A szerecsenbab nem magyarnak való
A múlt nyelvkönyveiből az utókor is sokat tanulhat: a tankönyvekben leírt szituációkból a nyelven túli világ számos érdekességére is fény derülhet. A társadalmi és viselkedési normák mellett a hétköznapok használati tárgyai, tevékenységei, vagy akár éppen gasztronómiai jellegzetességei is a mai olvasó szeme elé tárulnak.
Arról, hogy mit ettek eleink jó kétszáz évvel ezelőtt, már olvashattunk az 1816-ban nyomtatásban is megjelent Legújabb magyar szakácskönyv kapcsán. Ugyanitt arra is láthattunk példát, hogy nem csupán szakácskönyvből tájékozódhat az ember a kor étkezési szokásait illetően, hanem korabeli útleírásokból is. A hazai gasztronómia történetének értékes forrásaiként azonban a múlt nyelvkönyvei is szóba jöhetnek, hiszen a tankönyvírók már a 18-19. század folyamán törekedtek arra, hogy az élet legszélesebb területeit átfogó képet nyújtsanak a tanulandó nyelvről. A korszak nyelvkönyveiből az mindenesetre kiderül, hogy azok, akik megengedhették maguknak, igen változatosan ettek-ittak.
(Forrás: Wikimedia Commons / Jvr73)
Hol a fölöstököm?
Az 1749-ben kiadott Recuil de dialogues royals című nyelvkönyvből pl. megtudjuk, hogy reggelizni már akkoriban sem reggelizett mindenki – az sem feltétlenül, aki megtehette volna. Ha viszont előkerült valami harapnivaló, az nem volt éppen spártai reggeli – és még bor is dukált hozzá; az alábbi párbeszédből legalábbis ez derül ki:
– Falatozzunk hát egy keveset, és igyuk egy pohár bort.
[...]
– Hoztatok-é valami fölöstökömre valót?
– Igen is, uram, imhol vagynak a kolbászok, apró pástétomok és retek.
– Majd elmegyek, felhozom a berbécs húst, mellyet a rostélyon megpirítottam.
– El ne felejtsen kegyelmed egy citromot hozni magával.
– Hát az hurka hol vagyon?
– Oda alatt vagyon a konyhán.
– Együtt készítsék a kolbászokkal.
– Előhozzam-é a sódort?
– Igen is hozza elő kegyelmed, egy szeletet eszünk belőle.
– Nem tudom, ha valakinek az urak közül fog-é tetszeni a friss, édes vaj?
– Nem megvető az reggel. Csak hogy sokat ne egyék az ember belőle.
– Egy igen idős embertől hallottam, hogy az ő idejében példabeszédben ment: A friss írós vaj reggel hasonló az aranyhoz, ebéd után hasonló az ezüsthöz, vacsora után pedig az ónhoz.
E laza fölöstököm ’reggeli’ (< német Frühstück ’reggeli < korai falat’) után, melyben a bor mellett van berbécs ’ürü’ és sódor ’sonka’ (német Schulter ’váll, melső sonka’) is, az sem meglepő, ha az ebéd is igen bőséges és változatos.
(Forrás: Antikbuch24)
„Vadat és halat, s mi jó falat”
Bél Mátyás (1684-1749) Meliboeus álnéven írt Der ungarische Sprachmeister (A magyar nyelvmester) című nyelvkönyve összesen 13 kiadást ért meg, és még a 19. század első felében is kiadták. Ebben a levesfogyasztás kérdése kapcsán egy érdekes megjegyzésre figyelhetünk fel:
NAGYSÁGOS ASSZONY. Udvarolhatok-é meleg levessel kegyednek?
KAPITÁNY ÚR. Igen szeretem a levest, jóllehet nem vagyok sváb.
Bél Mátyás korában ezek szerint ugyan a magyar konyhától távolról sem idegen a levesfogyasztás, ám a szerző nem mulasztja el megjegyezni, hogy alapvetően mégis a svábokra jellemző dolog. De mit ettek még a leves után eleink ebédre a 18-19. század fordulóján?
Paap János Hathangú ének avagy hat nyelveken folyó kérdezkedésekre s feleletekre egyformán elintéztetett magyar, deák, német, anglus, francia s olasz nemzeti beszélgetések című, 1796-ban megjelent művében egy egész hétre szóló ebédmenü leírását is olvashatjuk. Példálózó jelleggel nézzük, mit is ettek vasárnap:
– Vasárnap leginkább vagy tyúk, vagy csirke, galamb, vagy más szárnyas állat húsát, vagy pástétomot vadhús sülttel, vagy lúddal, vagy pulykával, vagy tyúkkal avagy kapannal együtt.
(Forrás: Wikimedia Commons / Zyance / CC BY-SA 2.5)
A húsok mellé persze többféle saláta is dukál, ami nagy megelégedésére szolgál Paap János tankönyvi szereplőinek:
– Igen jó, mert a változtatás kellemes.
– Jól mondja kegyelmed, én is megnyugszom azon.
Napjainkban a halfogyasztás hazai szintje alacsony ugyan, ám a Hathangú ének... arról tanúskodik, hogy a 18. század végén talán jobb volt a helyzet:
– Micsoda halakat visznek az urak asztalára?
– Néha csukát, néha potykát, osztán keszeget, majd márnát, sigér halat, compót, hollószín halat, kövi halat és gob halat.
– Nem esznek-e néha az urak semling halat is vagy angolnát, vagy pisztrángot, vagy mennyhalat, süllőt, vagy szardella nevű tengeri kis halacskát, vagy rákokat vagy solea nevű tengeri, igen lapos halat, vagy csigákat?
– Rákokat, lapos halakat és tőkehalat eszünk néha, a második fogáson, de a többi némüeket nem.
– Tekenős békácskákat sem észnek hát?
– Nem, soha is.
(Forrás: Wikimedia Commons / Takeaway / CC BY-SA 3.0)
A sok finom ételt persze le is kell öblíteni valamivel. Eleink a tankönyvek szerint jókat ittak is.
Ne csak együnk, igyunk is!
A magyar borok mellett az értő hazai közönség a nyelvkönyvek tanúsága szerint ismerte az olasz, francia és német borokat is, ám ugyanakkor már Bél Mátyás könyvében megjelennek a bornemisszák. Paap János könyvéből pedig az is kiderül, hogy a sör is kedvelt ital:
– Már érzem a bornak erejét a fejembe, azért is egy pohár sert kérnék.
– Hozatok; tetszik-e inkább fehér vagy veres sert innya?
– Ne sajnáljon csak abból hozatni fel, ami itt a háznál vagyon.
Borra sör? Sörre bor? A dilemma eldöntésében a tankönyv szereplőit talán az is befolyásolta, hogy „egy kupa ser fél annyi árú, mint egy kupa francia bor”.
Tar Mihály 1826-ban megjelent Versuch einer ungarische Grammatik (Magyar nyelvtani próba) című kötetéből pedig arra következtethetünk, hogy kávézni sem mindenki szeret a 19. század elején:
– Talán az úr kávéval szokott élni?
– Az a szerecsenbab nem magyarnak való, de a kétszersült jó borba mártva elcsúszik nálam.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ragesoss / GNU-FDL 1.2)
A múlt tankönyveiből persze nem csupán az étkezési szokásokra derülhet fény – a folytatásban más érdekességek is kiderülnek.
Forrás
Ne sajnálja a száját kinyitni. Társadalmi szokások a nyelvkönyvek tükrében. Magvető, Budapest, 1978
Én ezt nem "lecsúszik"-nak értelmezném, hanem "elmegy"-nek, szép germanizmussal.
@Galván Tivadar: Részemről semmi. Arra utaltam csak, hogy amit ma "lecsúszik"-nak mondanánk, azt régen máshogy mondták. Viszont ha újra visszajönne a szóhasználatban az elcsúszik ilyen értelmű használata, biztos lenne valaki, aki kárhoztatná. Ki tudja, talán akkor is volt, mikor áttértünk a lecsúszikra.
Mindig lesznek olyanok, akik féltik a nyelvet a leromlástól :)
@honestesiologist: "...elcsúszik."
Mi ebben a kárhoztatandó? :O
Olvasok itt ilyeneket, hogy
"Az a szerecsenbab nem magyarnak való, de a kétszersült jó borba mártva elcsúszik nálam."
...elcsúszik.
És mégis mennyien panaszkodnak arról, hogy "romlik" a nyelvhasználat, vagy változnak például az igekötők :)
www.nyest.hu/hirek/az-igekotok-jelentese