Egy vak mérnök eszperantó nyelvkönyve
Az eszperantó nyelvkönyvek hazai történetét feldolgozó sorozatunkban a történet egy különösen érdekes fejezetét olvashatjuk az alábbiakban: egy vak mérnök, Bánó Miklós tankönyvét kézbe véve megismerkedhetünk a vakok és gyengénlátók, valamint az eszperantó hazai kapcsolatának kezdeteivel.
Az eszperantó tankönyvek hazai történetével foglalkozó sorozatunk korábbi részeiben már olvashattunk arról, hogy az eszperantó 1887-es születése után a nyelv propagálói között viszonylag hamar megjelenik annak gondolata is, hogy azt a vakok és gyengénlátók számára is hozzáférhetővé kell tenni. Olvashattunk arról, hogy Théophile Cart már 1904-ben Braille-írással írt folyóiratot indít eszperantó nyelven vakok számára. Sorozatunk egy későbbi részében találkozhattunk Bánó Miklóssal is, kinek neve Manglitz Karola 1912-es tankönyvében bukkan fel. Az alábbiakban Bánó Miklós tankönyvével foglalkozunk, melynek két egymást követő kiadása 1923-ban és 1924-ben jelent meg.
Eszperantó, Magyarország és a Vakok Intézete
Herodek Károly gyógypedagógus a Vakok József Nádor Királyi Intézetének igazgatója volt 1905 és 1933 között. Az 1920-as évek elején kezdeményezte intézetében az eszperantó oktatását. Szándékával Bánó Miklóst kereste meg.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Bánó Miklós (eszperantó írói álnevén Ĉuvi Lovostan) 1890-ben született Miskolcon; diplomáját Budapesten szerezte: mérnök lett. 1914-ben elvesztette látását, 1918-ban pedig az akkor alakult Vakok Szövetségének egyik legaktívabb tagja lett. Az eszperantóval már 1911-ben kapcsolatba került, 1912-ben maga is részt vett a 8. krakkói Eszperantó Világkongresszuson. Később Bánó Braille-írással kiadta Robicsek Pál Eszperantó Kulcs című kötetét.
1921-ben Prágában részt vett a vak eszperantisták első kongresszusán, majd az ezt követő években több más hasonló rendezvényen is. 1922-ben mintegy ötven vak eszmetársával megalapítja az eszperantó rövidítése után Belhoro (Blindaj Esperantistoj Loĝantaj en Hungara Reĝlando – ’A Magyar Királyságban lakó vak eszperantisták’) néven ismertté vált szervezetet.
Bánó Miklós ezek után Herodek Károllyal együttműködve a 21. Eszperantó Világkongresszussal egyidőben (1929. augusztus 2. és 9. közt) megszervezi Budapestre, a Vakok József Nádor Királyi Intézetébe a vak eszperantisták 8. világkongresszusát.
(Forrás: bookline.hu)
Bánó a második világháború után is folytatta a vakokért végzett tevékenységét, egészen 1973-ban bekövetkezett haláláig. Az alábbiakban Bánó Miklós eszperantó tankönyvével foglalkozunk, amelynek az első kiadása 1923-ban, a második pedig 1924-ben jelent meg.
Eszperantó hat leckében
Bánó Miklós nyelvkönyvének első kiadása viszonylag szerény terjedelmű. Az alig 56 oldalas kis kötet címéhez híven valóban hat leckében tárgyalja az eszperantó nyelvtant. Amit érdemes belőle kiemelni, az a háborús trauma – sorozatunkban már korábban is látott – megjelenése. Az egyik fordítási feladat szövegében ezt a drámai részletet olvashatjuk az első világháború emlékeként:
A szomorú vacsora alatt beszéltek a háborúba ment apáról. Sok család elszegényedett a hosszú háború miatt. Sok gyermek maradt apa nélkül, sok fiatal férfi jött vissza, mint rokkant katona [sic!].
(56. oldal)
A sorozatunkban eddig vizsgált tankönyvek esetében már többször is láthattuk, hogy azok szerzői különböző nyelvtanulási technikákat is ajánlanak. Bánó Miklós kötete ugyanakkor egészen új módon termékmegnevezést is kínál. A magyarországi eszperantó nyelvkönyvek történetében talán első alkalommal fordul elő, hogy egy bizonyos nyelviskola és nyelvtanítási módszer nevesítve is előfordul. A kötet végén az alábbiakat olvashatjuk:
Én minden nap olvasok egy órát eszperantóul. Tegnap a tanár így szólt: jövő pénteken, óhajtásom ellenére nem fogok eljöhetni a tanfolyamra. N. úr fog jönni helyettem. Ő a Berlitz-módszer szerint fog tanítani. Önök kénytelenek lesznek csak esperantóul beszélni. Ha önök jól megtanulták volna a leckéket beszélhetnének vele akadály nélkül.
(56. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Maximilian Delphinius Berlitz (1852–1921) 1878-ban alapítja meg nyelviskoláját, melynek oktatási alapelve az úgynevezett direkt módszer volt. E módszer a nyelvtanítás és nyelvtanulás során az anyanyelv kiküszöbölésére törekszik a célnyelv kizárólagos használatával: olyannyira, hogy lehetőség szerint a fordítást is kerüli.
Bánó nyelvkönyvének 1924-es második kiadása annyival bővült, hogy előszóként olvashatunk egy rövid ismertetőt az eszperantó eddigi történetéről, illetve kivonatban olvashatjuk a Magyar Országos Eszperantó Egyesület alapszabályát. A kötet további érdekessége, hogy a szerző közli az eszperantó ábécé Braille-írásos verzióját. Bánó Miklós így ír:
Ez a kis nyelvtan vakok számára is ki van nyomtatva domború betűkkel. Minthogy a vakoknak az egész világon egyedüli érintkezési nyelve az eszperantó, nagy szolgálatot tesz világtalan embertársainknak is, ha őket e szép és hasznos ismeret birtokába juttatja. [...] A BELHORO (Blindaj Esperantistoj Loĝantaj en Hungara Reĝlando) titkárának címe: Antal Irén, Szentes.
(69. oldal)
Az idézetben szereplő Antal Irén (aki egyébként Bánó Miklós felesége volt) maga is aktív eszperantista volt. A második kiadás – ami már 86 oldalas – hátralevő részét egy magyar-eszperantó szótár teszi ki.
A folytatásban a két háború közötti magyarországi eszperantó tankönyvekkel foglalkozunk.
Felhasznált források
Az eszperantó nyelvtana hat leckében. Magántanulók és tanfolyamok részére Dolgos Pál kézirata után összeállította dr. Bánó Miklós. Hungara Esperanto Instituto, Budapest, 1923.
Az eszperantó nyelvtana hat leckében. Második javított kiadás. Magántanulók és tanfolyamok részére Dolgos Pál kézirata után összeállította dr. Bánó Miklós. Hungara Esperanto Instituto, Budapest, 1924.
Pajor Emese: A vak és látássérült emberek mozgalmának magyarországi története. In: Hegedüs Lajos et al.: A fogyatékosság hazai és nemzetközi története. Jegyzet. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, Budapest, 2009.
Enciklopedio de Esperanto. Hungara Esperanto-Asocio, Budapest, 1986.
Joseph Kreitz: Historio de la Esperantomovado inter la blinduloj
Bárdos Jenő: Nyelvtanítás: múlt és jelen. Magvető, Budapest, 1988.