Zombiképzők nyomában
Az iskolában azt tanuljuk, hogy a képző az az elem, amelyet ha egy szótőhöz hozzáteszünk, egy másik szót kapunk. A valóságban a helyzet nem ilyen egyszerű, hiszen a tő és a képző határa nem világos, ahogy gyakran azt sem, mit is keres a képző az adott helyen.
A magyar nyelvtörténet egyik vicces vonása, hogy ha a legkorábbi ismert korszakokról olvasunk, azt látjuk, hogy a nyelvtörténészek szerint szinte mindegyik mássalhangzó (önmagában vagy egy magánhangzóval kiegészítve) létezett önálló főnév- vagy igeképzőként, sőt, akár mindkettőként. A jelentésükről nem sokat tudunk; én úgy vettem észre, hogy a nyelvtörténészek kedvenc feltételezése főnevek esetén a „kicsinyítő” funkció, igéknél meg a „gyakorítás”. A legtöbb olyan magyar szót, amiben ilyen régi képzők szerepelnek, ma már egyáltalán nem érezzük képzettnek, vagy egészen más képzést látunk beléjük. Például a Füred helynévben nem ismerjük fel a fürj tövet és a -d képzőt (ez a szó valószínűleg azt jelentette, hogy ’fürjes, olyan hely, ahol sok fürj van’). Van, aki a fürdik ige tövét látja bele – hiszen Balatonfüred is, Tiszafüred is fürdőhelyek. Talán a fürjek is szeretnek víz mellett lakni és fürdőzni.
D. László olvasónk kérdése azonban egy másik régi képzőhöz vezet minket:
A napokban valakitől hallottam: „X. Y. haja már úgy megnőtt, hogy az súrcolja fülcimpáját.” A mondatot megértettem, szerintem a közlés arról tudósíthatott, hogy a hosszúra nőtt haj már súrolhatja a fület. Miután a magyar nyelv értelmező szótárban nem találtam súrcol igét, kérem szíveskedjenek segítségemre lenni, hogy mit lehet tudni erről a szóról?
Érdekes, én az elmúlt hónapokban kétszer is hallottam az öncöl igét abban az értelemben, hogy ’önt, öntöz’. Nekem mind a súrcol, mind az öncöl teljesen idegen, és ilyenkor tájnyelvi alakokra gyanakszom, de nem tudom behatárolni, hogy a magyar nyelvterület mely részén használják őket. Éppenséggel egyéni újítások is lehetnek, de kevéssé tartom valószínűnek, mert igen nagy ritkaság, hogy (az öregecskedő-féle nyelvbotlásoktól eltekintve) a beszélők ilyen új igetöveket alkossanak.
Így érünk el a bevezetőben említett régi, elhomályosult képzők kérdéséhez. Lehet ugyanis, hogy a súrcol, öncöl esetében ilyen képzőkről van szó, amelyek valamelyik területi nyelvváltozatban fennmaradtak. Létezik ugyanis egy régi -col/-cöl képző, de ma már csak nagyon kevés szóban ismerjük fel, ha egyáltalán felismerjük. Ilyen a boncol, amelyről érezhetjük, hogy a bont rokonságához tartozik, és talán a karcol, amelynek felismerhetjük a karmol, karistol stb. tövekkel való rokonságát.
Egyébként a -col/-cöl végződés történetileg nem is egy képző, hanem több képzőből áll. (Amikor egy ilyen összetett képzőben még felismerhetők az alkotóelemek, akkor képzőbokornak szoktuk nevezni. De a -col/-cöl végződést már nem nevezném így.) A végén található -l-nek ugyanaz az eredete, mint a nagyon gyakori -l igeképzőnek (pl. locsol, újságol, printel,). Ráadásul az elején található -c- egy korábbi -t- és az őt követő -sz- összeolvadásából származik. Ez a boncol alakból is látható (és talán az öncöl-ből is), hiszen ez a bont igéből származik (az öncöl pedig az önt-ből). A bont és az önt pedig azt a régi -t képzőt tartalmazza (vö. bomlik és ömlik), amely történetileg a -col/-cöl első eleme volt.
(Forrás: Wikimedia Commons / Enrique Simonet (1866–1927))
Az a régi -sz- képző, amely hozzájárult a -col/-cöl kialakulásához, állítólag „gyakorító” értelmű volt (vagy legalábbis hosszabban tartó cselekvésre utalt). Ezt találjuk például a hajszol (vö. hajlik, hajt), a vonszol (vö. von) és az unszol igében is. (Az unszol tövéről csak annyit sejtünk, hogy az uszít és az uccu is abból ered.) A -col/-cöl képző pedig kimutatható a fentieken kívül a hurcol, gürcöl és harcol igékben is.
Azt mondtam, nehéz elképzelni, hogy a súrcol vagy az öncöl egyéni újítások lennének, mert az nagy ritkaság. Ugyanakkor kizárni sem tudom ezt a lehetőséget. Az az igazság, hogy akármilyen régi és elhomályosult egy képző, az ilyen zombiképzőket a nyelvhasználók mégis felismerhetik, különösen, ha jelentéstanilag viszonylag egységes funkciót tudnak neki tulajdonítani. Például a nagyon régi -g igeképzőt (ez található sokak között az inog, forog, puffog igékben) szerintem felismerik a beszélők, és talán új -g-s igéket is alkotnak (pl. zsizseg). Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy olyan tövekbe látnak bele képzőket, amelyeknek a végződése történetileg nem is képzőből ered. De a súrcol és az öncöl esetében fontos tényező, hogy ezek használata (ha jól értem őket) nem tér el jelentősen a súrol és az önt(öz) használatától, tehát nem valószínű, hogy az emberek „kínjukban” képezték volna őket, hogy egy sajátos értelmet fejezzenek ki velük.
@El Vaquero: Vagy a fonológia nem olyan egyértelmű...:-)
Iigazad van, hogy nem sokat törődöm az újabb korokkal. Szal, nem ragozom tovább, mert felteszem, hogy helyesen írtad.
A "mélyben" itt az van, hogy én a gyöknyelvészetben (mindaddig, amíg MÁSIK két nyelv eltérő tapasztalatai meg nem győznek az ellenkezőjéről)
minden mássalhangzó-szótagnak saját jelentést tulajdonítok és külön elemzek.
Tehát nálam még a bodza is "bogyó-sza" (bogoj-sza),
s a lándzsa: l''-anud-sza (rá-feltűzöttes)...
...annak az elvnek alkalmazásával, hogy minden Z (a Z hang késői megjelenése folytán) csak az sz valamely kiejtési változata lehetett korábban.
Ezért tartom helyesnek a finn KESI - magyar kéz megfeleltetést.
De a kota - ház párhuzamot már nem.
Pedig a T leszármazási sorából valóban Z is lehet végül - csak "túl messze van". Annyira, hogy ezt még a német, angol, stb. HÁZ is megelőzi. A magyar nyelv pedig ezeknél biztosan nem fiatalabb, hanem ősibb.
@szigetva: először nem értettem, hogy mit akarsz a ty hanggal, aztán leesett. Már kevesebbért is állítottam be embereket a sarokba. Krizsa meg szépen fonológiázzon csak, majd meglátja, hogy a gyökök nem is tűnnek olyan egyértelműnek.
@Krizsa: És mindennek mi köze ahhoz, hogy régebben hogyan ÍRTÁK a [c] hangot? Pontosan lehet tudni, hogy az 1910-es években (ha cikket írnék utánanéznék, így nem) változtatta az MTA a korábbi _cz_-t _c_-re. Azt is, hogy a nagy katolikus-protestáns szembenállás idején helyesírási különbség is volt a két csapat közt: cz—tz, cs—ts. Meg azt is, hogy _tsz_-nek régen is, ma is írják azt a [cc]-t vagy [c]-t, amit morfémahatár oszt ketté. Ez nem fúj-fúj indoeurópai nyelvészet, akármit is jelent ez, hanem viszonylag egyszerűen ellenőrizhető tények. De mindig elfelejtem, hogy a te képzeletvilágodat az ilyesmi nem érinti.
Kicsit rossz érzésem van, szigetva. Én egyáltalán nem haragszom senkire, arra se, aki tökéletesen ellentmond nekem (ha nem sérteget... . Hiszen semmi mást nem is tehet:-).
Azonban a vitastílusom (az írás stílusom is) "kemény".
Olyan, hogy NEM! meg hasonlók.Tehát ha senkit nem is sértek személyesen (csak az indoeurópai ny. ágazatot), az, hogy mindennek csípőből mondok ellent, esetleg sértőnek érezhető.
**********
Azt akartam az 5-ben mondani, hogy az én egész munkám mind "alatta van" a hivatalos nyelvészet által vizsgált 3000 évi időtartamnak. Mindent, amiről írok, korábbi eredetűnek tartok.
Igaz, az avarok még be se jöttek a K-medencébe (asszem) i.u. 300 előtt. De akkor is voltak már valahol... nem délen, hanem keleten? Ez vitatott, mert a K-medence ELŐTTI létükről szólva már összekeveredik, hogy kik is az avarok valójában? S a Balkánon mindenesetre voltak.
Másrészt meg én a "magyarféle" nyelvűek - s arra nem is tippelek, hogyan hívhatták őket - kaukázusi tartózkodását is biztosra veszem.
És az Özövíz előtt hol? És a szankrit, dravida miért - bizony - hasonló a magyarhoz?
Egyszerűen nincs más lehetőségem többezer szó és tucatnyi nyelvtani jelenség déli (afro-sémi) hasonlóságának a magyarázatára.
Tudod mit? Nem "magyarfélének", hanem nosztratikus nyelveknek nevezem - ezek kószáltak Szibéria környékén is. Szerintem, 10-13 ezer év óta mind a mai napig.
(De ezzel sem jártunk jobban, mert a nosztratikus nyelvcsalád feltételezése ugyanúgy nincs elfogadva, mint a szintén távoli múltba irányuló gyöknyelvészet.
Mindegy. Az már biztos - végre - hogy még Amerikába is afro-sémivel kevert ragozó nyelv(ek) jutottak át. Pl. a jenyiszeji.
@szigetva: A kereszténység csak 2000, a reformáció pedig 400 éves. Az afro-sémi protonyelv tömeges szókincse és nyelvtani jellemzői azonban (hiszen a héberrel közvetlen kapcsolatban aligha voltunk)
LEGKEVESEBB 3000 éve (a valszeg ősmagyarnak tekinthető AVAR-ból) kerülhetett a mai magyarba.
A Z hang pedig a legfiatalabb mássalhangzó, ami Mezopotámiából származott és jutott lassan "felfelé - de a legészakibb nyelvekig már nem jutott el.
A cikkből: "Az unszol tövéről csak annyit sejtünk, hogy az uszít és az uccu is abból ered."
Valóban keresztül-kasul van közük egymáshoz - mindkét nyelvben.
A héber onesz = erőszak - unszol, ahol az on = erő
osze = csinál, tesz, uszá = késztetett - uszít, uccu
taasze! = csináld! - eszte, neszte! (A T (te) előragból utóraggá fordul át.)
tiszá = utazás, repülj! - Tisza
nu szá! = menj már, indulj már, csináld már - nosza! osszá! ússzá!
@Krizsa: „amit régen a magyarban így is írtak” Tévedsz, cz-nek írták, még korábban a katolikus hagyomány cz, a protestáns tz volt. Tsz-nek csak morfémahatáron írták, de ott most is: játszik, metsz, stb.
Boncol, hurcol, harcol, gürcöl. A C=TSz, amit régen a magyarban így is írtak. A TSz váz mindkét nyelvből kielemezhetően, általában "tesz" jelentésű.
boncol: b'-on-tesz-ol: be-erő-teszelő - a héber on = erő, bűn
hurcol: harcov = béklyó, haruc = szorgalmas
harcol: horec = bevés, beváj, héric = meneszt, megfuttat
(az első H normál, a második lágy).
gürcöl: garúa = rossz, goresz = darál, girger = szemenként szedte.
A cikkből: "Például a Füred helynévben nem ismerjük fel a fürj tövet és a -d képzőt (ez a szó valószínűleg azt jelentette, hogy ’fürjes, olyan hely, ahol sok fürj van’). Van, aki a fürdik ige tövét látja bele..."
*********
Nem tartom valószínűnek a fürdés és a fürj szavak összefüggését.
A fürdés ősi képe az állatok porban, vagy pocsolyában való forgolódása volt.
A héber PRD váz: pérad = felbont, leválszt, parud = meg-megszakított, elváló, pirdá = öszvér, pered = páratlan szám.
A magyar P/F-RD: préda, fárad, fordul-pördül, Parád-fürdő ("két nyelven" ugyanaz), purdé, prűd.
Két nyelven ugyanaz? Az ősibb magyarnak az avarok nyelvét vélem. A magyarban százával vannak hasonló: "magyaros-héberes" helység, folyó, állat, növény, mezőgazdasági, álltaenyésztési, foglalkozás és személynevek.
**********
A héber PRJ váz: príja = szaporodás, pirjon = termékenység
A magyar P/F-RJ vázzal alkotott szavak: paraj, perje, férj, fürj.