0:05
Főoldal | Rénhírek
Elllllefántok, orrrroszlánok, óóóóóriáskígyóak!

A nyitótövekről

Szakértőnk legutóbb olyan kérdést kapott, mellyel kapcsolatban sok mindent el lehet mesélni – ráadásul olyan területről van szó, melyről az iskolai nyelvtanok mélyen hallgatnak. Megtudhatjuk, melyik magyar szó végződik tk-ra; miért sátoros, és nem sátras ünnepekről beszélünk; továbbá azt is, miért fontos, hogy egy nyelvész a vándorcirkuszosokra is figyeljen.

Kálmán László | 2011. április 26.

Egy olvasói kérdésre válaszolva elmagyaráztam, mit értünk kötőhangzón:

Kötőhangzónak azt a magánhangzót nevezzük, amelyik a tő és a toldalék találkozásánál jelenik meg, de ugyanannak a tőnek nem minden toldalékos alakjában, és ugyanannak a toldaléknak se minden megjelenésekor. Az, hogy egy-egy toldalékos alakban megjelenik-e kötőhangzó, és ha igen, milyen minőségű, a tőtől és a toldaléktól is függ, igen sokféleképpen.

Mivel a magyar nyelv rendszerének érdekes és bonyolult jelenségéről van szó, érdemes egy kicsit a részleteiről is beszélni.

Kötő, hangzó
Kötő, hangzó
(Forrás: Wikimedia commons / Paul Cézanne)

A kötőhangzók

Fonotaktikának hívjuk a nyelvtan azon elemét, mely a hangoknak egy-egy adott nyelvben lehetséges kapcsolódási mintáival foglalkozik.

Először is szögezzük le, hogy a kötőhangzók megjelenését „ejtéskönnyítés”-sel magyarázni tudománytalan. Ha az angyalok szóban nem lenne ott az -o- kötőhangzó, akkor se lenne ,,nehezebb'' kiejteni, hiszen az *angyalk végződése olyan lenne, mint mondjuk a halk szóé. Vagyis a -lk szóvégződés nem idegen a magyar hangtantól. Szakszóval azt mondjuk, hogy a magyar fonotaktika szerint teljesen rendben van. Persze sokszor a kötőhangzó jelenléte miatt nem keletkezik fonotaktikailag rendellenes mássalhangzócsoport: a botok szó a kötőhangzó nélkül *botk lenne, és a szó végén -tk csak egy-két helységnévben fordul elő (pl. Detk), tehát fonotaktikailag igen szokatlan.

Ha csak azt nézzük, hogyan függ össze a kötőhangzó jelenléte és a magyar fonotaktika, már akkor is rengeteg furcsaságot találunk. Például nincs kötőhangzó olyan tárgyesetű alakokban, mint a pénzt, holott -nzt vagy -nszt végű szavak alig vannak a magyarban (dunszt, kunszt). Vannak toldalékok, amelyek sosem jelennek meg kötőhangzóval, és az ezekkel alkotott szóalakok fittyet hánynak a fonotaktikának. Ilyen toldalék a kötő-felszólítómód -j-je: dobj, rakj – pedig a -bj és -kj szóvégződés fonotaktikailag igen különleges, ezek a magyarban kizárólag ilyen igealakokban fordulnak elő. Aztán van olyan eset, amikor nyilvánvalóan nem hangtani oka van a kötőhangzó jelenlétének vagy hiányának, például a dob főnév dobotok alakjában van kötőhangzó, míg a dob ige dobtok alakjában nincs. Végül olyan eset is van, amikor a kötőhangzó jelenléte hangtanilag kifejezetten furcsa, például a hosszú vagy a pesti melléknév többes számában (hosszúak, pestiek) magánhangzó-torlódás (ún. hiátus) keletkezik a kötőhangzónak köszönhetően, ami ugyan nem példátlan a magyarban, de itt „ejtéskönnyítés”-ről biztosan nem beszélhetük.

A szaknyelvben szuperesszívusznak hívjuk azt az esetet, melynek egyik fő funkciója a valaminek a tetején felszínén való lét jelölése.  A magyarban ezt az esetet általában az -(o/ö/e)n rag jelöli, a személyes névmásokban pedig a rajta- tő. (Latin super 'fent, felett', esse 'lenni'.)

A kötőhangzó minőségét sokszor maga a toldalék határozza meg. Például a többes szám első személyű birtokosra utaló toldalék kötőhangzója mindig u/ü: boltunk, képünk. (Ez a kötőhang mindig megjelenik, ha a tő nem magánhangzóra végződik, de a magánhangzóra végződőek után nem: kapunk, erőnk.) A szuperesszívusz -n toldaléka előtt mindig középső nyelvállású a kötőhang, vagyis o, e vagy ö. (Bár az e a legtöbb nyelvváltozatban hangtanilag nem középső, hanem alsó nyelvállású, a rendszer szempontjából mégis képes középső nyelvállásúként viselkedni.) Tehát aranyon, nem pedig *aranyan. A legtöbb nyelvváltozatban elölképzett toldalékok esetén csak akkor hallható a különbség a középső és az alsó nyelvállású toldalék között, ha a tő utolsó magánhangzója kerekített, hiszen az alsó nyelvállású magánhangzó az ilyen tő után is csak e lehet (pl. földet), míg a középső nyelvállású ajakkerekítésben megegyezik a tővel (pl. földön).

A nyitótövek

Arról is szóltam korábbi válaszomban, hogy néha a tő is beleszól abba, hogy milyen kötőhangzó jelenik meg. Ennek legérdekesebb esete az ún. nyitótövek létezése, vagyis az, hogy bizonyos névszótövek megkövetelik, hogy a kötőhangzó alsó nyelvállású, vagyis a vagy e legyen, míg más névszótöveknél ugyanezek a a toldalékok középső nyelvállásúak. Például nem nyitótő a sáv (hiszen az sávok, sávos szavakban középső nyelvállású a kötőhangzó), míg nyitótő a sav: savak, savas. Mint említettem, a szuperesszívusz toldaléka különleges, mert a tőtől függetlenül megköveteli a középső nyelvállású kötőhangzót: sávon és savon. Az újonnan kölcsönzött főnevek sosem nyitótőként kerülnek a magyarba, vagyis a főnevek között a nem nyitó tövek alkotják a produktív, termékeny mintát.

Ha a névszótő nyitótő, akkor tárgyesetben mindenképpen megjelenik a kötőhangzó, olyankor is, amikor a hasonló alakú nem nyitó tövek esetében nem: a baj nem nyitótő (bajok, bajom, bajos), és tárgyesetben nincs kötőhangzó: bajt. A haj viszont nyitótő (hajak, hajam, hajas), és tárgyesetben is van kötőhangzó: hajat. A ,,furcsa'', magánhangzóvégű tövek után megjelenő kötőhangzó is mindig alsó nyelvállású, ezek is nyitótövek: hosszúak (nem pedig *hosszúk vagy *hosszúok), könnyűek (nem pedig *könnyűk vagy könnyűök).

Az igetövek a kötőhangzók szempontjából mind egyformák, nincs nyitó és nem nyitó tő közöttük, mindig a toldalék határozza meg a kötőhangzó minőségét. Viszont az igei és névszói toldalékolás legtöbbször nyitótöveket alkot, például a névszói többes szám -k-ja vagy a múlt idő -t-je vagy a kötő-felszólító mód -j-je után a legtöbb nyelvváltozatban nem állhat középső nyelvállású kötőhangzó: bajokat, dobtam, halljam.

Rengeteg az ingadozás a nyitótövekkel kapcsolatban, akár egyetlen nyelvváltozaton belül is (pl. olajok vagy olajak; sáros vagy saras), de különösen az eltérő nyelvváltozatok között (pl. lábas vagy lábos). Számos tő csak megszilárdult alakokban viselkedik nyitótőként (vagy fordítva), ami néha annak köszönhető, hogy a tő korábban nyitótő volt, ma pedig nem az (vagy fordítva). A korábbi ingadozások és változások ez jelentéshasadásokhoz is vezettek. Például az arany ma nyitótő, ezért aranyak és három aranyas versenyző, de régen nem volt az, ezért aranyos 'édes, cuki'. A sátor ma nyitótő, ezért sátrak és sátras kirándulás, de régen nem volt az, ezért sátoros ünnep. Például az oldal nyitótőként viselkedik abban, hogy oldalak, oldalam, oldalas, de tárgyesetben nem jelenik meg a kötőhangzó: oldalt. (Lehet, hogy ez egyszerűen az oldalt határozószó gyakori előfordulásának köszönhető?)

Nyitótövek és szófajok

A névszók osztályán belül sajátos eltérés van a főnevek és a melléknevek között: a melléknevek között sokkal nagyobb arányban vannak nyitótövek, mint a főnevek között. Az aránybeli eltérés olyan nagy, hogy azokat a mellékneveket, amelyek nem nyitótövek, szinte kivételeknek kell tekintenünk, és még ezek is sokszor ingadoznak ebből a szempontból. Ilyenek a -t(a)lan/-t(e)len végűek, a népcsoporthoz tartozást jelentők (de ezek mind főnévként is használhatók), a legtöbb -g/-k végű (pl. hanyag, hazug, álnok, gazdag, undok), és néhány elszigetelt kivétel (pl. nagy).

Ez a megoszlásbeli eltérés olyan nagy, hogy a magyarba újonnan bekerülő melléknevek (vagy olyan főnevek, amelyeket újonnan kezdtünk melléknévként használni) gyakran nyitótőként is viselkedhetnek. Például sprődök/sprődek, szeriőzök/szeriőzek, kúlok/kúlak, királyok/királyak. Amikor egy melléknevet jellegzetesen főnévi szerepben használunk, akkor különösen erős ingadozásokat figyelhetünk meg: Az én pirosom/pirosam (a piros melléknév itt egy névszói szerkezet alaptagja, tehát olyan szerepe van, amit jellegzetesen főnevek szoktak betölteni). Az ellenkezőjét azért nem tudjuk kipróbálni, mert abban a szerepben, amelyet jellegzetesen melléknevek szoktak betölteni (vagyis jelzői szerepben) nem nagyon találunk toldalékolt alakot, tehát nem tudjuk ellenőrizni, hogyan toldalékolnánk főneveket ebben a helyzetben. (Az egyetlen toldalék, amelyet jelzők kapni szoktak, az összehasonlítás, az ún. ,,középfok'' -bb toldaléka. Ez azonban – talán azzal összefüggésben, hogy ez kifejezetten melléknévhez járuló toldalék – mindig alsó nyelvállású kötőhangzóval jár: -abb/-ebb, ennek csak az amúgy is kivételes, mert nem nyitó nagy melléknév áll ellen: nagyobb.)

A képzett melléknevek és az ,,igenevek'' esete

Már említettem azokat a nagyon furcsa, sajátos nyitótöveket, amelyeknél a kötőhangzó jelenléte magánhangzó-torlódást, hiátust eredményez. Ezek nemcsak hangtanilag sajátosak, hanem abban is, hogy csak néhány toldalékolt alakjukban jelenik meg a kötőhangzó. Többes számban igen, de tárgyesetben és a birtokosra utaló toldalék esetén nem: hosszú hajúak, de hajút (nem pedig *hajúat), és hajúm (nem pedig *hajúam). Ezen kívül sokszor még határozót eredményező toldalékos alakjukban is megjelenik a kötőhangzó: hajúan (nem pedig *hajún).

Az ebbe a csoportba tartozó melléknévi tövek általában „képzettek” (ha képzőnek nevezzük az említett pesti tőben az -i-t és a hajú tőben az -t). Sok ingadozás fordul elő olyan tövek esetében, amelyeknél a nyelvérzékünk nem igazít el egyértelműen azzal kapcsolatban, hogy képzett tőről van-e szó. Például a sűrű ilyen melléknév (sűrűk vagy sűrűek), hiszen létezik ugyan sűrít ige, de a sűr- tő más alakokban nem fordul elő.

Az -ó/-ő toldalékos melléknevek is ebbe a különleges fajtába tartoznak: haladóak, haladóan. Csakhogy ezek alakilag egybeesnek azzal az igealakkal, amelyet az iskolában „folyamatos melléknévi igenév”-nek neveznek. Amikor egyértelműen melléknévként használjuk őket, akkor viselkednek nyitótőként: Az ország vezető politikai erői haladóak. Amikor viszont igealakként, akkor a legtöbb ember habozik, és nyelvművelői segítségért kiált: mi a „helyes”? Láttuk a menekülteket, az út mentén fáradtan haladókat, vagy haladóakat? A nyelvművelők szerint az első a „helyes”, de nagyon sok embernek az utóbbi hangzik jól, vagy éppen mindkettő elfogadható.

Mi ez a cirkusz a nyitótövek körül?
Mi ez a cirkusz a nyitótövek körül?
(Forrás: Wikimedia commons)

Az -ó/-ő végű mellékneveknél is előfordul ingadozás annak megfelelően, hogy az emberek nyelvérzéke nem mindig biztos abban, hogy toldalékolt tövekről van-e szó. Például a mohó melléknévnek előfordul mohók és mohóak többes számú alakja is. Van erről egy személyes emlékem is. Kis falu főutcáján láttam a vándorcirkusz kikiáltó-autóját, a tetején levő megafon ezt ismételgette: Elllllefántok, orrrroszlánok, óóóóóriáskígyóak!

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (3):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
7 éve 2011. október 11. 09:05
3 Fejes László (nyest.hu)

@Janika: A piros és a szilárd esetében sokkal inkább a főnév vs. melléknév különbségről lehet szó. Egyébként tényleg lehet különbség tulajdonnév és köznév ragozása között, vö. aranyat, de Aranyt, vagy azt mondjuk, hogy kölyköt, de filmcímnél megnéztem a Kölyököt stb.

7 éve 2011. október 11. 07:27
2 Janika

Ez nagyon érdekes téma. Korábban is felfigyeltem teljesen azonos alakú szavak eltérő ragozására. Itt van néhány újabb példa:

a szilárd (anyagjellemző) és Szilárd (keresztnév) között.

Elvittem Szilárdot vacsorázni, ahol evett egy kis szilárdat.

Vagy: Amikor megismertem Pirost, a szemében láttam valami pirosat.

Továbbá: Vast (megyét) vasat (anyagot). Nem tudom hogy ezeknél a tulajdonnév - tulajdonság adja a különbséget vagy egyéb. Azt gyanítom, ha egy szót valaminek a tulajdonneveként használunk akkor ez az eltérő végződésekben is megnyilvánulhat. (talán ez is megér egy cikket)

Másik kedvencem a tanárok helyett a tanarak alak használata, a madár-madarak szamár-szamarak mintájára.

A tanarak alak egyre elterjedtebb.

8 éve 2011. április 26. 13:02
1 El Mexicano

Nagyon érdekes és hasznos téma, valahol sejtettem, hogy alapvetően nyelvtörténeti okai (is) vannak az ingadozásoknak. Annak idején még ezt tanultam is, hogy az -ók~óak, ill. -ők~őek között az a különbség, hogy az elsőt "kell" használni, ha folyamatos melléknévi igenév vagy főnév szerepű, és a másodikat, ha melléknév.

Valamennyire a témát érintő érdekesség, hogy spanyoltankönyvekben úgy szokták magyarázni a többesszám-képzést, hogy "ha a szó magánhangzóra végződik, akkor -s, ha mássalhangzóra, akkor pedig -es", mintha az -e- kötőhangként jelenne meg. Pedig valójában nem így van. Arról van csak szó, hogy többes számban megőrződött a latin (tárgyesetű vagy ablativusi) -ce(m), -le(m), -ne(m), -re(m), -te(m) végződés magánhangzója, ami egyes számban lekopott. Így pl. a canción szó nem az alanyesetű cantio folytatása, hanem az acc./abl. "cantione"-é, melynek többese cantiones > canciones. Persze ez az -e- hang később megjelenhetett ejtéskönnyítőként is mássalhangzóra végződő idegen szavak többes számában, de a legtöbb esetben ezek többes számát sima -s hozzáadásával képzik, ami szintén azt igazolja, hogy az -e- nem kötőhang. Így pl. sokan máig azt mondják, hogy "clubs" vagy "álbums", és nem az akadémia által ajánlott clubes és álbumes formát hasznáják. Elnézést a kitérőért.