Nők a tankönyvben
Párbajra bármikor kész és nagyivó férfiak, pletykálkodó, egymás közt is csipkelődő, de a férfiak közti konfliktusokban a békítésre is bármikor képes nők – a 18–19. század nyelvkönyveit lapozgatva nem csupán a nyelv korabeli állapotáról értesülhetünk, hanem arról is, hogy a tankönyvek – tipikusan férfi – szerzői hogyan is ábrázolták női kortársaikat. És természetesen a férfiakat.
A 18–19. század tankönyveit lapozgatva korábban már láthattunk példákat arra, hogyan is étkeztek eleink, milyen viszonyok uralkodtak e korban a korrupció, előítéletek és tudatlanság terén, ill. hogyan is vélekedtek akkoriban nyelvekről és nyelvtanulásról. E tankönyveket fellapozva azonban azt is érdekes megfigyelni, hogyan jelennek meg bennük a férfiak és a nők – nem figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az alább következő 18–19. századi tankönyvek írói kivétel nélkül férfiak. Így talán az sem meglepő, hogy több tankönyvben a nők – számos, itt nem említett, de a tankönyvekben ábrázolt más jó tulajdonságuk mellett – pletykálkodnak. Ha azonban a dolgok mélyére nézünk, más is kiderül.
(Forrás: Wikimedia Commons / Emil Mayer (1871–1938))
Pletyka és csipkelődés
Vörösmarty Mihály tankönyvszerzőként is jeleskedett: 1832-ben jelent meg Kurzgefasste ungarische Sprachlehre című tankönyve, melynek egyik utcán zajló jelenetében két nő pletykálkodik – hamarosan azonban az is kiderül, ki is a pletyka terjesztője.
– Tudja ön, mi újság?
– Nem, épen semmit sem tudok.
– Hogyan? Ön nem tudja, amit az egész város beszél?
– Én semmi beszédet (hírt) sem hallottam.
– Csak teteti kegyed magát, mintha nem tudná.
– Ha tudnék felőle, megmondanám kegyednek.
– Alkalmasint tehát hamis hír; mert kegyednek tudnia kellene.
– Mondja meg ön, kérem: igen kíváncsi vagyok megtudni.
– Mondják, hogy kegyed férje követté neveztetett a nagy Mogolhoz.
– Ki mondja azt?
– Mindenek beszélik: még ma is hallottam.
– Szabad tudnom, ki mondotta önnek?
– Hiteles személy. Én ** úrtól tudom.
– Az hazug. Mondja ön neki nevemben. Ha mindent el akarnék mondani, amit felőle beszélnek, sokat kellene elmondanom.
Úgy tűnik, pletykálkodik itt mindenki: férfiak, nők egyaránt – de mi a helyzet a másik, azonos nembeli beszélgetőpartner froclizásával?
Paap János Hathangú ének avagy hat nyelveken folyó kérdezkedésekre s feleletekre egyformán elintéztetett magyar, deák, német, anglus, francia s olasz nemzeti beszélgetések című, 1796-ban megjelent könyvében arra láthatunk példát, hogy egy egészen ártatlannak induló párbeszéd két női szereplője villámgyorsan eljut egymás gyanúsítgatásáig.
– Ki adta kednek ezt a fülbe valót?
– A bátyám N-ből hozott e féléket.
– Vagy inkább a szeretője.
– Nincsen szeretőm.
– Csak titkon tart.
– Bizonyítom az úrnak, hogy én a bátyámtól 4 sor gyönggyel, kereszttel és arany lánccal ajándékba nyertem.
– Kívánnék én is ollyan bátyát, ki nékem is olly drága dolgokat ajándékozna.
– A ked szeretője még sokkal kellemetesebbet ád.
– Semmi szeretőről nem tudok.
– Talám majd meghalljuk.
– Vagy soha sem.
(Forrás: Wikimedia Commons / Johannes Vermeer (1632–1675))
Mielőtt azonban arra a következtetésre jutnánk, hogy a tankönyvek alapján csak a nők hajlamosak egymással csipkelődni, arra is találunk példát, hogy a másik kipécézésében a férfiak sem maradnak le. Több nyelvkönyvben ugyanakkor a nők a béke megteremtőinek, válságos helyzetek megoldóinak üdvös szerepében tűnnek fel.
Fékek és ellensúlyok
A férfi iszik, s így volt ez már a 18–19. században is. Ha pedig nem iszik, minimum megszólják – asszonyi közbelépés kell ahhoz, hogy az étkezőasztal körül ülő nagyivó által kipécézett bornemissza ne legyen további sértések tárgya. Erre látunk példát Verseghy Ferenc Ungarische Sprachlehre című, 1805-ben megjelent kötetében, ahol a női szereplő igen ügyes húzással tereli el az ivás és nem ivás körül zajló beszélgetést olyan irányba, hogy lehetőleg senki ne váljék további verbális agresszió áldozatává.
FRANKFI. Öcsém uramnak nem tetszik talán a bor?
FERENC. Bornemisza vagyok.
VISZDOMI. A ludak is bornemiszák.
JULIS. Valamint többnyire a fejér személyek is.
VISZDOMI. Bocsásson meg a kisasszony eggy falusi embernek, aki tréfájával megsérteni valóban nem akarta.
JULIS. Kérem az urat, ne magyarázza mondásomot rosszra.
FRANKFI. A bornemiszákot az én húgom nagyon védelmezi. Mást szokott ő a ludak iránt való hasonlatosságra felelni, de most az urat, mint új vendéget, megkíméllette.
VISZDOMI. És e felelet mibül áll vallyon?
FRANKFI. Csak abbul, hogy a bort a medvék is nagyon szeretik.
VISZDOMI. Igaz. De a ménesit vagy a tokajit csak kimártogattya még is a kisasszony eggy kis édességgel?
JULIS. Orvosság gyanánt ollykor.
VISZDOMI. Így hát a ludak közé nem tartozik.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Az agresszió azonban nem csupán verbális lehet: oly korban éltek eleink e földön, amikor a vélt vagy valós sérelmek megtorlásának igazán férfihoz méltó eszköze magától értetődő módon a párbaj volt. Vörösmarty fentebb már idézett tankönyvének egy jelenetében a féltékeny férj párbajra hívja ki ismeretlen ellenfelét, mert az (a férj véleménye szerint) azzal, hogy megsértette feleségét (azaz a nyílt utcán ismeretlenül a karját nyújtotta a szóban forgó hölgynek), olyan bűnt követett el, melyet csak vérrel lehet lemosni. A kibontakozó kakasviadalnak maga a feleség vet véget, aki az elszabaduló indulatokat néhány jól irányzott szóval helyreteszi.
– Szabad választásra hagyom a fegyvereket. Pisztollal akar-e ön víni, vagy karddal?
– Pisztollal. Itt van kettő, egyenlően megtöltve. Válasszon.
– Én ezt veszem. Nem hoz ön secundánsokat?
– Nincs rá szükségem.
– Nekem sincs. Ha önnek tetszik, itt megállhatunk.
– Legyen! (Nem bánom.) Mérjük ki a távolságot – hat lépés –, jól van. Lőjön ön előbb, ön a bántott rész.
– Pisztolom nem sült el, most az úron a sor.
(Az asszonyság, ki ezen beszédek egy részét hallotta, szaladva jő.)
– Meg nem engedhetem, uraim, hogy illy csekély tárgyért, millyen mostani vitájoké, egymás élete ellen törjenek. Ha valaki bűnös volna, én volnék az; olly szerencsétlen valék, hogy a sétahelyen (Promenade) megcsuszamodtam (megsikamlottam) s elestem. Ezen úr olly jó vala, hogy fölemelt s karját nyújtotta; elfogadtam azt, s kérém, vezetne haza, amit meg is tett.
– Ha így van a dolog, önnek köszönettel tartozom s bocsánatot kérek.
– Mindenekben csak kötelességemet teljesítém. Megbocsátom önnek tévedését.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Joggal tesszük fel ezek után magunknak a kérdést: vajon hogyan jelennek meg a nők (és a férfiak) napjaink tankönyveiben?
Forrás
Ne sajnálja a száját kinyitni. Társadalmi szokások a nyelvkönyvek tükrében. Magvető, Budapest, 1978
@El Vaquero: Persze hogy legyen mihez hasonlítani, itt a Cid első öt sora eredetiben és mai nyelven:
"De los sos ojos tan fuerte-mientre llorando
Tornava la cabeça e estávalos catando.
Vio puertas abiertas e uços sin cañados
Alcándaras vazías, sin pielles e sin mantos
E sin adtores, e sin falcones mudados"
(j = [zs], ç = [c], z = [dz])
----------
"De sus ojos tan fuertemente llorando
Giraba la cabeza y los estaba mirando
Vio puertas abiertas y postigos sin candados
Perchas vacías, sin pieles y sin mantos
Y sin azores, y sin halcones mudados"
(És ez még csalóka is, mert viszonylag sok benne a régi szó, amit ma már nem vagy másképp mondanak.)
@El Vaquero: Szerintem ez nyelvenként változó. Mi már a 16. századi magyarból nem értenénk egy büdős szót sem (jó, hát talán szavakat igen), a(z állítólag) 12. századi spanyol Cidet viszont egy műveltebb spanyol simán érti, sőt, még én is. Nem azt mondom, hogy nincsenek szavak, amelyeket más jelentésben használtak, vagy olyan igék, amelyeknek még voltak rendhagyó alakjaik (ma már teljesen szabályosak), de ezeket ki lehet következtetni. Pl. a "prisiste" (ma "prendiste" --> prender), "visquier" (ma "viviera" --> vivir), "crovo" (ma "creyó" --> creer) alakokról elsőre én sem tudnám, micsodák, de durva becsléssel így is azt mondanám, hogy egyébként a szöveg (a vers egyébként valami 3700 soros) 80%-a simán érthető, és a nagy részét ma is ugyanúgy mondanák.
@El Vaquero: Van a youtube-on például egy felvétel, ahol IV: Károly beszél latinul (is) és nagyon érdekes, hogy gondosan odafigyel például a hangsúlyozásra, amiről az én rossz latinóráim alatt egy szó nem volt soha.
Vagy a magyar nyelvvel kapcsolatban érdekes még a régi udvari magyar (amit Habsburg Ottó beszélt, a raccsolás nála nem modorosság volt - ez volt az udvari magyar, az összes ott megfordult magyar így beszélt), ami gyakorlatilag ugye percek alatt tűnt el.
@Fejes László (nyest.hu): már én is akartam említeni, de beelőztek. Én még egyébként mindig nem tudom, mi a bánat a gyerektej pontosan, persze utánanézhetnék, ha nem lennék lusta. Tippem van, de a tényleges megfejtést passzolom, legalább másnak is lesz alkalma valamit hozzátenni az oldalhoz. Tessék utánanézni emberek, főleg a read only olvasókat biztatnám.
Jók ezek a régi idők nyelvkönyvei cikkek, főleg a régi magyar szövegek tetszenek benne. Pl. a legutolsó, párbajos párbeszéd nagyon durva, kicsit olyan hatása van, mintha a magyar nyelvet törő külföldi, vagy félkegyelmű írta volna. Kicsit naivnak, gyerekesnek, túljátszottnak, túlmodoroskodónak tűnik. Ennyire nagy időbeli távlat lenne már 184 év is? Azt is érdekes lenne megtudni, hogy időgéppel visszaküldenénk mai modern, sztenderd magyar szövegeket és hangfelvételeket lejátszóeszközzel, vajon mit szólna hozzájuk egy 200-500 évvel ezelőtt élt magyar ember? Persze ezt soha nem tudjuk meg, lehetetlen lenne kivitelezni, de érdekes még a gondolattal is eljátszani. Szerintem száraznak, unalmasnak, stílustalannak tartanák, a beszédet pedig visszafogottnak, monotonnak, nem tetszene nekik, a helyesírást is nagyon furcsállnák, helytelennek, műveletlennek éreznék, de abban biztos vagyok, hogy könnyen megértenék az olvasottakat, elhangzottakat (kivéve a modern, műszaki-tudományos szavakat). Persze más nyelvek esetén is érdekes lenne, és itt nem csak az angolra gondolok. Főleg nem az angolra, mert még a legerősebb tippjeim arra lennének, de egy magyarnál vagy mondjuk egy orosznál nagyon nem vagyok biztos, hogy mit szólna hozzá. Még az is lehet, hogy nagy tetszést aratna, ki tudja, de ezt az eshetőséget valószínűtlennek érzem. Biztos attól is függene, hogy közembert kérdeznének meg (igaz a régi korok közembere írástudatlan volt nagy átlagban, úgyhogy a helyesírásról nem lenne véleménye), vagy a nagyon művelt társadalmi elitből valakit. Na meg a konkrét időtávlat sem mindegy, nagyon más véleményeket hozna pl. -500 év a -200 helyett. Tudom, csak puszta spekulációra lehet alapozni, akárki is gondol erről valamit, tudományosan megalapozni nem lehet.
Azt is érdekes lenne megtudni, hogy a mai magyar nyelv azóta történt változásaiban mekkora szerepet játszik a nyelvújítás, amit egyébként akármilyen nyelv szempontjából nagyon káros dolognak tartok, a nyelvművelés valaha volt legsúlyosabb terrorcselekményének.
@siposdr: Bravó! Vártam, hogy szóvá teszi-e valaki!
Ez első képen látható a "Kindermilch". Most már tudom hogy honnan jött az itteni magyar nyelvű felirat:
www.nyest.hu/hirek/ivott-on-mar-gyermektejet-es-milyen-volt