatja, hogy paródiának készült.
A korhűséggel kapcsolatban sok kritika érte a készítőket (elsősorban Tarmo Kivivälit és Maarek Toomperét, a két producert). Ők maguk is panaszkodtak több ízben, hogy nem minden esetben állt a rendelkezésükre megfelelő nyersanyag, például működő régi televíziót sem tudtak már találni, és helyenként valóban észre lehet venni, hogy valamilyen tárgy anakronisztikus a képen. Másrészről a sorozat pozitív kritikákat kapott, szereplői szerethetők, például a társbérlet lakosai, akik közül az egyik sállal bekötött szemmel minden keze ügyébe eső háztartási eszközből és kacatból kalasnyikovot eszkábál a wc-ben, hogy jól teljesítsen a fegyveres erők napján, vagy a közös konyhában titokban kecskét daraboló kolhozdolgozó. Ez egy olyan világ, amelyben a nehezen beszerzett finn szappan nagy kincset jelent, és amelyben rejtegetni kell mindent a többiek elől, különösen a friss húst. Az említett függetlenség napi részben a közös konyhában végzett húsdarabolásból természetesen nagy kalamajka lesz, mivel a lakótársak hibás következtetéseket vonnak le a vérfoltokból. Az ügynek csak azért nem lesz folytatása, mert nem veszik komolyan a feljelentést egy nyelvbotlás következtében: kannibalizmus helyett ugyanis hannibalizmussal vádolja meg a hatóságoknál a friss húst falatozó családot a rendszer védelmében készségesen szorgoskodó lakótárs.
A sorozatnak ez a része, amely a függetlenség napján játszódik, azért is különösen jelentős, mert ráébresztheti a fiatalabb nézőket arra, hogy amit ők már evidenciának vesznek, például az elnök fogadását vagy a hősök emlékművének megkoszorúzását, vagy akár az észt trikolort, a nyolcvanas években élők csak álmukban láthatták vagy rejtegetve mutogathatták egymásnak, mint ahogy az egyik szereplő az első köztársaság idejéből származó bankóját. Ezzel párhuzamos jelenség lehet az, hogy a mai magyar fiataloknak már egyértelmű március 15-e megünneplése, míg a rendszerváltás éveiben komoly fejfájást okozott a pedagógusoknak (és másoknak), hogy miként viszonyuljanak ehhez az ünnephez, és mit közvetítsenek a diákjaik felé. (Legalábbis a Szomszédok tanúsága szerint.)
Az ünnepi programok Észtországban és hazánkban
Az ENSV sorozat aktuális részének megtekintésén kívül más lehetőségek is adódnak, ha valaki az észt nemzeti ünnepet szeretné hazánkban megülni. A Magyarországi Észt Intézet például filmvetítést rendez február 21-én, itt a Nimed marmortahvlil (Nevek a márványtáblán) című alkotást lehet megtekinteni, amely az első köztársaság kikiáltásához vezető 1918-as szabadságharcot ábrázolja, talán kissé túlzottan romantikus stílusban, mégis sodró lendülettel. Másrészről a film hazájában kasszasiker volt.
Észtországban is sok program várja azokat, akik részt kívánnak venni a nemzeti ünnepen. Az Észt Külügyminisztérium honlapján megtalálhatók a legfontosabb, részben állami szervezésű események. A 24-éhez kapcsolódó programban ünnepélyes zászlófelvonás mellett szerepel a szabadságharc győzelmi oszlopának megkoszorúzása, a Toomkirikben, vagyis a katedrálisban celebrálandó istentisztelet és a hadsereg felvonulása a Vabaduse väljakon, vagyis a Szabadság téren. A nemzeti ünnephez természetesen kulturális események is kapcsolódnak: az Estonia színházban és hangversenyteremben ünnepélyes koncerttel várják a látogatókat, amelyet a köztársasági elnök és felesége fogadása követ. A programokat az ETV élőben közvetíti. Az Észtország iránt érdeklődők számára különösen érdekes lehet az elnöki fogadás nyomonkövetése, mivel az ünnepélyes alkalmon felvonul a kis ország színe-java, sportolóktól, közéleti személyektől kezdve, írókon és a kulturális élet más kiválóságain át politikusokig és diplomatákig mindenkit meghív az elnöki pár, akik az adott évben valamilyen kiemelkedőt vittek véghez.
Az események minden bizonnyal nemzetközi érdeklődésre is számot tarthatnak, mivel Tallinn idén a finnországi Turku mellett Európa másik kulturális fővárosa.
"míg a rendszerváltás éveiben komoly fejfájást okozott a pedagógusoknak (és másoknak), hogy miként viszonyuljanak ehhez az ünnephez, és mit közvetítsenek a diákjaik felé. "
**
Jómagam 13 évet éltem a szocialista Mo-on, és semmi ilyen állítólagos identitásválságot nem tapasztaltam. Az iskolában volt ünnepség, majd megkoszorűztuk Kossuth szobrát, a kicsik letették a rajzorán készült papír zászlócskákat és kokárdákat - persze vizfestékkel festve, aztán áttereltek a a helyi állami ünnepségre.
Az akkoriban a Foradalmi Ifjúsági Napok részét képező március 21 - Tanácsköztársaság ünnepe - meg se ünnepeltük iskolai szinten, sőt említve se volt nagyon. Április 4. volt kiemet ünnep, de az is kimerült egy iskolai díszteremben tartott ünnepségben, aztán slussz.
Március 15. kapcsán én semmilyen kettősbeszédet stb. nem tapasztaltam, azért 11-12-13 évesen érti az emvber, ha ilyet hall, a máig érvényes narratyva szerint dicső múltunk része, forradalom és szabadságharc.
Nem is lehet és érdemes ezt összevetni egy olyan ünneppel, ami be volt tiltva évtizedekig. Sőt, fontos: március 15. a kommunisták kedvelt ünnepe volt, hiszen beleillett az osztályharcos világképükbe, egyfélke premarxista mozgalomkjént tekintetek rá, ezért túlhangsúlyozták Petőfi és Táncsics szerepét, akik utópisztikus szocialisták voltak (aki nem hiszi, olvassa el Petőfi: Az apostol c. művét, Victor Hugo munkáival szintű baloldali munka - nem véletlenül hagyták ki évtizedekig a 19. századi Petőfi kötetekből.)