Frisseség vagy frissesség?
Hogy követi a köznyelvi kiejtés módosulását a helyesírás? Követi-e mindig? Egyáltalán: miért változik a kiejtés? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a frissesség szó kapcsán.
Gyakran okoz gondot ennek a szónak helyesírása. Hogyan írjuk, mióta írjuk úgy, és miért? Ezek megválaszolásához érdemes egy kicsit a kérdés mögé nézni. Először is figyeljünk meg két jellegzetességet:
1. A -ság/-ség képző ’vminek a vmilyen tulajdonsága, ill. volta’ jelentésben a magyarban jellemzően melléknevekhez járul (más jelentéseiben ez nem feltétlenül van így; ha csoport- vagy intézménynevet hoz létre, termékeny módon főnevekhez szokott járulni, pl. bíróság, szerkesztőség). Vannak azonban olyan, a -ság/-ség képző tulajdonságnév-képzői vagy rokon jelentésével képzett szavak is, amelyek töve főnév (pl. társaság, uraság), számnév (pl. egység, kétség, sokaság) vagy akár ige (pl. vereség, veszteség). Ezek esetében a mai beszélők vélhetőleg kevésbé érzékelik a kapcsolatot az alapszóval, mint a tipikus esetekben (pl. kékség, okosság).
2. A mai és a régi nyelv abban is eltér egymástól, hogy míg ma a -ság/-ség képző előhangzó nélkül járul a tőhöz, még olyan esetekben is, amelyekben így mássalhangzó-torlódás áll elő (pl. abszurdság, antropomorfság, groteszkség, virgoncság), régebben gyakorta került előhangzó tő és képző közé (pl. gyorsaság, nyerseség, rosszaság, uraság, vereség).
Ha e két megállapítást továbbgondoljuk, és figyelembe vesszük, hogy a ‑ság/‑ség képzővel ellátható melléknevek jelentős része már eleve képzős szó (méghozzá ‑s képzős), azaz aránylag gyakoriak az ‑asság/‑esség/‑osság végű szavak, akkor nem lepődhetünk meg azon, ha a már elhomályosultabb felépítésű (elsőre akár ‑s+‑ság/‑ség képzősnek is érezhető) szavak hangalakja alkalmanként elkezd hasonlítani ezekre a példákra. Megvolt tehát az oka annak, hogy egy hangzónyúlás eredményeképpen a korábban ‑aság/‑eség/‑oság végű szavak egy része ‑asság/‑esség/‑osság végűvé módosuljon. (Ezt erősítheti, hogy magánhangzóközi más esetben is jellegzetes bizonyos nyelvváltozatokban az ‑s‑ nyúlása, pl. erő[ss]ít, óvato[ss]an – a kisebb szót pedig szinte mindenki [kissebb]-nek ejti.)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Ez a nyúlási folyamat persze nem ugyanazokat a szavakat érinti minden beszélő fejében. A békesség, bölcsesség, szüzesség, vigasság viszonylag régen így, hosszú s-sel általános, a frissesség nyúlása viszont meglehetősen új lehet, legalábbis az írásmódja ezt sugallja. A szót 1984 óta kell frissességnek írni, előtte viszont – bár már korábban is elég gyakori volt ez az alak – még a frisseség volt a helyesírás által elfogadott írásmód. Hogy mióta szokás ss‑sel írni ezt a a szót, arról pontos évszámot nehéz közölni, ugyanis régi szövegek későbbi kiadásaiban, illetve ezek számítógépes szövegtárba rögzítésekor meglehetősen nagy a véletlenségből a mai helyesírásnak megfelelő formára történő módosulás esélye, tehát csakis az eredeti írásképet látva illenék az efféle adatoknak hitelt adni. Az azonban elég biztosnak látszik, hogy a Nyugatban már igen gyakori volt a helyesírás által csak 1984-ben szentesített változat.
De a frissességnek ez az útja nem áll önmagában: a nyerseség szó esetében a kiejtésben aránylag általános hosszú mássalhangzó ellenére máig az egy s‑es írásmódot ismeri el a helyesírás; a gyorsaság és a rosszaság esetében ritka, a jelentéstanilag is teljesen más, de szintén előhangzós sokaság, társaság, uraság esetében pedig a tágan vett köznyelvben nem is létezik hosszú s-es ejtés. Egy változási folyamat különféle stációit mutatják tehát ezek a szavak.
@Roland2: Én is kocsonnyát mondok, de ez nem zavarta még a tanittónénimet se :)
@gull 1: Emlékszem,nagymamám a kocsonya szóban az ny-et nyújtotta mindig meg {kocsonnya}. :) Ő Kecskemét környékéről származott.
@Audrey: Minden nyelvváltozat "nyelvjárás", amit te köznyelvnek nevezel, az is, csak éppen az egy olyan nyelvjárás, amit a sztenderd nyelvhez megválasztottak, és ahhoz írták meg a szótárakat, helyesírási szabályzatokat stb. A nyelvjárás azonban nemcsak területi változat lehet, hanem ahogy mondod, függhet a beszélő életkorától, a társadalmi osztálytól, a műveltségétől stb., mert tkp. minden egyes ember "saját nyelvjárást" beszél. E nyelvváltozatok összefoglaló neve a dialektus (ez csak annyit jelent, hogy 'eltérő nyelvváltozat' szó szerint), ezen belül van a geolektus (területi nyelvváltozat), szociolektus (társadalmi rétegekre jellemző nyelvváltozat) és az idiolektus (minden egyén saját nyelvváltozata). :)
Kedves Roland2 és többiek!
Van a köznyelv és van a nyelvjárás, utóbbi nyilván sokféle. Én például soha nem ejtettem ki a számon azt, hogy 'frisseség', 'szöllő' vagy 'terittő', 'nincsennek', 'szallag' , 'erössen', 'hüttő' - ezek nyelvjárási jelenségek, tehát nem így ejtjük - és máshogy írjuk, hanem bizonyos nyelvterületeken így ejtik, máshol nem. Én nem sznobságból, vagy akármilyen másfajta megfontolásból nem így ejtem ezeket, hanem mert így tanultam, és így szoktam meg.
Ez az egész persze függ a nyelvjárási régiótól, területtől, településtől, családtól, életkortól, óvodától, iskolától, szomszédoktól, barátoktól stb stb.
Nyugat-Dunántúli városiként pl máshogy beszélek,mint a nyugdíjas korú falusi rokonom, aki azt mondja, hogy asszon, legin, aptya, Lajcsiná, tehenim,paraficsomkat, fateknyő, kenyírsütís, kiésöbb, köllöttö, egisszen, kezibe stb. Ez a nyelvjárás szépsége. Nyilván ő sem így írná le, iskolában nem ezt tanulta.
@Roland2: A mássalhangók ilyen megnyúlása tipikusan nyelvjárási jelenség. Nemcsak az 's' (vizessen), vagy az 'l' (megnyullás), de a 't' (terittő) vagy ritkábban az 'sz' is (késszen) viselkedik így.
@Roland2: Nem csak a tiédben, de sza[ll]ag nekem sem jönne ki sose a számon (akaárcsak tengrinek, de viszont kedvesemnek csakis).
A sző[ll]ő ellenben szinte általánosnak mondható (a tág környezetemben). Az Attila esetén hagyományos írásmód. Mivel ez a név csak az irodalomból lett felelevenítve, ott pedig ezeregy módon íródott, nagy vonalakban arbitráris. (A középkorban: athila, atila, etele, etzel, stb. A korabeli görög szerzőknél Άττίλας, úgyhogy innen a mai írásmód).
Ott van még a szög vagy a szeg....
@Roland2: Vagy csak az én nyelvváltozatomban van hosszú l ezekben a szavakban? Mindenesetre én többször is hallottam már többektől hosszú l-lel ejteni ezeket a szavakat.Van ennek vmi oka,h. egyes magánhangzók között miért nyúlik,nyúlhat meg az l ?
@Roland2: Hát, én pl. szerintem sosem mondok olyat, hogy [szallag] :) A szőlőnél ingadozok, de ott is talán többnyire [szőlő]. Most akkor mi legyen? :)
Kicsit off:én azt nem értettem mindig,hogy azokat a szavakat,ahol két l-t ejtünk,miért írjuk egy l-lel,pl. szőlő (szőllő),szalag (szallag),Attila (Atilla),stb. Ezeket a szavakat régebben "rövid" l-lel ejtették,és ezt tükrözi a helyesírás,vagy ha már eredetileg is hosszú l-lel ejtették,akkor miért írjuk egy l-lel ?
A sárgaság pedig betegség, és az irigység egy rossz tulajdonság.
Olyan szó hogy "nyerseség" márpedig nincs is.
"a gyorsaság és a rosszaság esetében ritka, a jelentéstanilag is teljesen más, de szintén előhangzós sokaság, társaság, uraság esetében pedig a tágan vett köznyelvben nem is létezik hosszú s-es ejtés."
Persze, ez tejlesen természetes, mert ellenben a frisse(s)éggel nem lehet ill. sokkal nehezebb -Vs- képzővel (félre)analizálni. Mi lenne az a *rosszas? vagy a *gyorsas?
A társaság és a társasság közt, meg gondolom, elég könnyű jelentéskülönbséget tenni, míg a frisseség 'frisség' és a frissesség között kevésbé.
"(Ezt erősítheti, hogy magánhangzóközi más esetben is jellegzetes bizonyos nyelvváltozatokban az ‑s‑ nyúlása, pl. erő[ss]ít, óvato[ss]an – a kisebb szót pedig szinte mindenki [kissebb]-nek ejti.)"
Vagy pl. eső [esső]. Anyukám pl. így ejti, és szerinte így a "helyes", én viszint úgy ejtem, ahogy írva van [eső], és ki is javít mindig, legalábbis furcsálja. :)
A menaság pedig nekem a tulajdonságom....:)