Kevés az eszkimó és kevés a fóka
Hova kerül az EU szemete? Mit forralnak a termeszek Amerika ellen? Hova bújt az utolsó édesvízi fóka? Elgondolkoztató képsorok, horrorisztikus jelenetek és hétköznapi cukiságok. A matsalui természetfilm-fesztiválon jártunk.
Idén már a tizedik alkalommal rendezték meg a legnagyobb észt természetfilm-fesztivált a nyugat-észtországi Lihula városában, amely a madárrezervátumáról híres Matsalui Nemzeti Park mellett található legnagyobb település, egyben az ornitológusok és az amatőr madárbarátok gyülekezőhelye. A fesztivál nemcsak a bemutatott filmekről híres, maga a helyszín is festői, és komoly dilemmát okoz a fesztiválozóknak, hogy az élő természetet vagy a filmeket válasszák.
(Forrás: Wikimedia Commons / Olev Mihkelmaa)
A fesztivál elvei és története, avagy Don’t do the dodo
A rendezvénysorozat hagyományosan a legrégebbi észt természetfilmmel indult, a Vilsandi linnuriik (Vilsandi madárbirodalom) cíművel, amelyet nemcsak a természetfilmgyártás, hanem az észt környezetvédelem előfutárának is tartanak. (A „hagyományosan” itt arra utal, hogy a legelső fesztiválon is ezzel nyitották meg a programot.) A Vladimir Parvel (Bartels) rendezte film 1937-ben készült el, és egy korabeli hamburgi fesztiválon mutatták be először. Az alkotás hatalmas sikert aratott, a turisták és természetfilmesek előszeretettel keresték fel ezek után az eldugott Vilsandi szigetét, 1942-ben például a háború ellenére leforgatták itt az első Észtországban készült színes természetfilmet. Az idei vetítésnek két apropója is volt: egyrészt az észt film idén ünnepli 100. születésnapját, másrészt sikeresek voltak a kilencperces film felújítási munkálatai.
Mivel a fesztivált egy alig több mint ezres lélekszámú településen rendezik meg, a lehetőségei értelemszerűen korlátozottak. Ezt a szervezők is felismerték, így általában csak európai rendezőket és filmeket várnak a fesztiválra. Különösen nagy hangsúlyt kapnak a balti-tengeri élővilággal kapcsolatos alkotások, és a környezetvédelemmel, a biológiai sokszínűség csökkenéséről és a veszélyeztetett fajok helyzetéről beszámoló munkák.
A fesztiválos „nagyfilmek” mellett, a vetítések közben számos rövid animációs filmet láthattak az érdeklődők, többek között a következő szomorú sztorit a dodó eltűnéséről. A madár kihalásáért természetesen nem egy hajó legénysége a felelős, a folyamat körülbelül hatvan év alatt játszódott le, ugyanakkor valóban az európai (elsősorban holland) hajósok érkezésével indult meg a dodók kipusztulása az európai háziállatok elterjedésével, a dodók természetes élőhelyének számító őserdő kipusztításával, illetve amiatt, hogy az éhes hajósok jó szórakozásnak tartották botokkal agyonverni a röpképtelen madarakat, hogy könnyűszerrel élelemhez jussanak. A videó végén elhangzik az a szójátékra épülő dal (Don’t do the dodo), amely a környezet védelmére igyekszik felhívni mindenki figyelmét, és hogy ne kövessük el még egyszer ugyanezt a hibát.
Szervezett termeszek, elfeledett emberek
A fesztivál alapelvei közé tartozik tehát az is, hogy a természet szépségeinek bemutatása mellett aktuális környezetvédelmi problémákra is felhívja a figyelmet. A 2012-es fesztiválnak egyik központi témája a hulladékkezelés volt, a filmekhez egy kis műhely is kapcsolódott, ahol az alkotókkal a szemét felhasználásának kérdéseiről lehetett beszélgetni. Észtország – a skandináv országokhoz hasonlóan – élen jár a szelektív hulladékgyűjtésben. Megdöbbentő képsorokat mutatott be az E-wasteland (E-szeméttelep) című film, amely arról számolt be, hogyan kerül az Európai Unió és a fejlett világ másik régióinak műszaki hulladéka Ghánába, és ott mi történik vele.
A másik fő téma a sokszínűség eltűnésének kérdése, az emberi tényező szerepe a természeti változásokban, elsősorban a globális felmelegedésben. A fesztiválon ugyanakkor nemcsak egzotikus tájakat ábrázoló filmeket mutattak be, a fődíjat elhappoló alkotás, a Das grüne Wunder – Under Wald/Green Universe (A zöld csoda – az erdőnk/Zöld univerzum), például a közép-németországi erdőkben játszódik. Érdekessége volt, hogy a közelünkben található természet szépségeire hívja fel a figyelmet, ahogy ezt a zsűri tagjai is kiemelték mintegy a választásuk indoklásaképpen. A győztes német alkotással szemben azonban szakmai kritikák merültek föl, ugyanis az állatvilág és egyáltalán az erdei élet mechanizmusait az emberi élet szervezőelvei alapján mutatta be.
A rendezvényen egyébként két kategóriába sorolják a filmeket, és a díjakat is két kategóriára felosztva adják ki. Az A kategóriába a „tisztán” természetfilmek kerülnek, míg a B kategóriába a természet és az ember kapcsolatát, kölcsönhatását ábrázoló munkákat sorolják.
Az A-kategóriás alkotások közül még a termeszek életéről szóló film (Termites – The Inner Sanctum: Termeszek – A belső szentély) volt érdekes, amely a termeszek szervezettségének titkát boncolgatta, és igyekezett bemutatni, hogyan élnek együtt ezzel a hihetetlenül alkalmazkodóképes állattal az egyes földrészek lakosai. Nagy vitát váltott ki az az állítás, hogy a termeszeket nem irtani, hanem védeni kellene, mert sokat tanulhatnánk tőlünk, hiszen minden környezeti változáshoz adaptálódnak. Ugyanakkor ezt nehéz elmagyarázni egy amerikai családnak, amelynek a termeszek gyakorlatilag megették a házát.
Különösen két film volt az, amely mind a szakmai, mind a „műkedvelő” közönség tetszését elnyerte. Az egyik a Finnországban élő veszélyeztetett édesvízi fókákról szólt, a másik pedig a kanadai őslakos inuitok és a pehelyréce közötti kölcsönhatásról.
A Juha Taskinen rendezésében készült a Jäätä rakastavat (A jeget szeretők) című film a saimaa-i édesvízi fóka, a norppa sorsáról számol be, amelynek fennmaradását veszélyezteti többek között az éghajlatváltozás, ugyanis nem jönnek létre olyan hóhányások, amelyben a fókák bevackolódva világra tudnák hozni a fókabébiket. A másik súlyos probléma az, hogy a fókák beleakadnak a halászhálókba, és megfulladnak. A rendező egyébként a fókák iránti tiszteletből felvette a Norppa nevet második keresztnévként, és amellett hogy forgat, kirándulásokat, fókaleső utakat is szervez az érdeklődőknek, ezáltal próbálva minél több ember figyelmét felhívni a veszélyeztetett állatfaj sorsára.
(Forrás: YLE)
A People of a feather (Egy tollról fakadt emberek) a B-kategóriában a legjobb rendezés díját nyerte el. Főszereplői a kanadai inuitok, de a film szólhatott volna bármelyik őslakos népnek a környezetszennyezés okozta problémáiról. Az alkotás azt mutatta be, milyen változásokat hoztak a törzs életébe a Hudson folyóra telepített vízi erőművek. A negatív hatás azonban nemcsak az adott népet éri, a pehelyrécék tömeges pusztulását is okozza, és emellett a Golf-áramlás megváltoztatásáért is felelős.
A film antropológusoknak és nyelvészeknek is rendkívül érdekes volt, bemutatta, hogyan változott meg az emberek életmódja az elmúlt száz évben. A pehelyréce életterének szűkülése, a Hudson folyó létrehozott édesvízi víztározók átalakították az óceán áramlatait és az évszakokat. ezáltal kiszámíthatatlanná vált, hol keletkezik eléggé vastag jég, amelyen motoros szánnal közlekedni lehet. A pehelyrécék tömeges pusztulását is az okozza, hogy a lékek nem olyan tartósak, mint korábban, amely a víz magasabb édesvíz-koncentrációjával magyarázható. A víz gyorsabban megfagy, a madarak kis helyre szorulnak össze, gyakorlatilag belefagynak a jégbe, vagy ha lemerülnek a mélybe élelemért, a többi állat miatt nem tudnak feljönni a felszínre, és a jégtakaró alatt megfulladnak.
Az őslakos nyelvek iránt érdeklődőknek is nagyon ajánlhatjuk ezt a filmet, mivel a főszereplők végig inuit nyelven beszéltek, és az alkotás olyan nyelvi csemegével is szolgált, mint egy inuit nyelvű rapszám vagy a fókavadászat szókincse. (Kissé megdöbbentő volt, hogy az előző filmben tutujgatott fóka rokonát itt vígan kirántották a jég alól, kibelezték majd jóízűen belakmározták a főszereplők.)
A matsalui fesztiválon idén magyar film nem vett részt, tavaly viszont a Török Zoltán rendezésében készült Vad Magyarország különdíjat nyert.