0:05
Főoldal | Rénhírek
Emotikonok és dühös pontok

„NE ÍRJ CSUPA NAGY BETŰVEL,
mert az agresszív”

Vannak-e az online írásos kommunikációnak bevett konvenciói? Listázhatóak-e a smiley-k jelentései egy szótárban? Egyáltalán: Miért alakultak ki ezek a furcsa szokások az internetes írásbeliségben?

nyest.hu | 2014. február 19.

„Én sosem használok smiley-t, mert az olyan komolytalan.” „Emilben soha nem tartom be a helyesírási szabályokat.” „NE ÍRJ CSUPA NAGY BETŰVEL, mert az olyan, mintha kiabálnál.” – Ismerős kijelentések ezek? Sokunknak sokféle elméletünk van arról, hogy hogyan kell online kommunikálni. Léteznek úgynevezett netikettek, amelyekben megtalálhatjuk az internetes kommunikáció „helyi” illemszabályait. Néha a sajtó is fölfigyel egy-egy online nyelvi jelenségre; legutóbb például a „dühös pont” problémájáról mi is beszámoltunk. Mégis úgy tűnik, hiába írunk mind több és több szöveget online, az írás konvenciói még nem váltak véglegessé az elmúlt két évtized alatt. Erről a problémáról közölt cikket nemrégiben a The Conversation. A dolog azért is érdekes számunkra, mert szerzője rendszeres olvasónk, Darics Erika, a portsmouth-i egyetem angol nyelvészeti tanszékének munkatársa.

Csodálkozni és aggódni persze nem érdemes azon, hogy a konvenciók egyelőre sem nem véglegesek, sem nem egységesek – igen új jelenségről van szó. Az internetes kommunikációval kapcsolatban inkább azt érdemes végiggondolnunk, hogy mennyiben hasonlít a szóbeli közlésekhez, és mennyiben tér el tőle.

Ha e-mailt írunk, chatelünk vagy kommentelünk, a szöveg megírásának és a befogadásának a kontextusa lényegesen is eltérhet egymástól. Sokszor azt sem tudjuk, hogy kik, hol és mikor fogják olvasni azt, amit írunk. De még ha tudjuk is, kinek írunk, azt nem fogjuk azonnal látni, tudni, hogy az illető éppen milyen lelki állapotban van, és hogy milyen érzelmeket váltanak ki belőle a szavaink. Az internetes kommunikáció tehát sokszor azonnali és közvetlen, mint az élőbeszéd, azokra a fizikai jelekre azonban nem tudunk hagyatkozni, amelyekre a hétköznapi párbeszédeink során. Nem látjuk a beszélgetőpartnerünk arcát, mimikáját, gesztusait; nem halljuk a hangjának a tónusát, erősségét; nem érzékeljük a hangsúlyokat, a kiemeléseket stb.

„NE ÍRJ CSUPA NAGY BETŰVEL, <br />mert az agresszív”
Forrás: Wikimedia Commons / Lies Thru a Lens / CC BY 2.0

Ha belegondolunk, mennyi információ hiányzik az online párbeszédekkor, talán rádöbbenhetünk, milyen elképesztő mennyiségű információ származik egy párbeszédben abból, hogy látjuk a beszélgetőpartnerünket. Ezeket pedig mind arra használjuk föl, hogy pontosan értelmezzük az elhangzottakat. A beszédet kísérő fizikai (elsősorban akusztikus és vizuális) jelzések egyértelművé tehetik az üzenetet, kiemelhetnek bizonyos információkat, ráerősíthetnek az üzenetre, de épp a szavakéval ellentétes jelentést is kifejezhetnek, jelezhetik, hogy a mondandót mennyire érdemes komolyan venni. Az akusztikus jelenségek közül a hangsúly, a hangerő, a dallam, a ritmus, a tempó, a szünetek mind-mind fontos jelzések a partner számára. Ugyanígy nélkülözhetetlenek a korrekt értelmezéshez a vizuális jelek, az mimika és a gesztusok dekódolása.

Az írott online párbeszédekben ezek az információk mind hiányoznak, éppen ezért a nyelvhasználók igyekeznek az ezeket helyettesítő egyezményes jelzéseket kialakítani. Erre valók az emotikonok, de jelzéseket adhatunk – igen kreatív módon – a kis- és nagybetűk váltogatásával, a helyesírási szabályok be nem tartásával, a központozásnak a konvenciótól eltérő használatával is.

Kifejezéskészlet
Kifejezéskészlet
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)

Mind az ezzel foglalkozó tudósok, mind pedig a média igyekszik ezeket a szokásokat általánosítani, sztereotipizálni és úgy feltüntetni, mintha széles körben elfogadott konvenciókról lenne szó. A fent említett jelzési formáknak igyekeznek valamiféle fix jelentést, üzenetet tulajdonítani – ezekből az általánosításokból születnek a fent is idézett elképzelések: a csupa nagybetű és a pont dühöt, a smiley viccet jelöl stb.

A valós nyelvi adatok azonban ennél jóval színesebb, heterogénebb képet mutatnak. Darics Erika a következő példával él: képzeljük el, hogy a következő e-mailt kapjuk a főnökünktől, amiben egy közelgő határidőre figyelmeztet minket:

Everyone else has already submitted their report. You are the LAST!:)

Már mindenki elküldte a jelentést. Már csak RÁD várunk!:)

Akármilyen jóban is vagyunk a főnökkel, a smiley itt nem mosolyt vagy viccet jelöl. A csupa nagybetűs részt pedig nem kell üvöltözésnek dekódolnunk. Ezek a jelzések valami jóval komplexebbet fejeznek ki, együtt a tartalmi üzenettel. Hogy mit adnak hozzá az üzenethez, legkönnyebben onnan tudhatjuk meg, ha ugyanezt az üzenetet elképzeljük nélkülük:

Everyone else has already submitted their report. You are the last!

Már mindenki elküldte a jelentést. Már csak rád várunk!

A csupa nagybetűs rész értelmezése egyszerű: kiemelést, hangsúlyt jelent. Az emotikon azonban teljesen megváltoztatja az egész üzenet jellegét: az első üzenetet kedves nógatásnak, vicces figyelmeztetésnek olvassuk, a másodikat azonban egyértelműen fölülről jövő felszólításnak. Az emotikon tehát megváltoztatta az egész üzenet hangvételét.

Egy nemrégiben készült tanulmány szerint rengeteg üzleti e-mailben találhatóak emotikonok. Ezek azonban nem a mosolyt vagy más arckifejezést helyettesítik a szövegekben, hanem bizonyos típusú megnyilatkozásoknak a jellegét, a hangulatát adják. A szavak által kifejezett üzenetet is bármilyen irányban befolyásolhatják: a visszautasítást vagy a felszólítást tompíthatják, ugyanakkor a jókívánságokat vagy az elismerést felerősíthetik.

„NE ÍRJ CSUPA NAGY BETŰVEL, <br />mert az agresszív”
Forrás: Wikimedia Commons / Gilbert Bochenek

A szerző tehát amellett érvel cikkében, hogy az írásos online kommunikációban használatos különböző jelzések, írásjelek felsorolásával nem készíthető egy „szótár”, amely megadná ezeknek a jeleknek a pontos jelentését. A jelek ugyanis nem értelmezhetők anélkül a kontextus nélkül, amelyben használják őket. Használatukat befolyásolja az, hogy ki ír kinek, miért és miről.

Éppen ezért jobb ha óvatosan bánunk a szavakkal és a különböző írásjelekkel az online érintkezésekben. Érdemes újra és újra figyelmeztetni magunkat arra, hogy ezek a jelzések nem konvencionalizálódtak még. Így nagyon sokféle módon értelmezhetőek a jelzéseink – attól függően, hogy ki, mikor, hol és milyen hangulatban olvassa. Talán elkerülhetőbbek lesznek a félreértések, ha üzeneteinket ennek tudatában szerkesztjük majd.

Forrás

Watch where you put that emoticon AND KEEP YOUR VOICE DOWN

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (3):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
5 éve 2014. február 20. 08:08
3 Crystalheart

Egyébként ez területenként is változik. Például nekem, mint magyarnak természetes, hogy ha idegennek írok levelet, bármilyen kérés vagy kérdés ügyében, akkor felszólítás, elköszönés, levélformátum, és ahogy észrevettem, ez másoknál is igaz addig, amíg nem nyúlik hosszúra a levélváltás, vagy nem válik kötetlenné a beszéd. Ezzel szemben már több alkalommal, mikor külföldi, mondjuk amerikai személynek írtam, az jót mosolygott azon, hogy formális alakot használtam, esetleg informális, netes szlenggel. Én meg sokáig nem értettem, mi bajuk van, de aztán én is kaptam néhány üzenetet, és meglepve tapasztaltam, hogy úgy írnak hozzám e-mailt és privát üzenetet, mint ha csak egy fórum következő hozzászólása volna.

5 éve 2014. február 19. 21:05
2 Sultanus Constantinus

A spanyol anyanyelvű internetezők (főleg latin-amerikaiak) között elég nagy hagyomány (volt), hogy mindent csupa nagybetűvel írnak. Ma már egyre ritkábban találkozni ezzel, de néhány éve még nem volt ritka fórumokon sem.

5 éve 2014. február 19. 20:27
1 kalamajka1

Bár rengeteg e-mailt írok naponta, elenyésző mértékben használom az emotikonokat. Úgy érzem, más nyelvi eszközökkel is ki lehet fejezni az adott ügyhöz való érzelmi hozzáállásomat, mint az emotikonokkal. Persze azis közrejátszik ebben, hogy én az idősebb korosztályhoz tartozom.

A fiatalabb korosztály az esetek 98 %-ban a mosolygós emotikont használja szinte minden elektronikus mondata végén, mintha attól félne, hogy a másik fél különben megharagszik rá. Ez egysíkúvá teszi a levelezést, mintha állandóan kötelező lenne a "keep smiling" állapotában tartani magunkat.