„Teljesen kikészültem tőle”
Már akkor is van róla véleményünk, amikor nem kezdjük el csinálni, aztán egyszer csak belekezdünk, egyre jobban beleszokunk, olyannyira, hogy az sem érdekel, ha mások elítélnek miatta. Ez a jellemzés sok mindenre igaz az életünkből – de most a csetelés során alkalmazott nyelvi „rendetlenségekről” lesz szó. Diákokkal csevegünk a csevegésről.
A cset szó a magyarban ’számítógépes hálózaton keresztüli írásbeli üzenetküldés’-t jelent, de az angol chat ’csevegés, csevej’ szó mindenféle könnyed, baráti társalgásra vonatkozik. Éppen a könnyedség az, ami miatt nem meglepő, hogy a csetelésben sokan olyan írásbeli kommunikációs formára leltek, ahol igazán otthon érzik magukat. Számukra ez a nyelv sokkal természetesebb és élőbb, mint az, amit az iskolában megkövetelnek. A csetelés unalomig ismételt jellemzői – az akadémiai helyesírás szabályainak lazítása vagy figyelmen kívül hagyása, a rövidítések és a becézett szavak használata – is a magasabb komfortérzettel vannak összefüggésben. A nyelvi belazulás azonban nem mindenkinek megy egy-kettőre: ennek is megvan a maga szocializációja. Az írásbeli könnyedség, játékosság egy tanulási folyamat eredményeként jön létre – ha engedünk azoknak, akik erre biztatnak.
(Forrás: Wikimedia Commons / Émile Friant)
Tévé, net, cset
A csetelésről azt hallani, hogy nagyon elterjedt, és hatalmas hatása van a diákok nyelvhasználatára. Már csak emiatt is érdemes foglalkozni vele. Egy kutatás során 7. és 11. osztályosokat kérdeztek a kommunikációs szokásaikról. Mintegy 1200 diák töltött ki kérdőívet. Az egyik feladatban előre megadott tevékenységekről kellett megadniuk, milyen gyakran gyakorolják azokat (naponta, hetente többször, havonta többször, évente többször, ritkábban, mint évente vagy soha). A diákok kb. fele, 54%-a írta, hogy mindennap csetel. Sok ez vagy kevés?
Erre a kérdésre akkor lehet csak válaszolni, ha ezt a számot összehasonlítjuk a többi adattal. A kérdőíven számos kommunikációs forma szerepelt. Ezek véletlenszerű sorrendben voltak feltüntetve, de csoportosítani lehet őket.
Az első csoportba olyan kommunikációs szokások tartoznak, ahol a megkérdezettek maguk is rövidebb-hosszabb szöveget fogalmaznak meg:
levél- és emailírás (a címzett szerint két: barátnak vagy hivatalos ügyben),
házi dolgozatok, esszék írása,
csetelés,
sms-ezés,
beszélgetés vagy csetelés idegen nyelven,
internetezés.
A második csoportban felsoroltak esetében a diákok rendszerint csak befogadják a szöveget:
szépirodalom olvasása (az iskolai kötelező adagon felül, kedvtelésből; két kategória volt itt is: magyarul, illetve idegen nyelven),
tévézés,
rádiózás,
színházlátogatás,
mozi,
koncert (külön szerepelt komolyzenei és könnyűzenei koncert).
A koncert kilógni látszik a sorból, hiszen ott elsősorban a zenéé a főszerep. A könnyűzenei koncerteken azonban különböző szubkultúrák nyelvhasználatát lehet gyanítani (akár a dalszövegekben, akár a koncert előtti vagy utáni bulin), a komolyzenei koncertekhez pedig – jóllehet, csak bizonyos sztereotípiák szerint – a jólneveltség, a választékosság képzetei társulnak.
Lehetett volna még további tevékenységeket is szerepeltetni a kérdőíven, de a felsoroltak egy-egy jellegzetes beszédhasználati színtér – iskola, baráti közeg, hivatalos közeg, művészetek – nyelvhasználatára utalnak.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Mi az, amit a diákok minden áldott nap csinálnak? Tévéznek, neteznek, csetelnek, rádióznak és rövid szöveges üzeneteket adnak-kapnak. Elég erős internetes nyelvi hatásnak vannak kitéve.
A gyakori csetelés és sms-ezés hasonló módon befolyásolják a diákok írásgyakorlatát, hiszen a jellemző „nyelvi szabálytalanságok” nagy része e két kommunikációs formában ugyanaz: mindkettőről a rövidítés és a vicces szóképzés jut eszünkbe. A cseteléssel megítélését tekintve is rokon műfaj az sms, hiszen az sms-ek nyelvét is gyakran bírálják lazaságuk miatt – bár többen éppen az sms-ezés íráskészség-fejlesztő hatásáról értekeznek.
Gyakorlás teszi a mestert
A cseteléssel már akkor elkezd ismerkedni az ember, amikor ő maga még nem műveli. A rossz híre, mondhatni, megelőzi. Általános iskola második osztályába járó kislányok – nevezzük őket Évának és Editnek – mondták:
Éva: [A hetedikes tesóm] szokott így beszélni meg MSN-en amikor írogat, akkor mindig ilyen hülyén ír. [...]
Edit: Meg ahogy nézem mindig Apáéknál, hogy Anya mondja nekem: azok a lányok! – s akkor mindig látom, hogy beteg vok, beteg vagyok.
Éva: Igen, igen, a testvérem is ír, régebben egyszer még nem kapcsolta ki az MSN-t véletlenül és mindig úgy ír, hogy vok meg... tehát így nem lehet érteni és így lerövidítve írja a szavakat, és egyszerűen nem lehet érteni. Nem tudom, hogy a barátnői ezt hogy értik meg.
Edit: Hát mert ők értik, mert már lehet, hogy az osztályban is így beszélnek, hogy szia, nem nagyon vok beteg.
Éva elég negatívan minősíti a csetelés nyelvezetét („hülyén ír”,), amire Edit rá is kontrázik: bizony, ő is mindig látja, hogy a csetelésben rövidített szavak olvashatók. (Nem egészen világos egyébként a szituáció, mert Edit elhagy részleteket az elbeszélésből, de valószínű, hogy az édesanyja hívja fel a figyelmét az olyan rövidített alakokra, mint a vok.) Ehhez a példához csatlakozik Éva, aki értelmetlennek minősíti a vokot, annak ellenére, hogy az Edit által említett példamondatból is világos a ’vagyok’ jelentés, és feltehetően mindketten tudják is, miről van szó. Úgy tűnik, egyszerűen a felnőttek elmarasztaló ítéletét és érveit veszik át a lányok. Ez azért is tanulságos, mert ők maguk gyakorlatlanok, és azok alapján alkotnak ítéletet, akik valószínűleg szintén kevésbé gyakorlottak a csetelésben. A nyelvi sztereotípiák és előítéletek terjedésének bevált módja ez. Éva még egy retorikus mondattal meg is erősíti, hogy az efféle közlések érthetetlenek („Nem tudom, hogy a barátnői ezt hogy értik meg”), mire Edit azt vizionálja, hogy a nagyobb lányok már szóban is rövidítve beszélnek. Edit ezt viccnek szánhatta, mert az idézett rész végén mindketten jóízűen nevettek. Talán nem tudták, hogy nemcsak a sokak által picsaszlengként aposztrofált szóképzések, hanem a betűrövidítések is megjelennek a „nagyok” szóbeli kommunikációjában. Egy 11. osztályos szakközepes fiú szerint, ha valaki rövidítésekben beszél, egyeseknél elássa magát:
Van, akit nagyon zavar, tehát mondjuk ha megszólalok, véletlenül kimondom, hogy LOL [’laughing out loud’, ’hangos nevetés’], és akkor vége. Jön a halálos tekintet rám. (nevet)
Nemcsak arra kell ráérezni, hogyan legyünk lazák, hanem azt is, kivel szemben és milyen mértékben…
De a műfajjal való ismerkedésre visszatérve: mint a nyelvi szocializáció során mindent, a csetelést is a beavatottaktól kell megtanulni. Egy hetedikes fiú így emlékszik vissza a műfajjal való első találkozására:
Nálam MSN-en volt, amikor elkezdtem beszélgetni, még alig bírtam leütni egy gombot, mert nem találtam, s akkor valaki azt mondta, hogy itt vok meg ilyenek, hogy elmek meg ilyeneket írt. Mondom: mit csinálsz? S akkor így mindig megkérdeztem, hogy mit mond meg ilyenek. Meg a tesóm segített nagyon. [...] Ő már régebben MSN-ezett, s akkor elmondta nekem, hogy ezek mik: hogy itt vok az itt vagyok meg ilyenek.
Edittel és Évával két és fél éve készült a fent idézett beszélgetés. Lehet, hogy mára már úgy beleszoktak a csetelésbe, hogy eszükbe se jutna érthetetlennek nevezni a vokot, mondjanak bármit a felnőttek.
Teljesen kikészültem tőle
Ha valaki jól beleszokik a csetelés során előszeretettel használt rövidített alakok használatába, továbbra is találkozhat a szülők, tanárok elmarasztaló véleményével, csak ezúttal már nem a nála nagyobbakat szidják, hanem őt magát. Ekkor azonban már a műfajba beleszokott tinik számára nem olyan hatásosak a dörgedelmek – a lényeg, hogy a csetelőtársakkal jól megértsék egymást. Egy hetedikes lány – nevezzük Katinak – mondja:
Kati: Hát Mama nem szereti ezeket az új szavakat, meg Anya se. Meg a rövidítéseimet. [...] Például hogyha azt írom, hogy valamit, akkor vmit. Meg hogy a valószínűleg, hogy valszeg, meg hogy asszem. Meg MSN-en szoktam írni, hogy talizunk-e meg ilyenek. Anyának nem tetszik.
Kutató: És esetleg így szóban is mondasz ilyeneket, vagy csak írsz?
Kati: Hát szóban is szoktam.
Kutató: Igen. És hogyan jelzi azt mondjuk neked, [...] hogy ez neki nem tetszik? Hogyan tudatja ezt veled?
Kati: Mindig azt mondja, hogy beszéljél már rendesen.
Kutató: És akkor és akkor te tényleg elkezdesz rendesen beszélni, hogy...
Kati: Nem.
Kutató: Tehát továbbra is használod ezeket a szavakat?
Kati: (bólint)
Az asszem és a talizunk esete is jelzi azt, hogy a csetelés nyelve nem valamiféle különálló regiszter: voltaképpen a szleng megjelenése ez az írásbeliségben, és csak cifrázza a helyzetet, hogy az egyedi – pl. becézett, képzett – szavak mellett teljesen szokványos szavak (pl. a valamit) is sajátos írásmóddal jelennek meg. A vmit egyébként se különösebben fiatalosnak, se szlengesnek nem nevezhető rövidítés, hiszen szótárak is alkalmazzák. Ha valakinek mégsem tetszik, az legfeljebb azért lehet, mert az illetőnek a csetelési szokásokkal van valami baja.
A „sajátos írásmód” persze nemcsak a rövidítéseket jelenti, hanem a helyesírás meglehetősen szabad kezelését is. Ezen nemcsak idősebbek, hanem kortársak is képesek megbotránkozni. Egy tizenegyedikes gimnazista lány beszél:
[A húgom] tizennégy éves és lett MSN-címe. És életembe akkor először beszéltem vele [MSN-en], én akkor is a koleszba voltam, csak valamit akartam Anyától és akkor ráírtam és már nem emlékszem, milyen szó, de az is ilyen el ipszilonos jés volt, és pontos jével írta és én teljesen kikészültem tőle, hogy hát hogy lehet, hát ismerem a húgomat, ötös nyelvtanból és nem gondoltam volna, hogy ő is ilyen. Meg ez a pussza meg köcce meg ilyeneket elkezdett nekem írogatni és tisztára kiborultam tőle, és akkor kijavítottam, és akkor még neki állt följebb, hogy hát kit izgat, meg hogy én ne javítgassam őt ki, mi vagyok én ahhoz.
Ez a lány nemcsak a laza-játékos szóhasználatot, hanem a helyesírási normák nem kellő fokú tiszteletét is kifogásolja: hogy lehet az, hogy aki ötös nyelvtanból (tehát nem teljesen mesüge), nem tudja, hol írunk ly-t? Vagy tudja, csak nem érdekli? Számára a csetelés mint kommunikációs helyzet nem ment fel a helyesírási szabályok követése alól. Amikor csetelni tanult, másoktól és máshogyan tanulhatott, mint a húga: mást tartanak fontosnak, más szokásokat sajátítottak el. Röviden: máshogyan zajlott náluk a cset-szocializáció. Arról azonban, hogy az akadémiai helyesírás követése vagy nem követése mennyire osztja meg a csetelőket, egy következő cikkben lesz részletesebben szó.
Van pár kifejezés amit kifejezetten megutáltam, és direkt odafigyelek hogy ne használjam... Pl. igyekszem a lol helyett mindig "hahát" vagy "hehét" írni.
Mondjuk emögött nem nyelvművelői buzgalom áll, hanem hogy kicsit úgy érzem, ezek a kifejezések egy olyan társadalmi csoportidentitást jelölnek, amitől el akarom határolni magam.