A nemzeti döglés napja
Február 9. jeles nap az észteknél. A népi kalendárium szerint ilyenkor tilos bármiféle tevékenységet végezni. Különben... a fogorvosok védőszentje legyen velünk!
A népi bölcsességeket és érdekes olvasmányokat rejtő kalendáriumok régen Magyarországon is igen elterjedtek voltak. Az észteknél is ősi időkre megy vissza a naptárkészítés hagyománya. A legelső kalendáriumok még a könyvnyomtatás elterjedése előtt készültek, a régi észtek ugyanis vonalzószerű falemezekre rótták rá a jeles napokat, többek között az ijesztően hangzó csontfájás napját. Neve alapján nem is gondolhatnánk, hogy az édes semmittevés ünnepével van dolgunk. De honnan ered ez az ünnep, és egyáltalán mi köze a fogorvosokhoz?
(Forrás: Eesti Ajaloomuuseum)
Se tánc, se birkanyírás
Február 9-re esik a régi észt népi kalendáriumban a csontfájás napja (észtül luuvalupäev). A hagyomány úgy tartja, hogy ezen a napon nem szabad semmilyen munkát végezni, mert aki vét a kialakult szokásrend ellen, ugyancsak pórul járhat. A minimum az, hogy egész évre való hátfájást szabadít magára.
A csontfájás napja a népi kalendáriumokban annyira fontos napnak számított, hogy nemcsak a régi faragott naptárakba rótták fel, hanem később a nyomtatott kalendáriumokba is bekerült, és mind a mai napig a névnapok és nemzeti ünnepek mellett szerepel mindenféle naptárakban és határidőnaplókban.
A régiek úgy tartották, hogy ezen a napon azért tilos bármilyen nehéz fizikai munkát végezni, mert azzal megterheljük amúgy is elnyűtt tagjainkat. A régi világban persze nem lehetett megtenni, hogy a parasztcsaládok az egész napot henyéléssel töltsék, nem hálálták volna ezt meg sem a tartott állatok, sem a termesztett növények. Azonban annyit a legsztahanovistábbb földművesek is megengedtek maguknak, hogy ezen a napon egy kicsit tovább aludjanak, valamint lehetőség szerint ne akkor essenek neki a birkanyírásnak.
Úgy tartja a mondás, hogyha valaki ezen a napon áll neki a birkáit megkopasztani, később nagyon megjárja, mert a továbbiakban a birkák hangosan növesztik majd a gyapjukat, vagyis nyilván fájdalmas lesz nekik a folyamat. Az eredeti mondás észtül így hangzik: Kui luuvalupäeval lammast pügatakse, siis kasvavad lambad valju villa.
(Forrás: Wikimedia Commons / Kalervo Kinnunen)
Tilos volt tehát ezen a napon komoly fizikai munkát végezni, ugyanakkor mulatozni sem lehetett akárhogyan, mert az is meg volt tiltva, hogy valaki ilyenkor futkározzon, ugráljon vagy akár táncoljon. És ha valakinek éppen ezen a napon fájdultak meg a csontjai, az rossz előjel volt, a régiek ugyanis úgy tartották, hogy egész évben csontfájásra számíthat az illető.
A fogorvosok mártírja
Az ünnephez katolikus hagyományok is köthetők, elsősorban Szent Apollónia kultusza. Apollónia a 3. századi Alexandriában élt, és keresztény hitéért mártírhalált halt. Amikor nem volt hajlandó megtagadni hitét és istenét káromolni, úgy megütötték, hogy minden foga kitört. Máglyahalállal fenyegették kínzói, de ő végül önként vetette magát a tűzbe. Apollónia a fogfájósok és a fogorvosok védőszentje lett, attribútuma egy fogó és benne egy fog.
Észtországban nem sok emléke maradt az Apollónia-kultusznak, a reformációval eltűnt a szentek imádata is. A tallinni Niguliste-templomban a főoltár női szentjei között azonban mégis megtalálható a „fogfájós” szent is, és történészek szerint ebben a templomban korábban külön Apollónia-oltár várta a fogproblémákkal küszködőket.
(Forrás: Wikimedia Commons / Sander Säde)
Problémák is felmerültek Apollónia szentségével kapcsolatban. Az, hogy önként vállalta a máglyahalált, kizárja a mártíromságát, hiszen gyakorlatilag öngyilkosságot követett el. 1968-ban ezért a zsinat törölte Apollóniát a naptárból.
Észtországban a reformáció szorította vissza a szentek kultuszát. Így Apollónia ünnepe elvesztette a jelentőségét, a csontfájás napját azonban még mindig megtartják az észtek. Az is igaz, hogy Észtországban széles körben népszerű a feléledő/felélesztődő természeti hit, és ebbe jól beleilleszthetők a régi hagyományok, például a csontfájás napjához kapcsolódó szokáskör.
Kalendárium egy gombnyomásra
Nem meglepő tehát, hogy sok észt lazsálással tölti majd a csontfájás napját (ha nem is feltétlenül vallási meggyőződésből, ugyanis idén szombatra esik a jeles nap). Aki esetleg megfelejtkezne erről, figyelmeztetheti rá az okostelefonja, ha letöltötte azt az alkalmazást, amelyet az Észt Köztársaság 95. évfordulójára fejlesztettek ki észt informatikai guruk. (A 95. évfordulót az első észt köztársaság kikiáltásától kezdve számolják.) Az alkalmazás lényegében úgy működik, mint az egyéb interaktív naptárappek, azonban ez nem a találkozókra vagy fontos születésnapokra emlékezet minket, hanem a népi kalendárium jeles napjaira, többek között a csontfájás napjára.
Amíg nem voltak okostelefonok, sőt nyomtatott naptárak sem, az észtek a jeles napokat vonalzószerű naptárakra vésték rá, amelyeket összefűztek egyik végüknél. A kis lapocskákon párhuzamos vízszintes vonalak közé rajzolták a napokat, a hold változásait és a kalendárium jeles eseményeit, olykor keresztény ünnepeket is. A fanaptárak Julián-naptárhoz igazodtak, és minden évben használhatók voltak. Nem hónapokra osztották őket, hanem hetekre. Az adott ünnepeket valamilyen szimbólummal ábrázolták és utaltak arra is, hogy ilyenkor mi a teendő, milyen szokások kapcsolódnak az adott ünnephez, vagy milyen mezőgazdasági munkák kezdetét jelöli ki az a nap.
Ez a fajta naptártípus az egész északi régióban elterjedt volt, és mivel a bejegyzések a rúnákra hasonlítottak, rúnanaptáraknak (észtül ruunikalendrid) is nevezik őket. A természetvallást követő észtek körében ma is népszerű, minden évre készítenek is ilyet, időtakarékosságból azonban papírból (természetesen újrahasznosított papírból, hiszen a közösség tagjai természetesen „zöldek”). Az első ilyen papírrúnanaptárt 1978-ban készítették a legnagyobb titokban, és szamizdatként terjedt a természetvallás követői körében.
(Forrás: Maavald)
A naptárlapok egyik oldalán a hagyományos naptári rúnák és bejegyzések találhatók, a másik oldalon ehhez kapcsolódó magyarázatok. Jelenleg nem a 2013. évet, hanem a 10226. esztendőt róják a rúnanaptárba, az idők kezdetét ugyanis a billingeni katasztrófától számítják. Ennyi év telt el azóta, hogy a Balti-tenger helyén a jégkorszak után keletkezett jeges tó vize Közép-Svédországban utat tört az Atlanti-óceánba. Így a tó vízszintje egy év alatt több mint 20 métert csökkent, új szárazföldek emelkedtek ki, többek között a mai Észtország egy része. A természeti vallást követők ezt a föld születéseként értelmezik.
Nyelvi érdekesség még, hogy a lapozgatós rúnanaptárban a hónapok régi észt elnevezései szerepelnek, februárnál az irodalmi nyelvi veebruar helyett például a küünlakuu szó szerepel, amely ’gyertyahónap’-ot jelent. Egyes hónapok esetében több hagyományos elnevezés is fennmaradt, a február megnevezéseként például a radokuu ’hóviharhónap’ is előfordul.
A hóvihar hónapjának kilencedik napján kellemes csontfájásnapot kívánunk mindenkinek, és saját egészségük érdekében ne csináljanak ezen a napon semmit!
@LvT: Vajon az imádás szónak ugyanaz volt akkor a teológiai tartalma? Válaszul kérnék szépen egy idézetet egy mai katekizmusból is.
Ebben a szövegben sokkal valószínűbb, hogy az imádkozást kell érteni alatta, vagy a vallásos tiszteletet, ami nem egyenlő Isten imádásával.
Ennyi erővel mondhatnám azt is, hogy imádom a fagyit, és az mit bizonyítana?
> a keresztény vallás(ok)ban nincs szentimádat! Ebben a kontextusban a tisztelet szó a helyes.
.
"Eſ vimagguc ſzen achſcin mariat. eſ bovdug michael archangelt. eſ mend angelcut. hug uimaggonoc erette. Eſ uimagguc ſzent peter urot. kinec odut hotolm ovdonia. eſ ketnie hug ovga mend w bunet. Eſ vimagguc mend ſzentucut. hug legenec neki ſeged uromc ſcine eleut. hug iſten iv uimadſagucmia bulſaſſa w bunet."
"...a reformációval eltűnt a szentek imádata is" - a keresztény vallás(ok)ban nincs szentimádat! Ebben a kontextusban a tisztelet szó a helyes.