Az Elnök képes fele

Ki volt az észtek „Göncz Árpádja”? Mit csinált Szibériában, és hogy jutott el onnan az elnöki székig? És mi rejtőzik a szegedi egyetemi szekrények mélyén? Egy kiállítás kapcsán minden kiderül.

Ajánlottuk már könyvét, utaltunk a társadalompolitikai tevékenységére, filmjeire, és volt már szó a Rénhíreken a neki szentelt kiállítás egyik-másik korábbi állomásáról is. Az egyik legfontosabb észt nemzeti ünnep, a február 24-i függetlenség napja közeledtével itt az ideje, hogy részletesebben is bemutassuk azt a személyt, aki az észt függetlenségi mozgalom vezetője volt, és aki nem mellesleg a finnugor népekért is nagyon sokat vett. A poszt másik apropója A vízimadarak népe. Lennart Meri filmes vándorútjai 1969–1988 című kiállítás, amely több másik magyarországi állomás (Szombathely, Siófok, Budapest) után február 10–28. között Szegeden is látható lesz.

Kényszermunkából az elnöki székbe

Lennart Meri (1929–2006) életének csaknem mindegyik pozitív és negatív fordulata szorosan kapcsolódik az észt nép jelenkori történetéhez. A két világháború közötti időszakban, vagyis az első észt köztársaság idején született (a fent említett nemzeti ünnepen, február 24-án az észtek az első köztársaság 1918-as kikiáltására emlékeznek), felnőttkora nagy részét szovjet állampolgárként élte le, majd az újra függetlenné váló Észtország egyik legfontosabb közszereplőjévé vált, amikor 1992-ben köztársasági elnökké választották. Két cikluson keresztül töltötte be ezt a tisztséget, és mind a mai napig  az észtek egyik legkedveltebb elnökének számít, számos más intézmény mellett a tallinni repülőteret is róla nevezték el.

Mivel édesapja diplomata volt, a család sokat utazott. Lennart Meri kilenc különböző iskolába járt, és négy nyelven tanult. A szovjet megszálláskor Tallinnban tartózkodó családot az első nagy kitelepítési hullám során 1941-ben Szibériába a mariföldi Jaranszkba (más források szerint Szibériába) hurcolták kényszermunkára. Bár Lennart Meri ekkor még csak 12 éves volt, neki is nehéz fizikai munkát kellett végeznie az életbenmaradásért. Itt, Szibériában találkozott először a kisebb finnugor népek képviselőivel, látta, hogyan élnek, milyen gazdag kultúrával és sok érdekes hagyománnyal rendelkeznek. A sors különös fintora, hogy ez az öt év Lennart Meri egész későbbi sorsát meghatározó időszak volt, ugyanis ekkor kezdték érdekelni a finnugor népek, amelyek kutatásának és filmezésének szentelte élete nagy részét.

A Meri-család csak 1946-ban térhetett vissza Észtországba. Lennart Meri 1953-ban beiratkozhatott a Tartui Egyetemre, ahol történelmet tanult, de történészként később sem dolgozhatott. Sokat elárul a szovjet rendszerhez való viszonyáról az az anekdota, miszerint első feleségének a kezét Sztálin halálának napján kérte meg, mondván: „hogy soha se felejtsük el ezt az örömteli napot”.

Karrierjét a tartui Vanemuine Színház dramaturgjaként kezdte, majd rádiójátékokat írt az észt rádiónak. Már diákkorában népszerűvé váltak az írásai, meg tudott élni pusztán a honoráriumokból. Első könyvei útleírások voltak, figyelme csak később fordult a finnugor népek, szűkebben az észt nép őstörténelme fel. Első Az egyik korai filmjét, az 1977-ben észt-finn-magyar koprodukcióban leforgatott A Tejút fiait – a nemzetközi siker ellenére vagy éppen amiatt – a Szovjetunióban betiltották. Érdekesség még, hogy a film észt címe Linnutee tuuled, vagyis a Tejút szelei. A Tejút észt megnevezése, Linnutee, amelynek szó szerinti jelentése (számos más finnugor nyelvhez hasonlóan) nem ’a tej útja’, hanem ’a madarak útja’. 

Lennart Meri filmjeivel az uráli népek mai életét és történelmét, szokásaikat, vallási rituáléikat igyekezett bemutatni, gyakorlatilag egy finnugor filmes enciklopédiát állított össze. Legfontosabb munkái (a Vízimadarak népe (1970), A Tejút fiai (1977), a Kalev hangjai (1985), a Tórum fiai (1989) és a Sámán (1977/1997)) 1969 és 1988 között készültek, a szegedi kiállítás ezeknek a forgatásoknak a hétköznapjait tárja fel.

A kulisszák mögött

A Lennart Meri-kiállítás azért is különösen érdekes, mert elsősorban nem a finnugor népekről szól. Róluk, szertartásaikról és szokásaikról maguk a leforgatott filmek beszélnek. A kiállítás azonban sokkal inkább a kutatókra összpontosít. Azt mutatja be, mi történt a kamerák mögött állókkal, milyen körülmények között készültek el a felvételek. A kiállított fényképeken olyan „hétköznapi” pillanatokat kapott el a fotós, mint a pakolás vagy egy röpke cigiszünet. Annyi csak a különbség, hogy a hátteret nem a tallinni óváros vagy egy lepukkant panelház, hanem a szibériai táj vagy épp egy pár népviseletes néni biztosítja.

Az elkészült filmeket nézve talán fel sem merül bennünk, hogy ezeket nem egy kényelmes hollywoodi stúdióban forgatták a legmodernebb technikai eszközökkel, hanem kezdetleges kamerákkal, kinn a terepen, küzdve a hideggel, a szúnyogokkal és a sokszor nem éppen ideális fényviszonyokkal.

Lennart Meri egyik filmjének, a Sámánnak az operatőre, Rein Maran visszaemlékezéseiben leírja, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a forgatás során. A felvételt a sátorban akarták elkészíteni, a füstlyukon kívül azonban máshonnan nem kapott fényt a helyiség. A kamera rettenetesen kattogott, és csak 360 méteresek voltak a filmszalagok, ezeket folyton cserélgetni kellett. Áram persze nem volt a sátorban, különösen olyan erősségű nem, amivel a technikát működtetni lehetett volna. A forgatócsoport persze végül némi buherálással mindent megoldott: egy csónakon a sátor közelébe állítottak egy nagy áramgenerátort, amelyről a halogénlámpákat működtették, a traktorként kattogó kamerát hatalmas bundákkal letakarták, hogy a zaja ne tegye tönkre a hangfelvételt, az operatőr pedig majdnem eszméletre izzadva magát villámsebesen állítgatta a kamerát a legmegfelelőbb szögbe, és cserélgette a szalagot.

A Lennart Meri-kiállításhoz társrendezvény is kapcsolódik. A Szegedi Tudományegyetem Finnugor Tanszékének oktatói most a szélesebb közönség számára is elérhetővé teszik féltve őrzött kincseiket, vagyis azokat a tárgyakat, amelyeket tanulmányútjaik során gyűjtöttek a különböző finnugor népeknél. A tárlók anyaga azért is érdekes lehet, mert az úti emlékekhez számos izgalmas történet kötődik. A kiállításon nemcsak használati és népművészeti tárgyakat csodálhatnak meg az érdeklődők, a tanszék könyvtárának legkülönlegesebb darabjai is közszemlére kerülnek. Ezenkívül a 2014. február 10-én 15 órakor megrendezett megnyitón a tanszék doktoranduszhallgatója, Horváth Csilla tart előadást Rokon népek szárazon, vízen és online címmel. Az „ikerkiállítás” a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtárában lesz megtekinthető 2014. február 28-ig.

Akinek nincs lehetősége részt venni a rendezvényen, érdemes megnézegetnie Aado Lintrop folklorista és sámánkutató blogját, aki 2011 februárjában számos képet feltöltött a blogjára az 1977-es expedícióról, amelynek során Lennart Meri forgatócsoportjával többek között a manysiknál járt. Észtül tudó olvasóinknak a kutatóútról készült feljegyzések is érdekesek lehetnek. A kutató ezekben beszámol az utazás nehézségeiről (14 különböző járművel jutnak el a településre), illetve az elfogyasztott (túlnyomórészt hal)ételekről. Az elkészült film, A Tejút fiai – sajnos nagyon rossz minőségben – a Youtube-on is megtekinthető, a blogon bemutatott manysi expedíció a 22. percnél kezdődik.

Lennart Meri azonban nemcsak Szegeden tesz virtuális látogatást. A finn fővárosban február 18-tól lesz megtekinthető ugyanennek a kiállításnak az anyaga. A helsinki megnyitón Lennart Meri fia, a szintén fontos társadalmi tisztséget betöltő politikus és író Mart Meri, az Észt Intézet vezetője is részt vesz majd. 

Kapcsolódó tartalmak:

• Mi kerüljön a fa alá?
• A cenzúrázott medve és a kiiking
• Meri? Nem Meri? Meri!
• Ikerkiállítás a finnugor népekről
• Az észt örökség

Hasonló tartalmak:

• Virtuális tüntetés
• A betiltott dalok szigete
• A múzeum nyelvet nyújt
• A nagy Õ
• A vodka hónapja

Hozzászólások (2):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)