5 gramm eszperantó

Az eszperantó nyelvkönyvek magyarországi megjelenésének és jelenlétének történetével foglalkozó sorozatunk újabb részében minden idők talán legkisebb terjedelmű, de terjedelméhez képest talán leghatékonyabb tankönyvével – illetve „tankönyvi miniatúrájával” – foglalkozunk, mely egyúttal és nevében is igazi kulcsot jelent az eszperantóhoz. Az is kiderül, Szekszárd hogyan kerül fel az eszperantó univerzum térképére.

Sorozatunk előző öt részében bemutattuk, hogyan bukkant fel az eszperantó a magyarországi tankönyvek sorában s alig egy évtized alatt hogyan vált a hazai eszperantó tankönyvkiadás egyre sokszínűbbé. Láthattuk, ahogy 1905-öt (az első eszperantó világkongresszust) követően a „nemzetközi büszkeség” hogyan jelenik meg e kiadványok lapjain, de arra is bőven láthattunk példákat, hogy a kor, melyben e nyelvkönyvek fogantak és születtek, mily mértékben gyakorol hatást és nyomja rá bélyegét a kötetekben megjelenő szövegekre.

Az alábbiakban egy igazi könyvészeti csemegével foglalkozunk, mely minimális terjedelme ellenére – az eszperantó világtörténetben és a nemzetközi nyelv hazai történetének életében is – egészen sajátos helyet foglal el. Olyan nyelvkönyv következik, mely nem munkaórában, nem a nyelvtan vagy a szókincs mennyiségében, hanem mindenekelőtt súlyát tekintve határozza meg önmagát: 5 gramm eszperantó következik.

A Ŝlosilo és a „Kulcs”

A szabadkai születésű Lengyel Pál 1883-ban kerül Szekszárdra nyomdásztanoncnak, ahol később saját nyomdát nyit. Barabás Ábel eszperantó nyelvkönyve nyomán kezd el foglalkozni a nemzetközi nyelvvel, a századfordulótól Szekszárdon jelenteti meg a Lingvo Internacia című folyóiratot. 1904-től családjával az eszperantó révén Párizsba kerül, ahol az első magyar származású tagja lesz az Eszperantó Akadémiának (akkor még Lingva Komitato). Az első világháború idején a franciák internálják, vagyonát elkobozzák. A háború után nagyon szegény körülmények között él haláláig Magyarországon. Élete tökéletes példája annak, hogy egy eszperantista (és az eszperantó) karrierjét hogyan töri ketté az első világháború.

Herbert H. Höveler (1859–1918) német vegyész 1904-ben vált az eszperantó hívévé – munkássága pedig a nemzetközi nyelv első világháborút megelőző történetében meghatározó. Höveler, írói álnevén E. Ĉefeĉ (neve kezdőbetűinek – H. F. H. – angol kiejtése alapján) angol nyelven 1905-ben kiadja az első eszperantó ŝlosilo-t, ’kulcsot’. Az alapötlet az volt, hogy egy kis terjedelmű, könnyen kezelhető, nagyon olcsó és rendkívül kisméretű füzetkében összefoglalja az eszperantó nyelvtanát és leggyakoribb szavait. A méret szempontjából meghatározó volt, hogy e „kulcsokat” levelek mellé a borítékba lehessen tenni. Így ugyanis – a célország nyelvén kiadott kis kiadvány segítségével – a levél címzettje képes lefordítani a számára eszperantó nyelven írt, a nemzetközi nyelvet propagáló levelet még akkor is, ha előtte nem tanult eszperantóul. Az első világháborút megelőző időszakban a módszer – ha mégoly szokatlannak is tűnik a nyelv népszerűsítésére – rendkívül sikeresnek bizonyult: 1912-ig a Höveler-féle ŝlosilo-t 12 nyelven adták ki; a módszer az első világháború után is élt, főleg egzotikusnak számító nyelvek esetében. 1933-ban már 26 nyelven léteztek az azonos logikára épülő kis kiadványok. Érdekességként a svéd ŝlosilo-t 1933-ban már 140 ezer példányban jegyezték.

A Höveler-féle ŝlosilo magyar változata Lengyel Pál nevéhez fűződik. Az alábbiakban az 1911-es kiadású magyar ŝlosilo-ból idézünk néhány érdekes és tipikus részt.

Szekszárd felkerül az eszperantó világtérképére

Az alig pár centis, miniatűr kis kiadvány 24 oldalának hasznára akkor döbbenünk rá igazán , amikor azt látjuk, hogy minden lényegi információt összefoglal az eszperantóval kapcsolatban – a nyelvtant mindössze hét oldalon. Egy oldalacska gyakorlat is található a minikönyvben, majd a 9–24. oldalon miniatűr szótár található, amely kicsiny szótár még annál is kisebb előszava szerint 1950 szótövet tartalmaz. A szinte jelképes kiadványt helyszűke miatt renkdívüli tömörség is jellemzi. A korszakról talán a szótár végén felsorolt Nemzetek és népek nevei címszó alatt találjuk a legérdekesebb adatokat. Itt olyan nemzetekkel és népekkel találkozhatunk, mint Bavaro (’bajor’), Bohemo (ĉeho) (’cseh’), Bosno (’bosnyák’), Dalmato (’dalmát’), Germano (’német’), Moravo (’morva’), Negro (’néger’), Pruso (’porosz’), Sakso (’szász’). – A magyar változatot mi is csak azon példák mellett tüntettük fel, ahol a kötetecskében is szerepel. A népek és nemzetek felsorolásában a német mellett tehát külön szerepel itt porosz, szász és bajor, a cseh mellett bőven elfér a morva; de megtaláljuk a dalmátot is – utóbbi utolsó anyanyelvi beszélője, Tuone Udaina/Antonio Udina 1898. június 10-én hunyt el. Mindehhez a részletekben menő distinkcióhoz képest külön érdekesség az igencsak átfogó és leegyszerűsítő Negro ’fekete, néger’ elnevezés.

Az igazi eszperantó csemegék azonban különösképp nem az 1–24. oldalakon, hanem a borítókon találhatóak. Rögtön a címlapon, annak is legelső sorában, az ár-érték arány azonnali meghatározásaként azt olvashatjuk, hogy „Súlya: 5 gramm. Ára: 5 fillér”. Csak az arányok érzékeltetése végett: a borító belső oldalán találkozunk sorozatunk korábbi részeiben már idézett szerzők műveinek árával is – Altenburger Adolf kötete 1 korona, Török Péter tankönyve 3 korona. Ezekhez képest az 5 filléres ár igazán csekély.

Kicsiny terjedelme ellenére azonban a kötetecske címlapján az alábbi magabiztos állítást is olvashatjuk:

Az Esperanto megnyitja ön előtt az egész világot. Ledönti a korlátot, melyet a nyelvek különfélesége emelt, s lehetővé teszi, hogy bármely országban találjon egyéneket, kikkel egymást megértik s kik készek önnel eszmecserét folytatni.

A minikiadvány belső borítóján ezt olvashatjuk az eszperantó magyarországi történetével és Lengyel Pállal kapcsolatban:

Magyarországon Dr. Bálint Gábor kolozsvári egyetemi tanár, világhírű nyelvész hozta be az eszperantót; az első tankönyvet az ő kezdeményezésére Barabás Ábel írta (1898). Két évvel később e Kulcs magyarítója Lengyel Pál akkori szekszárdi nyomdatulajdonos átvette a most is nagy virágzásnak örvendő „Lingvo Internacia” c. Esperanto lap kiadását, majd szerkesztését, s később (1904) Párisba költözött, hol más esperantistákkal együtt megalapította a Presa Esperantista Societo könyvnyomdát, melynek ő műszaki igazgatója lett. [Kiemelések az eredetiben.]

A város, melyet Szekszárd, 1915 nyarán című versében Babits kedvesen úgy jellemez: „A város, mint egy álmos eb,/hever domb alatt, sík felett/kis város: nagy falu/Korán fekvő, korán kelő:/fehér fal és piros tető/zöld fák és zöld zsalu.” nem csupán az eszperantó világtérképén foglal el kitüntetett helyet, de az 1907-ben Louis Couturat kezdeményezésére reformált eszperantóként világra jött ido nyelv világtérképén is: olyan Szekszárdhoz köthető hírességek kötelezték el magukat egy időben az ido mellett, mint maga Babits Mihály és Dienes Valéria írónő, filozófus, táncpedagógus és első magyar női egyetemi tanár – derül ki egyebek mellett Rátkai Árpád A Nyugat köre és a nemzetközi nyelv. Ignotus, Babits, Ady, Kosztolányi, Karinthy, Juhász és az eszperantó című tanulmányából.

Az Esparanto Kulcs hátsó belső borítóján egy érdekes reklámra bukkanunk: a „Ĉekbanko Esperantista, Merton Abbey, London S. W.” című hirdetésére. A szöveg szerint a bank „Mindennemű hasznos felvilágosítással szolgál az egyes államok közti pénzügyleti viszonyokat illetőleg. Kérjen ismertetést és teljes szabályzatot. Bérmentes küldés.”

A reklám értelmezéséhez azt sem árt tudni, hogy Höveler nevéhez fűződik a Ĉekbanko Esperantista (Esperantist Checking Bank) 1907-ben londoni megalapítása is. A bank a betéteket és kivéteket az úgynevezett spesmilo-ban, egy René de Saussure által javasolt nemzetközi pénznemben kezelte. 1914-ben a bank 730 számlavezető ügyféllel rendelkezett 43 országban. Höveler halála után azonban a bankot felszámolták.

„Hogyan lettem Esperantistává?”

Talán meglepő, hogy az 5 gramm tömegben és 5 fillér értékben megjelent Esperanto Kulcs kis terjedelme ellenére milyen sok értékes információval szolgál az eszperantó korai magyarországi történetéhez. H. Fischer-Galaţi (1879–1960), román könyvkiadó és nyomdász 1904-től lett a galaţi román eszperantisták vezetője, majd hazáját 1908-ban a román eszperantisták elnökeként országos szinten is képviselte eszmetársait a drezdai világkongresszuson. A ŝlosilo román változatát is ő készítette el. 1941-től emigrációba kényszerül. De erre csak akkor jövünk rá igazán, amikor a kiadvány hátsó külső borítóján álló, Hogyan lettem Esperantistává? című írást olvassuk. Kis kitekintés a román eszperantizmus kezdeteire, H. Fischer-Galaţi román eszperantista az 1908-as drezdai eszperantó világkongresszuson elhangzott beszéde alapján:

Egyik keleti utazásom alkalmával 1903-ban, egy Bukarestből Konstantinápolyba menő vonat étkező kocsijában foglaltam helyet. Ott egy idegen urat vettem észre, a ki hiába igyekezett kivánságát a pincérrel megérttetni [sic!]. Ez utóbbi elővette teljes nyelvismeretét: beszélt románul, szerbül, törökül, bolgárul és oroszul. Sajnos, eredmény nélkül: az idegen nem értette. Szolgálatkészen feléje közeledtem, s minthogy a románon kívül még hét nyelven beszélek, megkérdeztem őt németül, franciául, angolul, olaszul, magyarul, spanyolul, és görögül, hogy talán lehetnék valamiben segítségére? Mindhiába! Az idegen e 12 nyelv egyikét sem értette. Ekkor eszembe jutott egy újságcikk az Esperantóról, melyet nemrég olvastam, s az idegen felé fordulva, kérdeztem tőle: „Ĉu vi parolas Esperante?” (Beszél ön Esperantóul?)

Az idegen örömkiáltással válaszolta: „Jes, mi parolas!” (Igen, beszélek). S aztán beszélt ezen az általam nem értett nyelven, mert hát akkor még a fent mondott frázison kívül egyebet sem tudtam Esperanto nyelven. Midőn utitársam ezt észrevette, kezembe nyomott egy „Esperanto Kulcsot”, mely immár a legtöbb művelt nyelven megjelent, s mely dacára csekély súlyának (5 gramm), az Esperanto teljes nyelvtanát és kellő bőségű szótárát magában foglalja. Rögtön hozzáfogtam tanulásához, s tíz óra múlva, midőn egy hajófedélzeten találkoztunk, már képes voltam magamat vele megértetni Esperanto nyelven. Itt aztán megtudtam, hogy az én idegenem svéd és hogy négy nyelven beszél: svédül, dánul, norvégul és finnül. Tehát mi hárman, az idegen, a pincér és én, összesen 16 nyelven beszéltünk, a nélkül, hogy egymást megértettük volna.

E naptól kezdve lelkes Esperantista vagyok, s ámbár Romániából egyedül jelentem meg e kongresszuson, 900 román Esperantistát képviselek itt, kik hívei a nemzetközi nyelvnek, mely kell, hogy az általa nyujtott kiszámíthatatlan előnyöknél fogva – mint a minő az imént elmondott eset is, – előbb-utóbb az egész világot meghódítsa.

Az alig 5 gramm terjedelmű Esperanto Kulcs után sorozatunk következő részében még mindig az első világháborút megelőző időszak magyarországi kiadású eszperantó tankönyveivel foglalkozunk.

Felhasznált irodalom

Esperanto Kulcs. (szerző, kiadó, hely és évszám nélkül)

Rátkai Árpád: A Nyugat köre és a nemzetközi nyelv. Ignotus, Babits, Ady, Kosztolányi, Karinthy, Juhász és az eszperantó

Kapcsolódó tartalmak:

• Az eszperantó frazeológia és marketing kezdetei
• Az eszperantó mumusa és az eszperantó Szókratész
• Eszperantó blitzkrieg
• Eszperantó nyelvkönyv a boldog békeidőkből
• Az első eszperantó fecske Magyarországon

Hasonló tartalmak:

• A K. u. K. eszperantó utolsó évei
• Egy eszperantó nyelvkönyv Trianon idejéből
• Egy vak mérnök eszperantó nyelvkönyve
• Kulturális sztereotípiák, nők és az eszperantó a 20. század elején
• Magyar, szocialista, eszperantó!

Hozzászólások (2):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)