Az eszperantó frazeológia és marketing kezdetei
A magyarországi eszperantó tankönyveket bemutató sorozatunk jelen fejezetében a nemzetközi nyelv első világháború előtti hazai tankönyvi sokféleségébe pillanthatunk bele. A kezdeti lépések, az első nyelvkönyvek után az 1909 és 1910 között már olyan példát is láthatunk, hogy egy bizonyos nyelvkönyv rövid időn belül két kiadást is megér.
Sorozatunk előző részeiben láthattuk az eszperantó magyarországi tankönyvi megjelenésének első lépéseit: Barabás Ábel úttörő munkáját, Láng József ezt követő kis brossúráját, majd a hagyományokat folytató és az első eszperantó világkongresszusok sikerein felbuzduló további köteteket. A folytatásban még mindig az első világháború előtti időszak termésébe pillantunk bele.
Török Péter főiskolai tanár (1857–1929) 1907-től eszperantista. Eszperantómozgalmi munkássága is jelentős; nyelvkönyve mellett eszperantó-magyar szótárt is adott ki.
Első példánk Török Péter „monumentális”, 133 oldalas nyelvtana és tankönyve.
Az eszperantó frazeológia szárnyait bontogatja
Török Péter kötete három nagy részre oszlik: nyelvtan, olvasmányok és szótárak. Mindezek elején azonban egy rendkívül izgalmas előszóval is találkozunk, melyet a szerző 1909 januárjában írt. Török Péter ebben így fogalmaz:
[...] minden nyelvben a fogalmak ugyanazok, csak a szavak, melyekkel e fogalmak kifejezhetők és a szavakat alkotó betűk esetleg mások csupán.
(V. oldal)
A már-már a szemantikai univerzalizmus kérdéseit feszegető állítás után Török Péter előszava üzleti szempontokat is figyelembe vesz a nyelvtanulás folyamán:
Ma, a midőn annyira szeretjük hangoztatni, hogy az idő pénz, mennyi drága időt, mennyi vagyont és szellemi energiát pazarolunk el – az idegen nyelvek tanúlására!
(V. oldal)
A szerző által itt megfogalmazott gondolat az eszperantó tankönyek történetében még a későbbiekben is többször visszatér. Szintén megfontolandó az a szempont, melyet a szerző az alábbiakban fogalmaz meg, ahol a felnőttkori nyelvtanulás egyik alapproblémájával szembesül a figyelmes olvasó:
Az idegen nyelvek tanulása nagyon sok embernél rendesen a szaktudományokra való előkészület idejére esvén, ennek rovására kell foglalkozni vele, mely hiányt épen munkaképességének a legjobb időszakában kénytelen pótolni az ember, úgy, hogy mikor a szaktudományok tulajdonképpeni művelésére kerül a sor, akkorára munkaképességének a delelőjét már rendszerint túlhaladta.
(V–VI. oldal)
Ezt követően a szerző szemügyre veszi a nemzetközi nyelv történetét. A már holt és a jelenlegi nemzeti, más műnyelvek elvetése után azonban arra a következtetésre jut, hogy Zamenhof nyelve az egyedül alkalmas eszköz a nemzetközi kommunikációra. Török Péter ezt fogalmazza meg az eszperantó könnyed mivoltáról szólva:
Olyanok, kik valamely nyugat-európai nyelvet ismernek, 2-3 hét alatt, mások ugyanannyi hónap alatt tökéletesen megtanulhatják. Minden eszme, minden gondolat vagy gondolatbeli árnyalat kifejezésére alkalmas, mely mellett fényesen tanúskodnak az e nyelven megjelent szépirodalmi és tudományos munkák, valamint a nagy számmal megjelenő lapok és folyóiratok.
Az eszperantó nyelv szavai bármely nemzetbeli által könnyen és egyenlően kiejthetők, a minek teljesen meggyőző példáit lehetett látni az eddig megtartott négy nemzetközi esperantista kongresszuson [Boulogne-sur-Mer, Genf, Cambridge, Drezda – H. K.], melyeken 29-30 különböző nemzeti nyelven beszélők vettek részt, és épen olyan jól megértették egymást, mintha egy nemzetbeliek lettek volna.
(VII. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Kwami / CC BY-SA 3.0)
Török Péter természetesen megnyugtatja az olvasót, hogy az eszperantó nem a nemzeti nyelvek helyett akar működni, hanem azok mellett – a nemzetközi kommunikáció elősegítése érdekében. Ezután egy rövid hangtani és nyelvtani bevezető következik, majd részleteiben az alaktan, szófajok szerint. Itt talán a legérdekesebb rész az eszperantó összetett igeidőit és a szenvedő szerkezet rendszerét bemutató rész, amelyben az alábbiakat olvashatjuk:
Az Esperanto nyelv összetett és szenvedő alakú igeidői a megkülönböztetések oly finom árnyalatait képesek kidomborítani, feltüntetni, aminőre más élő nyelv s épen e kifejezések finom árnyalatainak a megkülönböztetéséhez s azok helyes használhatásához való készséget csak sok olvasás és gyakorlat során sajátíthatja el bárki is. A mikor ily finom megkülönböztetésekre nincs okvetlenül szükség, akkor csak az egyszerű időalakokat használjuk.
(27. oldal)
Láthatjuk, hogy az eszperantó egyszerűsége ellenére is képes rendkívül árnyalt dolgok kifejezésére is. A nyelvtanulók egyik „mumusa”, az összetett igeidők és a szenvedő szerkezet logikus, de bonyolult szerkezetének használata – Török Péter szerint is – csak indokolt esetben szükséges. Az egyszerűség mindennél fontosabb. Török Péter munkájának szintén kiemelkedő része az önálló mondattani fejezet; ebben ezt olvashatjuk:
Az Esperanto nyelv mondattanáról, az eddigiek után, nagyon kevés mondanivaló van, mert minden, a mi logikailag helyes, az Esperanto nyelvhasználatban is helyes.
(56. oldal)
Az alany, állítmány, tárgy, határozók helyeiket a mondatban teljesen felcserélhetik, csakhogy ez által a mondat világossága ne szenvedjen és a logikailag együvé tartozó szók egymás mellett álljanak, különös figyelemmel lévén mindig a széphangzásra is. [...] De ha az összetartozó szavakat egymástól elválasztjuk, mindjárt logikátlan és így értelmetlen lesz a mondat.
(57. oldal)
A frazeológia vizeire evező szerző így ír:
Egyes nemzeti különleges kifejezéseket (nationalismus) kerülni kell, már e nyelv internationalis jellegénél fogva is, mert úgy írásainkban, mint beszédeinkben, mindig arra kell törekednünk, hogy mindenki, azaz bármely nemzeti nyelven beszélő egyén által könnyen megérthetőek legyünk.
(58. oldal)
A kötet 59. oldalától kezdve az olvasmányok következnek. Találunk itt fordításokat, önálló irodalmi műveket s – nem kis nemzetközi büszkeséggel – Zamenhof kongresszusi beszédeiből is szemelvényeket. Megtaláljuk itt az eszperantó himnusz és a Gaudeamus igitur… szövegét is, egy részletet Madách Az ember tragédiája című művéből, sőt, közmondásokat is.
A 81. oldaltól a kötetet az eszperantó-magyar és magyar-eszperantó szótár zárja. A kötet utószavában (129. oldal) pedig olyan adatokra bukkanunk, melyek megmelengetik minden igaz eszperantista szívét: Török Péter közli az olvasóval a Mester, Zamenhof lakcímét, ahova az új eszperantisták hivatottak elküldeni adataikat a mozgalom támogatása érdekében magának Zamenhofnak. A lakcím tehát: „Warszawa, 9. ul. Dzika. Orosz-Lengyelország”.
(Forrás: Wikimedia Commons / Society for the Diffusion of Useful Knowledge)
Török Péter műve úttörő abban a tekintetben, hogy a mondattan, a frazeológia és a szemantikai univerzálék kérdését felvetve új területeket fedez fel a jövő nyelvkönyvírói számára. 1909-ben egy másik kis kötet is megjelenik, mely viszont hirtelen több kiadást is megér az első magyarországi eszperantó könyvkiadó jóvoltából…
Leitfaden és vezérfonál
Kókai Lajos (1842–1916) könyvkereskedő és kiadó. Könyvesboltja és kiadóvállalata Magyarországon a legelsőként állt ki az eszperantó mellett – számos kötet kiadását segítve.
1909-ben jelenik meg Kókai Lajos könyvkereskedésének gondozásában Mezei Károly kiadványa (mely pár éven belül több kiadást is megér): Az Esperanto nemzetközi nyelv vezérfonala. Az alig 42 oldalas kis kötet, melynek alig egy oldal terjedelmű előszava 1909 márciusában keletkezett, a szerző szerint az „Esperanto Leitfaden” című kis kötet szerkezetét és elveit követi, ami „egyesíti magában mindazon feltételeket, melyeket megkívánunk egy jó nyelvtantól”.
Mezei Károly orvos (1890–1971) 1905-től eszperantista. Eszperantó orvosi folyóiratot is alapított és szerkesztett.
Az említett kötet egy bizonyos Jean Borel svájci eszperantista rendkívül nagy példányszámot (100000) és több kiadást (10) megélt (terjedelmében Mezei Károly kiadványához fogható) kis kötete. Mezei Károly átdolgozásában így a kötet összesen 9 szakaszba osztva taglalja az eszperantó nyelvtanát (rövid hangtani bevezető és a képzők felsorolása után), melyet egy eszperantó-magyar szótár követ.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A 9 szakasz talán legérdekesebb része az olvasmányokban található interlingvisztikai és eszperantológiai értekezés, mely röviden Bábel tornyától az eszperantóig veszi szemügyre a nemzetközi nyelv problémáját. Miután a szerző röviden (eszperantó nyelven) felvázolja a bábeli zűrzavar okozta problémát, megállapítja, hogy a nemzetközi kommunikáció szempontjából sem egy már holt nyelv (latin) újraélesztése, sem az élő természetes nyelvek bármelyike, de más mesterséges nyelv (volapük) sem lenne jó megoldás . Az okfejtés végén kiderül, hogy logikusan az eszperantó az a nyelv, melyre e nemes feladat vár.
(Forrás: Wikimedia Commons / Thryduulf / CC BY-SA 3.0)
A szerző ismerteti röviden az eszperantó történetét is – a kezdetektől egészen 1909-ig. Ebből – némi hazabeszéléssel – megtudunk néhány érdekességet: így azt is, hogy Németországban a berlini eszperantista csoport 1903-as megalakulása után a Möller & Borel kiadó az, mely támogatja az eszperantó németországi elterjedését. – Ez a Borel természetesen az a Jean Borel, aki az Esperanto Leitfaden szerzője. Magyarországra utalva Mezei Károly kénytelen megállapítani, hogy „a mi kedves hazánkban az eszperantó nagyon kevéssé elterjedt” (26. oldal – ford. H. K.). Zárásként értesülünk – az 1908-as drezdai világkongresszussal bezárólag – az eszperantó egyetemes sikereiről is, továbbá arról, hogy világszerte mintegy 1300 eszperantó szervezet 80 újságban és folyóiratban propagálja a nyelvet. Újdonság, hogy felmerül a pénzügyi szempont is:
A kereskedelemben most csak az angol, német, francia, olasz, spanyol stb. nyelveket használják. Hát nem szörnyű? Mennyivel több időveszteségükbe kerül a kereskedőknek lefordítani levelezésüket, s hány nyelvet kell megtanulnia a jó kereskedőnek, aki nem akarja, hogy átverjék?
(29. oldal – ford. H. K.)
Újdonság az is, hogy – bár szerény másfél oldalon – a kötet részét képzi egy hasznos beszédfordulatokból álló társalgási „minizsebkönyv” is, mintegy 22 (!) mondattal. Ezt követi az eszperantó-magyar szószedet 11 oldalon.
Mezei Károly könyvecskéjének 1910-es, második és bővített kiadása némileg át lett szerkesztve: a mintegy 48 oldalas kis kötet új előszavában az eszperantóval kapcsolatban az alábbiakat olvashatjuk: „ma már a nyelv oly elterjedésnek örvend, hogy jóformán nincsen művelt állam, ahol ne találnánk eszperantistákat” (3. oldal). A szerző nem kevés büszkeséggel azt is leszögezi, hogy: „A nyelvtan igen egyszerű, úgy, hogy figyelmes tanulással 1-2 óra alatt elsajátítható” (4. oldal).
Az új előszóban pedig megfogalmazódik az eszperantó krédója is:
Sokan tévesen azt hiszik, hogy az eszperantó a nemzeti nyelvek kiszorításával az emberiség általános világnyelvévé akar lenni. Az eszperantó egyedüli célja az, hogy minden ember kisegítő-, tolmács-nyelve legyen, melynek segítségével megértethesse magát a másnyelvűvel szemben.
(4. oldal)
Az ötödik eszperantó világkongresszuson (1909. szeptember 6–11.) megjelent XIII. Alfonz spanyol király is, aki kitüntette Zamenhofot és engedélyezte az eszperantó oktatását az Universidad Central de Madrid (jelenleg Universidad Complutense de Madrid) keretei között.
A szerkezet innentől ugyanaz, mint az első kiadásban: a 9 szakasz helyett mindössze 9 leckét találunk, de hasonló tematikával. A szerző azonban naprakész: az új kiadásban már szerepel az ötödik, barcelonai világkongresszus említése is. Azt is megtudjuk, hogy 1910-ben immár 1500 szervezet 90 újságban és folyóiratban támogatja a nemzetközi nyelv gondolatát.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A frazeológiai rész továbbra is az első kötet terjedelmének 22 mondatát veszi át. Az igazi csemegét a négy darab levélminta képezi, melyek a frazeológiai részt követően, az eszperantó-magyar szószedet előtti részben fordulnak elő. Itt már az eszperantó marketing korai offenzívájának tanúi lehetünk. Egyfelől példaként láthatunk két – általános jellegű – levelet, Japán és Magyarország közt, majd két kereskedelmi levelet is olvashatunk. – S mit tesz az eszperantó isten? – Az első levél Kókai Lajosnak szól, akitől az ingyenes eszperantó katalógust kéri a névtelen levélíró, a második levélben pedig – reklámot keltve más termékeknek – megrendelést találhatunk Schatz Róbert és Lengyel Pál egy-egy kötetére.
A mintegy 11 oldalas eszperantó-magyar szószedetet az első kiadásban a kötet elejére helyezett eszperantó képzők rendszere, illetve némi reklám zárja: utóbbi esetében maga Kókai Lajos fordul olvasóihoz és vásárlóihoz:
Az Esperanto nemes ügyének felkarolói és hívei szíves figyelmét felhívom arra, hogy 1873 óta fennálló könyvkereskedésemben nem csupán az Esperanto teljes irodalmát találják fel, hanem a hazai és külföldi irodalom összes egyéb termékeit is. Tankönyvekből a legteljesebb raktáram van Magyarországon. Általános könyvárjegyzékemet ingyen küldöm meg.
(48. oldal)
A La Revuo című irodalmi havilap 1906 szeptembere és 1914 augusztusa között jelent meg – további megjelenésének az első világháború vetett véget. Zamenhof mellett a korszak számos nagy eszperantistája is rendszeresen publikált benne. A folyóirat fordításokat és saját eszperantó alkotásokat is közölt – jelentősen hozzájárulva az eszperantó irodalmi nyelv kialakításához.
Kókai Lajos marketingjének – a fent említett levélbe bújtatott példánál jóval direktebb – példáit találjuk a kötet végén, amikor a kiadó Török Péter eszperantó-magyar, Schatz Róbert magyar-eszperantó szótárát reklámozza s felhívja a figyelmet a La Revuo című eszperantó irodalmi havilapra, melyre Kókai Lajos könyvkereskedésében („Budapest, IV., Károly-utca 1. (20. sz. bolt). Telefon 74-94”) lehet előfizetni (előfizetési ára negyedévre 1,5 korona).
Sorozatunk következő részében még mindig az első világháború előtti időszakot vizsgáljuk, s meglátjuk, hogy az eszperantó nyelvkönyvpiacán az általános jellegű kötetek mellett megjelennek a speciális tematikájú kiadványok is.
Felhasznált irodalom
Török Péter: Az Esperanto nemzetközi segédnyelv nyelvtana olvasmányokkal és szótárral a magyar nyelvhez alkalmazva. A szerző saját kiadása, Debrecen, 1909.
Mezei Károly: Az Esperanto nemzetközi nyelv vezérfonala. Kókai Lajos könyvkereskedése, Budapest 1909.
Mezei Károly: Az Esperanto nemzetközi nyelv vezérfonala. Kókai Lajos könyvkereskedése, Budapest 1910.