„Pogácsák” a világ körül
Lehet-e magyar ételnek nevezni a pogácsát, vagy inkább török eredetű? Az igazság mindig összetettebb, mint gondolnánk.
Úgy látszik, a 444 nem tudja magát túltenni a 33 világraszóló magyar ételen. Korábban már foglalkoztunk a food többes számával egy általuk írt cikk kapcsán, de újból elővették a témát, és ismét beszúrtak egy kis nyelvi adalékot, ezúttal a pogácsa kapcsán:
Egyébként hogy hívják a törökök az ilyen kis, általában joghurttal, juhtúróval készülő kis süteményeiket? Poaça.
Nos tény, hogy így hívják, de van poğaça írásmódja is, ami mégiscsak közelebb áll a magyar alakhoz. Ilyen néven szerepel a Wikipédiában is. A ğ betű hangértéke egyébként elég változékony, előfordul, hogy teljesen kiesik, csak megnyújtja az előtte álló magánhangzót, tehát az ejtése tkp. kb. [póacsa] – történetileg azonban ott van benne egy [g]-szerű hang.
Ezért még nem írnánk cikket, viszont a 444 állítását könnyen úgy lehet értelmezni (még ha ezt egyenesen nem is állítják), hogy a magyar pogácsa (mind a szó, mind a vele jelölt étel) bizonyára török eredetű. Ez azonban nem így van. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint pogácsa délszláv eredetű, hasonló alakban megvan a bolgárban, a szerb-horvátban és a szlovénben is, és különböző péksüteményeket, kenyér- és lepényféléket jelöl.
(Forrás: Wikimedia Commons / Edal Anton Lefterov / GNU-FDL 1.2)
Ám a szó nem a szlávban keletkezett, hanem átvétel a kései latinból: forrása a focacea, focacia ’egyfajta sült tészta’, mely a latin focus ’tűz, tűzhely’ (mely így képzésmódját tekintve a lángos rokonának tekinthető). A f > p változás annak köszönhető, hogy a szláv nyelvekben nem volt f (ma is inkább csak idegen vagy hangutánzó szavakban fordul elő), így p-vel helyettesítették.
A focacea ~ focacia folytatása az újlatin nyelvekben is megvan, ilyen a régi francia fouace [fuasz] és az olasz focaccia [fokaccsa] – az utóbbi pizzaszerű, de annál vastagabb sós tészta, de Velence környékén neveznek így egy húsvéti édes süteményt is.
(Forrás: Wikimedia Commons / Josh Evnin / CC BY-SA 2.0)
A szó a magyarból bekerült a szlovákba, a magyarból vagy a délszlávból a németbe és a románba, a délszlávból pedig az albánba és a törökbe. Mint a fenti példák is mutatják, időnként változott, milyen süteményt jelöl. A magyarból is adatolt ’kovásztalan kenyér’ jelentésben is (ilyen lehet a „hamuban sült pogácsa” is), de nevezték pogácsának a méhlepényt is (ami viszont arra utalhat, hogy korábban más alakú és méretű süteményt neveztek pogácsának). Mindenesetre a mai magyar pogácsát (sőt, pogácsaféléket!) nyugodtan nevezhetjük magyar ételnek, mert ebben a formájukban a magyar konyhán belül alakultak ki.
A fog, fogó, megfog, füge, fagy, fogy, fogad, fogoly, foglal, fogan, fogat, stb. közös értelem: megtámad-megfog.
A héberben az F még nem lehet kezdőhang (s alóban közelebbi rokonyelve a finnek, mint a magyar), tehát a hasonló szavak P-vel kezdődnek. A G marad, s a héber szóbokor közös értelem is ugyanaz: rátalál, megtámadja / megfogja.
A C/Cs összetett hang, ami igen gyakran önálló szónak tekinthető: TESZ. Tehát a héber pogéa = hozzányúl + (a magyarban) egy CS - ez a pogácsa: megfog-teszá.
Nohát az osztrák sógorok ugyan elismerik, hogy a "Pogatscherl" szó a délszlávból került át az osztrákba; valamint hogy a pogácsát a magyarok is sütik, mindazonáltal tősgyökeres osztrák találmánynak tartják, akárcsak a wiener sniclit.