Fürge ujjú manók
Nyakunkon a december, a gyerekek kedvenc hónapja, ilyenkor a karácsony mellett a Mikulást is sokan várják. De mi lenne, ha nemcsak 6-án, hanem december minden egyes napján jönne egy mitikus figura, hogy meglepje a jó gyerekeket? Az észt manók nyomában jártunk.
Az észt karácsonyi szokások több kultúra elemeinek keveredésével alakultak ki. Sokszor nehéz kibogozni, honnan származnak, hogyan változtak meg az ünnepkör elemei. Azt azonban biztosan lehet tudni, hogy a mai kedves, ajándékozó lények, mint például a Télapó, bizony elég sötét múltra tekintenek vissza. Így van ez az észt karácsonyi manókkal, vagyis a päkapikk nevű lényekkel is, akiknek a története nemcsak kultúrtörténeti szempontból érdekes, hanem izgalmas nyelvészeti kérdéseket is érint.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Mi a manó?
Az észt karácsonyi manók ősei olyan mitikus lények voltak, amelyek a föld legfelső rétegében, az ólakban vagy a kályha alatt laktak, és sokszor gonosz tréfákat űztek az emberekkel. Legközelebbi rokonaik a skandináv trollok és a germán gnómok voltak. A 19. század folyamán, részben a mesefordítások miatt, amelyek megpróbálták összeegyeztetni az idegen mitológiákat az észttel, az egyes észt „aprónépek” megnevezése összekeveredett. A päkapikk szót elsősorban a Jõuluvana (Karácsony apó, Télapó, Mikulás) segítőire kezdték alkalmazni. Mivel ezekről a manókról a nyugati mesék azt írták, hogy kis erdei házacskákban élnek, könnyű volt őket az észt mitológia úgynevezett gombaemberkéivel összemosni.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A mesekönyveknek, a képeslapoknak, a médiának és a rajzfilmeknek köszönhetően aztán lassanként mégis egységesedett a manókról alkotott kép. Bár minden családban lehetnek sajátos manóhiedelmek, ma az az általános vélemény, hogy a manók a Jõuluvanának kémkednek, felírják a gyerekek jó és rossz cselekedeteit, és mindennap ajándékot hoznak a jó gyerekeknek. Piros sipkát és nadrágot hordanak, halkan tudnak közlekedni, így az ajándékot észrevétlenül a jó gyerekek párnája alá vagy az ablakba tett papucsukba tudják csempészni.
(Forrás: Eesti Kirjandusmuuseum / Anton Suurkask)
Az egyik legismertebb észt manós nóta a Kes elab metsa sees? (Ki él az erdőben?) című, eredetileg német gyerekdal, amelyből megismerhetjük a manók életének legfontosabb mozzanatait, például, hogy mit csinálnak az erdő közepén és mennyit kóstál az általuk sütött kalács.
Kes elab metsa sees?
Kes elab paksu metsa sees?
Kes elab metsa sees?
Ki él az erdőben?
Ki él a sűrű erdőben?
Ki él az erdőben?
Seal elab päkapikk.
Seal elab väike päkapikk.
Seal elab päkapikk.
Ott él egy manó.
Ott él egy kis manó.
Ott él egy manó.
Mis teeb see päkapikk?
Mis teeb see väike päkapikk?
Mis teeb see päkapikk?
Mit csinál ez a manó?
Mit csinál ez a kis manó?
Mit csinál ez a manó?
Ta saiu küpsetab.
Ta maitsvaid saiu küpsetab.
Ta saiu küpsetab.
Kalácsot süt.
Finom kalácsot süt.
Kalácsot süt.
Mis maksab saiapäts?
Mis maksab väike saiapäts?
Mis maksab saiapäts?
Mennyibe kerül a kalács?
Mennyibe kerül egy kis kalács?
Mennyibe kerül a kalács?
Kolm hästi pikka paid.
Kolm hästi, hästi pikka paid.
Kolm hästi pikka paid.
Három nagyon hosszú simogatásba.
Három nagyon-nagyon hosszú simogatásba.
Három nagyon hosszú simogatásba.
A manójárás hagyománya nem tekint vissza nagyon hosszú múltra, körülbelül száz éve indultak útjukra először ezek a mitológiai ajándékhozó lények. Kezdetben csak a gazdagabb városi családoknál jártak. Ma már viszont Észtország-szerte elterjedt dolog, hogy csempésznek valamit a gyerekek papucsába vagy a párnájuk alá. A legjellemzőbb, hogy reggelre valamilyen édességet rejtenek a lábbelibe. Vannak azonban szülők, akik nem támogatják, hogy a gyerekek minden áldott nap édességgel tömjék magukat, ők inkább narancsot, mogyorót és mazsolát tesznek/tetetnek a papucsba.
A szokások családonként eltérőek, valakiknél advent első napjától, más családoknál csak december elsejétől kezdve járnak a manók, általában egészen szilveszterig. Előfordulnak olyan családok is, amelyekhez egyáltalán nem jönnek ajándékhozó manók, vagy ha jönnek is, nem rendszeresen, csak akkor amikor kedvük van.
A karácsonyi manók ügyködéséről sok animációs film készült, az egyik legismertebb Mait Laas 2003-ban készült bábfilmje, a Miriami jõulupäkapikk (Mirjam karácsonyi manója), amely nyitva hagyja a manók létezésének kérdését. A filmből megismerhetjük a manóélet nehézségeit, többek között azt a látszólag lehetetlen feladatot, hogy a szerencsétlen manónak milyen nagy munka az ablakpárkányra rakott papucsba észrevétlenül elrejteni az ajándékokat. Ebben a lakásban szerencsére vannak segítői, a kislány cicája és a tyúkja(!), amelyek egy szobában laknak a gyerekkel.
Hüvelykmatyi és a többiek
Ha már a päkapikkek minden titkát kifürkésztük, érdemes annak is utánajárni, honnan származik a lények elnevezése. A päkapikk összetett szó, a második tagja (pikk) jelentése ’hosszú’. Az első elem a päkk szó birtokos esetű alakja. A päkk a köznyelvben a hüvelyujj alatti húsosabb (tenyér)részt, illetve a lábfejen a lábujjak tövénél található puha talprészt jelenti, a dél-észt nyelvjárásokban azonban ’hüvelykujj’ jelentésben használják. A päkapikk elnevezés ezért talán a legjobban a magyar hüvelykmatyinak feleltethető meg. Hasonló értelemben használják az észtek a pöialpoiss (pöial ’hüvelykujj’ poiss ’fiú’) szót is, bár ezt főként a Grimm-mesék törpéinek megnevezéseként alkalmazzák.
(Forrás: Eesti Kirjandusmuuseum / Anton Suurkask)
Az észt nyelvben nemcsak a hüvelykujj megnevezésével kapcsolatban lehet látni ilyen keveredést, ugyanis a sztenderd nyelvi forma mellett minden ujjnak egy vagy több népi neve is létezik. A köznyelv és a népnyelv legfőképpen abban térnek el egymástól, honnan kezdik számolni az ujjakat. Míg a sztenderd nyelvváltozatban és egyes nyelvjárásokban már a hüvelykujjat is ujjnak tekintik, addig más vidékeken a mutatóujjtól kezdik a számolást, és ennek értelmében például a gyűrűsujjat nevezik a harmadik ujjnak. Vegyük hát sorra, milyen nevekkel illetik az észtek az ujjaikat:
A hüvelykujj irodalmi nyelvi alakja a már fent említett pöial, míg a népnyelvben inkább a täitapja ’tetűölő’ forma terjedt el. A mutatóujj sztenderd formája a nimetissõrm ’mutató, nevezőujj’, a nép körében viszont az esisõrmnek ’el(ül)ső ujjnak’ is nevezik, illetve elterjedtek még a különböző funkciókon alapuló megnevezések is, például pudrukeetja ’kásafőző’, pütinoolija ’fazéknyaló’, soolamaitsja ’sókostoló’ vagy a kotinõel ’zsáktű’ is.
A középső ujjat (a köznyelvben keskmine sõrm ’középső ujj’) leginkább valamilyen férfinévvel illetik, és a pikk ’hosszú, magas’ vagy a suur ’nagy’ jelzővel egészítik ki. Így születtek a következő elnevezések: pikkpeeter ’magas/hosszú Péter’, suurandros ’nagy András’, pikkindrek ’magas/hosszú Henrik’, pikkvillem ’magas/hosszú Vilmos’.
Mivel az ember a gyűrűsujját használja a legkevésbé, ezért ez tekinthető a legjelentéktelenebb ujjnak, a sztenderd észtben ’névtelen ujjnak’ (nimeta sõrm) nevezik. A nyelvjárásokban ugyanakkor a nimetamats ’névtelen Mats’ elnevezés is előfordul. Ez a név meglehetősen ellentmondásos, mivel a Mats férfinév (a magyar Mátyás megfelelője). Ha valakit Matsnak hívnak, akkor nyilvánvalóan nem lehet névtelen. Az egyéb elnevezések is a gyűrűsujj kihasználatlanságra utalnak, például az unimüts ’semmirekellő, álomszuszék’ (szó szerint ’hálósipka’)’ név is. Ezenkívül az észtben is létezik a gyűrűsujjhoz hasonló megnevezés: sõrmusesõrm ’gyűrűsujj’, illetve a kuldsõrm ’aranyujj’ és a kullakandja ’aranyhordó’ elnevezések is az ujjnak erre a szerepére utalnak.
(Forrás: Wikimedia Commons / Benjamin Kobalz /CC BY-SA 3.0)
Végül, de nem utolsó sorban következzenek a kisujj észt elnevezései. A köznyelvben a magyar szóhoz hasonló väike sõrm ’kisujj’ használatos. Ennek az ujjnak a népi megnevezései általában ugyanúgy férfinevekre építenek, mint a középső ujjéi. A kötelező jelző azonban ebben az esetben értelemszerűen az ujj rövidségét (lühike ’rövid’) vagy kicsiny voltát (väike ’kicsi’, pisike ’pici’) emeli ki. Néhány példa: väike Ants, lühike Ants, pisike Peeter vagy egyszerűen csak tilluksõrm (tilluke ’parányi, apró’, sõrm ’ujj’).