Csevejből mederbe?
Mi is az a sztenderd (leánykori nevén „művelt köznyelv”)? Eszményi változat, mely méltó hegemóniát élvez? Despoták nyelvjárása? Átlátszó blöff? Cikkünkben a magyar nyelvi kultúra egyik központi fogalmát vizsgáljuk meg, melynek értelmezése a nyelvészeket is megosztja.
A sztenderd (más, szintén elterjedt írás- és ejtésmóddal: standard) zsinórmértéket, mintát, szabványt, átlagot egyaránt jelenthet az Osiris Idegen szavak szótára szerint, sőt, egy speciális nyelvészeti jelentése is van: „az egész nyelvközösségre kiterjesztett, nagy tekintélyű, az elit által használt nyelvváltozat”. Bár, amint látni fogjuk, e fogalmat máshogy is meg lehet határozni, sőt máshogy is hívhatjuk az eszményi nyelvet (pl. művelt köznyelvnek, irodalmi nyelvnek vagy hasonlónak), az azonban tagadhatatlan, hogy iskolában, baráti körben gyakran felmerül egy-egy szó helyessége, s ilyenkor egy viszonyítási pontra szokás utalni, amihez mindent mérni lehet. De mi is ez a pont? A kérdésre nem egyszerű a válasz.
(Forrás: Wikimedia Commons / Pöllö / CC BY-SA 3.0)
A lényeg, hogy ragadjon a bélyeg
Sztenderd nélkül vígan el lehet lenni. Egy tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy egyes ausztronéz nyelvek beszélői nemcsak nyelvhelyességről nem beszélnek, hanem még a saját nyelvüket sem nevezik néven, és nem határozzák meg saját nyelvi identitásukat sem. Egyszerűen csak használják a nyelvüket.
Sztenderdről csak azokban a kultúrákban beszélnek, ahol egyes csoportok fontosnak tartják, hogy a nyelvhasználatot – és főleg a nyelvhasználókat – pozitívan vagy negatívan értékeljék, értékes és értéktelen osztályokba sorolják. Ez adja az eljárás piaci értékét. A sztenderd áll a minősítés középpontjában, s az ettől való eltéréseket – főként a tűrt, illetve néha nosztalgikusan pozitív színben feltüntetett nyelvjárásokat, valamint a tiltott nyelvhelyességi hibákat – mint elhajlást ítélik meg. (Időnként persze olyan elemeket is hibaként regisztrálnak, amit máshol megőrzendő nyelvjárási hagyományként tüntetnek fel. A nyelvjárásokról szóló kettős beszéd leginkább aszerint tagolódik, hogy a szerző elítélni vagy felkarolni akarja az adott nyelvi elem használóit.)
Ha tekintélyes személyek végzik a minősítést, sokan követhetik őket, s ha a nyelvhasználatot magát nem is okvetlenül fogják tudni befolyásolni, a nyelvről – és a nyelvhasználókról – való közbeszédet mindenképpen alakíthatják. Arról, hogy ez az eljárás a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásában, illetve növelésében jelentős szerepet játszik, már többször írtunk.
Eszményi?
Számos nyelvész feltételezi, hogy valóban létezik egy olyan nyelvváltozat, amely kiindulópontja lehet egy aktuális szöveg minősítésének. Ha egy szöveget olvasok vagy hallok, eldönthető, hogy megfelel-e az eszményített normának. E nézőponton belül az a kérdés, hogy miért is tekintjük ezt a bizonyos változatot viszonyítási pontnak.
Egy nyelvtörténeti érvekkel alátámasztott megfogalmazás a sztenderdet mint szükségszerűen létrejött nyelvi elemet mutatja be. Eszerint a sztenderd hosszú fejlődési folyamat lezárásaként – mintegy megkoronázásaként – kristályosodott ki:
[...] a nyelvi sztenderd [...] az egyes, önálló nyelveknek az összes többi használati változatán (dialektusain, szociolektusain) fölül emelkedett, egységes, normatív és eszményi belső nyelvi típus, amely [...] kialakulása óta egy nép, illetve nemzet nyelvhasználatában a legfontosabb szerepet tölti be. (Benkő Loránd, 1988)
Érdemes megfigyelni, hogy a definíció a sztenderdet állítja középpontba, ezzel önálló, sőt cselekvő létezőként mutatja be (pl. szerepet tölt be). A leírás szerint ez a változat („nyelvi típus”) úgy jött létre, hogy kiemelkedett a többi nyelvi rétegből, s jelenleg „a legfontosabb szerepet tölti be”. Magyarul: uralkodik a többi változat felett; rangja megkérdőjelezhetetlen. Jobban kiugranak e szemléletmód sajátosságai, ha egy másikkal vetjük egybe:
A standard magyar az a dialektus, amelyet az írott szövegekben többnyire használnak, amelyet a művelt magyar beszélők beszélnek, és amelyet a magyarul tanuló idegen ajkúaknak tanítanak. E változat szókincsét és nyelvtanát szótárakban, illetve nyelvtanokban kodifikálják. Vagyis ez a kodifikált norma. (Kontra Miklós, 2006)
Ebben a megfogalmazásban nem „kialakul”, „szerepet tölt be” a sztenderd – tehát nem a nyelv az, ami/aki cselekszik –, hanem a beszélők egy csoportja kap hangsúlyt. Ők írnak ebben a változatban, erre tanítják őket az iskolában, illetve ők tanítják ezt a változatot idegen ajkúaknak. A „művelt magyar beszélők” kitétel két dologra is utal: egyfelől, azok használják ezt a változatot, akik magas iskolai végzettségűek – de a helyzet fordítva is igaz: azok tesznek szert magasabb iskolai végzettségre, akik beszélik ezt a változatot. A definíció azt is kiemeli, hogy ez a norma „kodifikált”, tehát emberek állapítják meg a szabályait: nem a szabad fejlődés, hanem a mederbe terelés jellemzi.
Míg az első definíció – hagyományos nyelvművelői érveléssel – azt a képet festi, hogy a sztenderd egy nyelv fejlődésének szükségszerűen kialakult eredménye, addig a második azt hangsúlyozza, hogy ez a változat azért létezik, illetve azért kapott hatalmas szerepet a nyelvközösség életében, mert egyes befolyásos emberek mesterségesen ilyen pozícióba helyezték. Míg az első definíció a nyelvjárásoknál (dialektusoknál) magasabb szintű, külön kategóriaként utal a sztenderdre, a második azt dialektusként határozza meg, ami önjogon nem lehetne értékesebb a többi változatnál. A sztenderdnek tehát azért van értéke, mert tudatosan értéket rendelnek hozzá.
Az, hogy ki melyik definíciót fogadja el, összefüggésben áll a sztenderdhez fűződő viszonyával. Ha valaki abban érdekelt, hogy a sztenderd pozíciói megmaradjanak vagy erősödjenek, és a továbbiakban is kétségbevonhatatlan viszonyítási pontként hivatkozzanak rá, inkább az első változatot részesíti előnyben. A sztenderdre hivatkozással együtt járó nyelvi megbélyegzés – a nákolók, suksülölők, iktelenül ragozók, nyelvjárásban beszélők kirekesztése – ellen felszólalóknak inkább a második meghatározás a kedvesebb. Ők nem is látják értelmét annak, hogy nyelvhelyességi hibákról beszéljenek, számukra a sztenderd nem képvisel abszolút értéket.
Amíg kell, szóba hozzuk
Mint a fenti két, egymással kevés ponton egyező definíció is mutatja: sztenderd az, amit annak mondunk. Egy biztos: amit nyelvtanok, szótárak stb. sztenderdként írnak le, az a nyelvváltozat abban a formában egyszerűen nem létezik:
The standard is an idea in the mind – it is a clearly delimited, perfectly uniform and perfectly stable variety – a variety that is never perfectly and consistently realized in spoken use.
A sztenderd egy eszme – világosan körülhatárolt, tökéletesen egységes és tökéletesen szilárd nyelvváltozat –, amely tökéletesen és következetesen soha nem valósul meg a beszélt nyelvhasználatban. (James Milroy)
A fentiek miatt szokás mondani, hogy kész sztenderd nincs, sztenderdizáció azonban folyamatosan van, hiszen mindig vannak emberek, akik a sztenderd kőbe vésésén dolgoznak.
A sztenderdre így tehát nem egy jól körülírható, kész nyelvváltozatként tekinthetünk. Inkább egy fogalom ez, amit a használói a saját kulturális vagy szakmai hátterükből kiindulva töltenek meg tartalommal. Addig fogják használni, ameddig szükségesnek tartják, hogy egy kiemelt szerepű viszonyítási ponthoz mérjék és minősítsék a nyelvhasználatot. Azt is mondhatjuk, hogy a sztenderd nem más, mint egy retorikai kellék, amire hivatkozva nyelvi vitákban érvelni lehet. Nem mindenki tartja azonban fontosnak, hogy a sztenderd mint mérce forgalomban maradjon.
(Forrás: Wikimedia Commons /Lite / CC BY-SA 3.0)
Egyes társadalmakban a nyomasztóan tekintélyes sztenderd pozíciója meg is rendülhet, a sztenderd nevében történő fegyelmezések alább hagyhatnak, ha valami miatt már nem tűnik hasznosnak vagy érdekesnek a beszélők nyelvhelyességi indoklású szortírozása. Újabb tanulmányok arra hívják fel a figyelmet, hogy a sztenderd fejlődése nem végpont vagy csúcspont a nyelv életében, hanem egy történelmi helyzetben az aktuális igényekre adott – nem okvetlenül üdvös – válasz. Ebből a szempontból a sztenderd középpontba helyezése és középpontban tartása mint eljárás meg is haladható, idővel félre is tehető – mármint a mindennapi életben, hiszen a leíró (nem előíró) nyelvészetben már régóta nincs helye a nyelvhelyességi méricskélésnek.
Források
Benkő Loránd: A történeti nyelvtudomány alapjai. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.
Kontra Miklós: A magyarországi magyar nyelvhasználat variabilitásáról. In: Kiefer Ferenc (szerk.), Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006, 577–594. lap
Laihonen, Petteri: A finn nyelv korpusztervezése, korpuszpolitikája. Megjelenőben.
Laihonen, Petteri: A magyar nyelvi standardhoz kapcsolódó nyelvi ideológiák a romániai Bánságban
Milroy, James: Language ideologies and the consequences of standardization. Journal of Sociolinguistics, 2001, 530–555.
@Yeonghun: „Én még mindig kitartok amellett, hogy az elsődleges nyelvem a "beszélt köznyelv", ” Végül is identitásvállalás kérdése... ;)
„Én egyébként szántszándékkal akkor süksükölök” Na lám, ez máris azt mutatja, hogy valamilyen módon ez a szubstandard forma is része anyanyelvváltozatának...
Egyébként meg az a helyzet, hogy sokszor érzi úgy valaki, hogy ő a köznyelvet beszéli, de amikor találkozik egy hasonlóval, aki az ország másik végéből érkezett, mindketten megfigyelik, hogy a másik valahogy furcsán beszél. (Ilyen szemmel nézve természetesen a budapesti változat is „nyelvjárás”, l. k[ő]rút, p[ó]sta, bolt helyett közért, névelőzés személynevek előtt stb. stb.)
@Fejes László (nyest.hu):
Én még mindig kitartok amellett, hogy az elsődleges nyelvem a "beszélt köznyelv", mégha annak a definíciója túl ködös is. Az első érvem az, hogy magamból és tág környezetemből kiindulva nyugadtam mondhatom, hogy a mi generációnk, az "internet-generáció" már olyan közegben nőtt fel, ahol nagyon kicsi befolyása volt és van a nyelvhasználatra a helyi nyelvváltozatnak. Minket kisgyerekként az internet, tévé, rádió vett körül, ahonnan nagyrészt köznyelvet hallottunk. Kevésbé hatott ránk a szüleink nyelvhasználata.
Például nagyszüleim helyi változatot beszélnek, a szüleim inkább köznyelvet, én pedig már csakis köznyelvet. A helyi változatot még reprodukálni se tudom, idegennek hallatszik a számból, mintha csak utánozni próbálnám :)
Az írott és beszélt nyelv közötti különbségek nem csak a stilisztika számlájára írhatóak, ugyanannyira pragmatikai kérdés is. A kétféle kommunikációnak a feltételei és megvalósulása is más, ezért lehet akkora eltérés. Az egységesnek tűnő nyelvváltozat ( ~ köznyelv) simul bele ebbe a két használati sémába. Az anyag ugyanaz, csak az eloszlás más.
A magyar gyakorlatra nem jellemző a nagy leíró nyelvtanok használata, ezért lehet, hogy satnyán, de a helyesírási szabályzat próbálja magába foglalni azt. Ez azt a látszatot kelti, mintha a szabályzat nyelvhelyességi szabályzat is lenne.
Kérdés: nem csak azért tűnik szociolektusnak a suksükölés-szukszükölés, mert a tanultabbak ezt egyes szituációkban próbálják a tanultaknak megfelelően elnyomni a sztenderd ragozás használatával? Ennek ellenére még lehet területi eloszlása. Hacsak nem, már mindehol elterjedt, csak a köznyelvben nem? 8O :D
Én egyébként szántszándékkal akkor süksükölök, ha kedveskedve beszélek: "Szeressük ám a palacsintát. " :P
Az idegen szavak használata nem helyesírási kerdés, de a nyelvbe és írásba adaptálása már az. A helyesírásnak nem a használatát kell helyeselni vagy helyteleníteni, hanem csak támpontot adni arra, hogy milyen alakban célszerű használni. Pl.: vmi "nem fair" ~ "nem fer"
Oh és a kedvencem a legvégére :D az X (iksz)
Használatra ugyan az a helyzet vele, mint az "j-ly" estén.
( eszembe jut kedves voltosztálytársam, aki Mikszáthot mindig iksszel írta :D )
Szeressük ám a nyelvtant ;)
@Yeonghun: "Az én anyanyelvem a magyar beszélt köznyelv." Ezt valószínűleg senki sem állíthatja, méghozzá két okból. Az egyik az, hogy maga a köznyelv nem jól definiálható (pl. belefér-e az "eszek" a köznyelvbe?). A másik az, hogy mindenkit érnek ilyen-olyan, (egyértelműen) köznyelven kívüli hatások, melyek aktív nyelvhasználatában is megmutatkoznak, még ha nem is tud róla.
"Ha azt nézzük a beszélt és írott köznyelv csak egyes jelenségekben tér el egymástól, ezek a jelenségek főleg a lexikonban jelentkeznek, és a szövegszerkesztésben. " Ez megint definíció kérdése. Ha a mindennapi társalgási köznyelvet és az írott sajtó nyelvét vetjük össze, nagy mondatszerkesztési különbségek lesznek. Persze mondhatjuk, hogy ez csak stilisztika, de ez a "nagy" magyar nyelv szemszögéből lesz így. Ha valaki csak két korpuszt vet össze, két jelentősen különböző nyelvjárást lát. :)
"felvázolná a beszélt köznyelvet és megengedné az eléggé elterjedt jelenségek használatát ( például az ikes igék ragozását kibővítené, megengedné az 'iszok, alszok, nyelvészkedek ... ' használatát )" A helyesírási szabályzatnak egyáltalán nem lenen szabad ilyen kérdésekkel foglalkoznia!
"a nákolás is eléggé elterjedt, de a suksükölés és szukszükölés még csak helyi szinten van jelen - nyelvjárási szinten )" Nem, a kutatások azt mutatják, hogy sokkal inkább szociális megoszlás van, mint területi.
"mármilyen idegen szó használható ha annak használata elterjedt"
Szintén nem helyesírási kérdés.
Egyébként a dolgok többségében egyetértek.
@Yeonghun: Régi nyelvnek a feltámasztása, a régi szavak újbóli használatba helyezése akkor volna fontos, ha mondjuk az illető nyelvet túlságosan elárassza egy másik. Például ilyen az, ha annak a nyelvnek a zsarnoki uralmától megszabadul az a nyelv, akkor újra önmaga akar lenni és hogy kipucolja azokat a szavakat belőle, akkor visszakeresi a régieket. Érthető ez, ha a korábbi nyelv erőszakosan írtani akarta a másikat, mert szerinte az csak egy büdös nyelvjárása neki; a nyelvi sovinizmus létezik sajnos.
Az én anyanyelvem a magyar beszélt köznyelv. Iskolában megtanítottak még az írott köznyelvre (aka sztenderdre), de azt akkor használom, ha épp azt kell villogtatni, hogy nekünk ám olyat is tanítottak a suliban ( például itt az 'amely' , amit elég ritkán használunk szóban, de kisujjból tudom, hogy mikor kell használni, sőt ha írásban fogalmazok, észrevétlen átállok rá)
Ha azt nézzük a beszélt és írott köznyelv csak egyes jelenségekben tér el egymástól, ezek a jelenségek főleg a lexikonban jelentkeznek, és a szövegszerkesztésben. Igazából nem is lenne szükség ilyen elkülönítésre, ha nem akarnák páran annyira bebizonyítani, hogy igenis létezik a sztenderd változat.
Köznyelv van és kész.
És el kellene fogadnunk, hogy nem épp a legésszerűbb dolog az beszélt változattól eltávolítani az írottat ( lásd a finn nyelv esetét ) Igazából az eltávolítás azt takarja, hogy nem tartjuk toppon, hanem rögzítjük, ezzel igazából nem az írott, hanem a beszélt távolodik, csakhát mi a beszélt változat szemszögéből viszonyulunk az írotthoz. Bészéljük, használjuk, igazítjuk a szükségleteinkhez, változik.
Nehéz egységesnek megőrízni a köznyelvet, de regionális és kisebb helyi nyelvváltozatok mindig is lesznek. Ha megéri az embereknek, akkor tudni és használni fogják a köznyelvet.
Szerintem a mindenkori sztenderd változat alapjának a beszélt köznyelvnek kellene lennie. Nem logikus a régebbi nyelvváltozatot fenntartani csak azért, hogy megértsük a régebbi nyelven írt szövegeket, arra ott vannak a korszakonkénti értelmező szótárak, leíró nyelvtanok. Milyen hülyeség lenne, ha ma csak azért lenne a 12. századi magyar a sztenderd, hogy megértsük a Halotti beszédet.
A mostani helyesírási szabályzat nem logikus, nem igazodik a kor igényeihez, és össze-vissza van foldozgatva. És nem is leíró elvű, hanem előíró.
Ha én lennék a következő helyesírási szabályzat tanácsadója, akkor ilyen lenne:
- többszintű:
1. általános - érettségiig előírt tantervi helyesírás
2. egyetemi - professzionális
( meg lenne adva, hogy melyik tantárgynak milyen kerettantervi szavait kell tudni helyesen leírni, az azon felülieket már csak a professzionálisoknak kellene tudniuk, és biztosítani meinden esetben a helyesírási szótárakat hozzá)
- fő irányelvek:
1. kiejtésalapú - inkább fonematikus ( nem lenne több komputer, meg vákuum... )
2. morfologikus ( minden szótári alakú morféma fonetikusan irandó - ez megkönnyítené a helyzetet olyan szavaknál, amelyeknek hagyományelvű az írásmódja vagy már nem ismerjük a pontos jelentését)
- 'ly' - csak tulajdonnevekben maradna használatban, egyéb szavakban 'j' váltaná ( a 'ly'-nek nincs megkülönböztető szerepe ( egy 'folyt-fojt' szópárocska nem elég nyomós érv ellene), és az ejtése teljesen egybeesik a 'j'-vel )
- megengedő elvű:
felvázolná a beszélt köznyelvet és megengedné az eléggé elterjedt jelenségek használatát ( például az ikes igék ragozását kibővítené, megengedné az 'iszok, alszok, nyelvészkedek ... ' használatát )
a nákolás is eléggé elterjedt, de a suksükölés és szukszükölés még csak helyi szinten van jelen - nyelvjárási szinten )
- mármilyen idegen szó használható ha annak használata elterjedt, vagy ha nem, akkor a szövegben megmagyarázott, az idegen szó minden esetben fonetikusan írandó át ( pl.: ímél, vincseszter, diszpécser, szkájpolni )
- köznevesülés esetén megengedett a fonetikus forma ( SMS - esemes, kft. - káefté, AIDS - éc )
- tulajdonnevek minden eleme nagybetűvel, köznevesülés esetén kötőjelek az elemek közé és mind kisbetűvel
- földrajzi nevek: csak kezdőbetűk és tulajdonnévi elemek nagybetűvel, minden elem között kötőjel, köznevesülés esetén minden elem kisbetűvel, rendszerezve az összes ( Jász-Nagykun-Szolnok-megye, New York-állam, Fekete-Körös-folyó :D )
És már hirtelen megszabadultunk párszáz felesleges oldaltól a szabályzatban, és ezzel még egy szívességet is tehetnék magunknak azért, hogy egy használhatóbb, egyszerűbb, logikusabb rendszert kaphassunk.
Olyan nehéz lenne logikusan írni? :)
@El Mexicano: Hát a sztenderd nyelvnek véleményem szerint egyrészt nemcsak egy nyelvjárásból kéne állnia, mégha a nyelvjárások élesen elkülönülnek, mert a sztenderd maga mesterséges norma, dettó nem fogja mindenki érteni akár egy nyelvjárásos irodalmi nyelvet, akár több nyelvjárásosat. És figyelnie kell továbbá a beszélt nyelv változásait. Csehországban még mindig használt spisovná čeština egy abszolútum mesterséges nyelv, aminek semmi köze nem volt a kezdetekben a beszélt csehhez (itt is érvényesültek a pánszláv, meg egyéb sovén nézetek), s megszüntette az addigi nyelvjárásokat, ám aztán az občna čestina, a beszélt nyelv is átalakult, ezért azon vannak már, hogy a cseh köznyelvből legyen irodalmi nyelv. Morvaországban természetesen megmaradt a morva nyelv, vagy ezt a hülye írott csehet beszélik, de ott is már kodifikálni akarják a morvát és harcolni a hivatalos elismeréséért.
@doncsecz: Annak idején a spanyol nyelvész ismerősöm mesélte, hogy amikor kint járt Olaszországban, mindenhol boldogult a spanyollal és az olasszal, de amikor leszólított valakit az utcán Toszkánában ékes irodalmi olaszsággal, egy szót nem értett abból, amit a helybéli válaszolt. Kicsit vicces.
@doncsecz: A sztenderd nyelvet is valamilyen nyelvjárásból csinálják, csak az a különbség, hogy az a nyelvjárás utána változik tovább, mint mindegyik más nyelv(változat), a sztenderdet viszont mesterségesen próbálják ugyanannál az állapotnál tartani, amikor létrehozták. Pl. a mai a toszkán olasznak már nem sok köze van a sztenderd olaszhoz (pedig abból csinálták valamikor), de a Kasztíliában beszélt mai spanyol nyelvjárásnak sincs sok köze a sztenderd spanyolhoz (sőt, még bizonyos latin-amerikai nyelvjárások is közelebb állnak a sztenderd spanyolhoz, mint a mai kasztíliai). A gond inkább ott van, amikor mesterségesen nyelvszintre akarnak emelni egy olyan változatot, amely valójában nyelvtörténeti szempontból szinte semmiben nem különbözik egy másiktól (lásd pl. a katalán vs. valenciai: az utóbbit csak azért tekintik a katalántól eltérő nyelvnek a valenciaiak, mert Valenciában és nem Katalóniában beszélik – hogy nézne már ki, hogy katalánnak hívnak egy nyelvet, amit nem is ott beszélnek... ismerős, nem?)
A sztenderdről csak annyit, hogy néha napján meglehetős csernobili keletkezmények, szemben a nyelvjárás inkább valódi nyelv. És még egyesek a nyelv korcsosulásának tartják a nyelvjárást, amikor a sztenderd gyakorta erőszakkal, önös politikai célből létrehozott valami, az oszmán-török nyelv. Néhány szláv nyelvről má ne is beszéljünk, amelyeknek irodalmi normái olyanok, hogy a nagy szent, óriás orosz, meg szerb nyelvhez akartak fuzionálni, a nyelvjárásokat meg lebarbározták, a nyelvjárásban beszélőket tűzzel-vassal irtották.
Persze a sztenderd kialakítása is fontos, de NEM MINDEGY hogyan tesszük. Tökéletes sztenderd nincs, de jó sztenderd lehet, ami nem pánszlavista, nem a többi nyelvjárás gyűlöletére épül.