Áldozók vagy áldozatok?
A régi észt áldozati ligetek még ma is megvannak, és a szent helyeknek kijáró tisztelet és védelem miatt az ott élő állatok és növények is megmenekültek a pusztítástól, ami különleges élőhelyek kialakulását, illetve megőrzését tette lehetővé. Hol vannak ezek a ligetek és mit rejtenek?
Észtország területének több, mint felét erdő borítja. És itt nem szabályos sorokba ültetett fasorokra kell gondolnunk, hanem sokszor teljesen érintetlen rengetegekre. Épp ezért nem nehéz elképzelni, hogy ezekben az erdőkben megmaradhattak a régi szent áldozóhelyek, ligetek. A legújabb (2013-as) észt természet-, illetve dokumentumfilm, a Hiite lummus (A szent ligetek bűbája) ezeknek a szent ligeteknek a világát igyekszik feltárni, de nem csak kulturális szempontból közelíti meg a kérdést, hanem az élővilág változatossága alapján is, vagyis azt boncolgatja, milyen szerepe volt a szent ligeteknek az ottani élővilág sokszínűségének megőrzése szempontjából.
(Forrás: A film plakátjának részlete)
„Ujjé, a ligetben nagyszerű”
A film címében ragozva szereplő észt hiis szó ’szent hely’-et jelent, a liget mellett korábban a szent kövekre, fákra és más áldozóhelyekre is használták ezt a kifejezést. A szó finnugor eredetű, megtalálható például a finn hiidenkivi ’vándorkő’ szóban. A vándorköveket a jégkorszakban a gleccserek szállították mai helyükre, ahol azóta is magányosan állnak. A természetvallást követő emberek ezeket a köveket szentnek tartották, áldozatokat mutattak be rajtuk a felsőbb erőknek. Érdekesség, hogy Észtországban az áldozókövek is műemlékvédelem alatt állnak.
Észtországban ma körülbelül 800 szent ligetet tartanak számon, ezek egy része teljesen elhagyatott, vannak olyanok, amelyek áldozatul estek egy-egy település terjeszkedésének, és kivágták őket, de számos ligetben ma is végeznek áldozati szertartásokat. A rendező Rein Maran tízegynéhány helyet látogatott végig és filmezett le. Az alkotás azért nagyon aktuális, mert bár a természetben található szent helyekről mindig is volt tudomása a szélesebb közönségnek is, de például a tudományos kutatásban csak a legújabb időkben, Észtország újra függetlenné válása (1991) után szerepelt témaként. Épp ezért a filmnek nem csak a laikus néző számára van mondanivalója, a néprajzkutatók és antropológusok számára is fontos információkkal szolgál.
Rein Marant Észtországban elsősorban természetfilmesként ismerik. Ezenkívül dolgozott operatőrként játékfilmek forgatásán is, és tanárként is igyekszik előmozdítani az észt film ügyét a Balti Film- és Médiaakadémián. Már régóta forgat természetfilmeket, különösen az észt erdőben élő nagyvadakkal foglalkozott, többek között a jávorszarvasról és a farkasokról is készített filmet. (Észtországban jelenleg 200 egyedre becsülik a vadon élő farkasállományt.) A Szovjetunió felbomlása előtt forgatott filmjei az észt nemzeti jelképekről (füsti fecske és búzavirág) szólnak, aminek minden bizonnyal szimbolikus jelentősége volt a nemzeti identitás megerősítésében. Új filmje pedig jól összeegyeztethető az észt örökségév kultúramentő törekvésével.
Rein Maran az elmúlt években a természet és az ősi hit, valamint a népi bölcsesség kapcsolatát igyekszik megörökíteni. Legutóbbi filmje, az Üheksavägised (Molyhos ökörfarkkórók) azokról a növényekről készült, amelyeket az észtek a népi gyógyászatban alkalmaztak és alkalmaznak még mind a mai napig. A film mozgóképes növényhatározóként is nézhető. Rein Maran minden filmjéhez szakértői segítséget kér, megkeresi a téma szakértőit, és velük konzultálva, az ő magyarázataikat a narrációba beépítve mondja el, filmjeinek tehát ismeretterjesztő szerepe és figyelemfelhívó funkciója is van, műveivel a veszélyeztetett észtországi fajok vörös könyvének filmes verzióját állítja össze.
A Hiite lummus valójában két filmből áll össze, az elsőben az imádkozóhelyeket járjuk körbe, a film természetfilmjellege a hangsúlyosabb, míg a másik részben régészek és néprajzkutatók beszélnek a szent ligetek történelmi szerepéről és kulturális jelentőségéről. A második film inkább videóelőadásra hasonlít, és ismeretterjesztő szerepe van, a két rész jól kiegészíti egymást.
Rein Maran egy interjúban elmondta, hogyan született a film ötlete. Ahogy utazgatott Észtországban, megfigyelte, hogy számos hely nevében szerepel a hiis szó: Hiieallikas (Szentligeti – forrás) vagy Hiiepõllud (Szent ligeti – mezők). Kíváncsi volt, hogy a helyiek mennyire emlékeznek arra, hol van a településük mellett a szent áldozóhely, mennyire őrződtek meg ezek a ligetek. Rein Maran a szent ligeteket sajátosan az első természetvédelmi területeknek tartja, mivel ezekről az áldozati helyekről nem volt szabad semmit elhozni, és nem volt szabad semmit odavinni, így az emberek nem avatkoztak be a természeti változásokba.
A ligetek mai látogatói is betartják ezeket a régi törvényeket. Köztük sokan vannak olyanok, akik az észtek természeti vallását követik, megpróbálják összeegyeztetni a modern élettel, és átmenteni a hagyományokat a mába. A népi vallást követők szervezetet is alapítottak, Maavalla Koda néven. (A maavald szót az ősi hitűek Észtország szinonimájaként használják, a koda pedig ’otthont, sátrat, házat’ jelent.)
Csókok és kövek
A szent ligeteken kívül egyéb áldozóhelyek is fönnmaradtak, például több százéves tölgyfák és áldozókövek. Ezeket a városban is megtalálhatjuk, például az egyik legfontosabb észt szellemi központnak tekinthető Tartu Dóm-hegyén is rábukkanhatunk egy ilyen áldozati kőre, méghozzá a katedrális romjainak közelében. A kőre még ma is tesznek kisebb áldozatokat, pénzérméket és terményeket. És az sem lehet véletlen, hogy a kő a Musumägi (Csók-domb) közvetlen közelében van. Így akár szerelmi varázslás is végezhető rajta. Ugyanis a tartuiak úgy tartják, hogy ha egy pár felmászik a dombra, ott mindenképpen csókolózniuk kell. Természetesen az esküvői fotózásoknak is fontos része a hely felkeresése, amelynek során a vőlegénynek kell a menyasszonyt a dombra felcipelnie. (A Csók-dombot egyébként mesterségesen alakították ki kilátónak a 19. században egy régi bástya mellett.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Anvelt)
A Dóm-hegyen található áldozati kő eredeti funkciója azonban közel sem egyértelmű, vannak olyan feltételezések, miszerint csak a 19. században kezdtek a kőnek mágikus erő tulajdonítani, vagy legalábbis a pogánysághoz kötni. Emiatt aztán a 19. század végén a tartui egyetem rektora meg akarta semmisíttetni a követ. A parancs végrehajtója azonban műemlékvédő lelkületű volt, és megsemmisítés helyett elásta a követ, amelyet aztán egy egyetemi professzor, aki ismerte a kő sorsát, később kiásatott. Ő azt állította, hogy a kövön található mélyedések nem pogány szertartások áldozati rítusainak nyomai, hanem szenteltvizet tartottak bennük, és a kő ezáltal meg van szentelve.
Ha valaki Észtországba látogat, érdemes felkeresnie néhány régi áldozati helyet, mert a természet szépsége mellett ezeken a helyeken talán átérezhetünk valamit az észtek lelkületéből is, könnyebben megérthetjük természetközeli gondolkodásmódjukat.