Nyelvvonókúra
Ha kicsit más a kiejtésed, mint a többieknek, az még jópofa is lehet, de ha gyakran használsz fura szavakat, az már inkább ciki. Diákok beszélnek arról, hogyan próbálják leszoktatni osztálytársaikat a nyelvjárási beszédről. Valaki azt is elmeséli, ő hogyan szokott le arról a nyelvről, amit a szüleitől tanult.
Előző cikkünkben arról volt szó, hogy a nyelvjárások nem örvendenek túl nagy népszerűségnek, mint ahogy a presztízsük sem túl magas. Félig-meddig megtűrt nyelvváltozatoknak számítanak, amelyeket sokan nem szívesen hallanak iskolában vagy más nyilvános helyen. Ez persze nem csoda, hiszen a nyelvjárásoknak nincs valami jó píárjuk. Épp ellenkezőleg: a média, a nyelvművelés és az iskola inkább az eltüntetésükben, mint a megőrzésükben játszik szerepet. Összeesküvésre gyanakodjunk? Vagy csak nincs szerencséjük a nyelvjárásoknak? A válasz jóval prózaibb.
(Forrás: Wikimedia Commons / Peggy Greb / Public domain)
Ifjú nyelvidomárok
A nyelvjárások megbélyegzése rég meggyökeresedett hagyományrendszerbe illeszkedik. Mint korábban megírtuk, olyan társadalomban élünk, ahol szokás mások beszédét minősíteni, javítani. A javító fél javításkor kifejezi, hogy bizony ő jobban tud beszélni, mint az, akit kijavított. Márpedig sokak szemében a nyelvjárási beszéd hibásnak számít, mivel eltér az ideálisnak tartott köznyelvtől (amiről azonban sose tudjuk igazán, hogy micsoda).
Gondolhatnánk, hogy csak elvetemült, régimódi magyartanárok vagy ádáz nyelvművelők javítgatják a nyelvjárási beszédet, de ez nem így van: olyan hagyománnyal állunk szemben, ami még ma is virágzik, a fiatalok körében is. E hagyomány követői nem rosszakaratú, gonosz emberek: egyszerűen követnek egy viselkedésmódot, amit maguk körül tapasztalnak. Könnyen lehet, hogy még sosem jutott eszükbe, hogy jószándékú javításaikkal milyen sok nehézséget okoznak másoknak.
Egy kutatás során általános és középiskolásokat kérdeztek nyelvi tapasztalataikról, egyebek mellett a nyelvjárásokhoz való viszonyukról. A következő kérdést tették fel nekik (arról, hogy miért a tájszólás, és miért nem a nyelvjárás kifejezés szerepelt a kérdésekben, korábban írtunk):
Képzeljétek el, hogy új tanuló jön az osztályba. Beszélgetni kezdtek, és ekkor derül ki számotokra, hogy erős tájszólásban beszél. Mit gondolnátok az illetőről? Ezután is szívesen barátkoznátok vele? Keresnétek a társaságát? Miért?
A diákok egyöntetűen azt válaszolták, hogy az, hogy a másik hogyan ejti a szavakat, nem zavarná őket, nem befolyásolná a barátkozási szándékukat:
Hetedikes lány: Hát hogyha most csak azt vesszük, hogy tájszólással beszél, akkor nem tudom, hogyha én valaki barátot választok, akkor nem az érdekel engem, hogy hogy beszél, hanem hogy hogy viselkedik velem.
Hetedikes fiú: Milyen a természete.
Tizenegyedikes fiú: Ha el lehet vele témákról beszélgetni szélesebb körökben és értelmesen, akkor tőlem akárhogy beszélhet, továbbra is szeretnék vele beszélni, keresném a társaságát.
Tizenegyedikes lány: Hát nem tudom, én mosolyognék rajta egy kicsit, de utána, hogyha olyan ember, akivel el tudok beszélgetni és szimpatikus is, akkor miért ne. A tájszólás az nem azt jelenti, hogy akkor teveled nem fogok beszélgetni vagy bármi.
A válaszok első körben tehát arról szóltak, hogy a nyelvjárási beszéd önmagában szinte senkit nem zavarna, legfeljebb viccesnek éreznék, talán a szokatlansága miatt. A témáról részletesebben beszélve azonban már némiképp változott a helyzet.
Szóba került például, hogy az, aki tájszólásban beszél, az nemcsak máshogy ejti a hangokat, hanem gyakran speciális szavakat is használ vagy máshogy ragoz, mint a többiek. Egy pesti általános iskolában ilyen tapasztalatokról számoltak be:
1. hetedikes lány: Például van osztálytársam és ő is így [ti. nyelvjárásban] beszél és ő mindig mondja, nem tud róla leszokni. [...] De ha észreveszem [ti. a nyelvjárási szót], akkor szólok neki szépen, hogy ne beszéljen [úgy], mert Ági néni szólni fog vagy valami.
Később konkrétan kiderült, milyen szavakról próbálták meg leszoktatni a lányok a diákot:
2. hetedikes lány: Engemet, tégedet, aztat, eztet, ilyeneket mond és... De már kezdi megsz- [ti. megszokni]. Nagyon ügyesen halad.
Kutató: Tehát most már kevésbé használja ezeket a szavakat?
2. hetedikes lány: Hát kevésbé, igen. Kezdi megszokni.
A tanár szól a nyelvjárási beszédért, a diákok pedig besegítenek a tanárnak, közös erővel próbálják átszoktatni a társukat egy olyan beszédre, amiről úgy tudják, hogy elfogadhatóbb az iskolában. Amikor tehát nincs jelen a tanár, kis helyettesei támadnak, akik ugyanazt csinálják, mint a amit a tanár csinálna – azzal a különbséggel, hogy nem adnak egyest vagy nem vonnak le pontot a dolgozatból. „Nagyon ügyesen halad” – mondják, jelezve, hogy látnak fantáziát az illető nyelvi átnevelésében.
Persze nem csak ezeknek a lányoknak jutott eszébe, hogy leszoktassák a másikat a nyelvjárási beszédről:
7. osztályos fiú: Megtanítom mindig olyan szavakat mondani, amit ő máshogy mond, mert akkor a végén talán kiközösítik vagy különcnek hiszik esetleg azért.
11. osztályos lány: Mondjuk bemegy, tegyük fel, mondjuk az iskolába az igazgatói irodába, akkor ne úgy beszéljen, mert azért... nem ciki, csak furcsán néznének rá.
Hülyeséget beszél
Egy interjúban (Budapest, gimnázium, 11. osztály) épp arról folyt a beszélgetés, hogy melyik szó zavarja a megkérdezett diákokat. Az egyik fiú (tősgyökeres pesti) épp az eszek, iszok alakokat és a nákolást kezdte kipécézni. A másik fiú, aki az általános iskolát palóc környezetben végezte, így reagált:
Én vidéken éltem és bennem is ugyanígy, főként így használtam, hogy tudnák, nem tudom, mondjuk, tehát én is használtam ezeket, csak ugye hogy feljöttem ide középiskolába és hallottam, hogy másképp mondják, és hát ugye a legegyszerűbb módja az volt, hogy ellenőrizzem, Google, (billentyűkattogás hangját utánozza) tudnák, enter, és akkor kirakta, hogy nem, ez helytelen, és akkor tudnék. És akkor valahogy rááll az ember meg megszokja, mert kellemetlen szerintem, tehát nekem volt kellemetlen, hogy rosszul használom azt a nyelvet, amibe beleszülettem. És hogyha ezt az illetőt nem zavarja, akkor végül is már nem lehet mit csinálni, tehát az régen rossz, hogyha nem veszi észre, hogy hülyeséget beszél, rosszul mondja vagy összekeveri a szavakat.
Mi történt ezzel a sráccal? Bekerült egy közösségbe, magával hozva egy másik közösség szokásos nyelvhasználatát. Javították, „felvilágosították”, hogy nem jól beszél, de maga is észrevette, hogy kilóg a sorból („hallottam, hogy másképp mondják”). Hogy pontosan mit talált a neten keresés közben, azt nem tudhatjuk (nyelvművelő oldalt? blogbejegyzést? kommenteket?), a részletből inkább az a fontos, hogy a tudnák helytelensége mellett még úgy is érvelt, hogy jelezte: nagy adatbázisban nézett utána a kérdésnek, és ez megerősítette az elmarasztaló ítéletét („ez helytelen”). Volt tehát valami hivatkozási alap, amivel maga előtt is igazolhatta, hogy miért szokik át egy más fajta beszédre („valahogy rááll az ember meg megszokja”). Míg az előző esetben arról volt szó, hogy a lányok a tanár szócsövei lettek, ebben az esetben a fiú mintegy belülről visszhangozta az osztálytársai beszédét és a neten talált érveket.
Az interjú egy másik részében ez a fiú azt állította, hogy nem tökéletesen sajátította el a Pesten elvárt beszédmódot, még van tanulnivalója (néha például még most is eszeket mond eszem helyett – javítják is rendesen). Azt viszont maradéktalanul megtanulta, hogyan szokás beszélni azokról a nyelvi elemekről, amiket ő is használt korábban. Például úgy, hogy „Hülyeséget beszél, rosszul mondja vagy összekeveri a szavakat” valaki (egy közelebbről meg nem nevezett nákoló „illető”).
Az osztálytársak – a tanárokkal együtt – nemcsak azt érték el, hogy igyekezzen máshogy ragozni, máshogy képezni a hangokat, hanem azt is, hogy igyekezzen máshogy viszonyulni ahhoz a nyelvváltozathoz, amit otthonról hozott magával: „Rosszul használom azt a nyelvet, amibe beleszülettem”. A fiúnak ez a megjegyzése azért is érdekes, mert ő nem azt a nyelvet beszélte rosszul, amibe beleszületett (hiszen a palóc szabályait jól megtanulta), hanem azokat a normákat nem tudta teljesen követni, amiket Pesten kezdtek vele szemben támasztani. De ő nem erről beszél, hanem úgy fogalmaz, mintha a „közmagyarba” született volna bele, és ehhez képest lett volna hibás, elhajlott a beszéde.
Ezen a ponton ért célt a nyelvi átnevelés. Az illető már nem annak a beszélőközösségnek a nézőpontjából beszél magáról, amelyikhez eredetileg tartozott, hanem úgy, mintha mindig is abba a csoportba tartozott volna, amelyik magához idomította.
„Hazamegyek és furcsa, hogy beszélnek az emberek” – mondta, amikor arról beszélt, mit érez, amikor Nógrád megyébe látogat, oda, ahonnan származik.
@Mexicano, ha már mexicano, ezt a spanyolról is terjesztik, konkrétan a θ hangra, amit pont a mexikóiak és általában Amerikában nem ejtenek a spanyolok.
"A zárt e köznyelvi elfogadását erőltetni kellene"
Na, még más se hiányzik! A palóc a-t, a szegedi e-t (ö) bármikor utánozom, de zárt e-t nem tudok mondani, és nem is hallom. Szerintem én a zárt és nyitott között középúton ejtem.
@tarto: "(Engem ellenben erővel szoktattak le a palócról, amit ennek ellenére ma is bármikor tökéletesen képes vagyok használni."
Akkor miért nem használod állandóan?
Én azt tenném.
Noha kis palóc faluban nőttem fel, olvasottságom okán soha nem volt problémám más tájszólások, illetve a közkeletű idegen szavak vagy a rettenetes pesti dialektus megértésével. Talán az olvasottság fokozása, és valamilyen pozitív irányba ható kampány lehetne a megoldás a integrálására. A magyar tájszólások ráadásul nem túlzottan érthetetlenek a kívülálló magyarok számára. A zárt e köznyelvi elfogadását erőltetni kellene, nem nehéz elsajátítani. Ugyanaz, mint az ö-zés, csak ö helyett zárt az e. Érdekes, hogy a palóc zárt á-t nevetségesnek találják sokan, de az ugyancsak zárt székely á sokkal elfogadottabb. A cigányok nyílt a és zárt á hangját tartják cigányokra jellemzőnek, holott valójában a döcögős hangsúly, ütem a cigányos. (Bánhidi Laci bácsi zötyögős szekéren hangzó ízes beszédét is idézhetné, de inkább a mai fiatalok artikulációs gondjait jelzi a cigány ritmus. ) A tanárok képzése a kulcs, aztán virágozzon száz virág! Engedjük meg a tájnyelvek használatát! A szabadság érzése, joga mindenkit megillet. (Engem ellenben erővel szoktattak le a palócról, amit ennek ellenére ma is bármikor tökéletesen képes vagyok használni.)
Most jutottam el odáig, hogy át tudtam futni a cikket. A műveltség és a nyelvjárás összefüggéseiről már elmondtam a véleményem, amit továbbra is fenntartok (például a cikkben is említett "aztat", "eztet" alakokat inkább a műveletlen beszéd kategóriába, nem pedig a nyelvjárási sajátosságok közé sorolnám).
Ugyanakkor – tenegri hozzászólására is reagálva – szerintem nem elképzelhetetlen, hogy a beszédhibának is lehet szerepe egy-egy nyelvjárás kialakulásában. Gondolok itt pl. az olyan elméletekre, miszerint pl. a franciák azért raccsolnak, mert volt egy király, aki beszédhibás volt, és a nép őt kezdte el utánozni (bár ez a romanisták szerint marhaság, csak amolyan népi legenda). Végül is azt igazából sosem tudni, hogy egy változás – főleg egy hangváltozás – mitől indul el, de ha feltételezzük, hogy a kiváltó ok lehet a kezdeti beszélők idegen anyanyelve, más nyelvvel való kölcsönhatás, akkor miért ne lehetne éppúgy a beszédhiba is? Persze a kettő között azért van különbség, mert az előbbi esetben tömeges beszélőkről van szó, az utóbbiban legfeljebb egy-egy esetről (és követőikről), de még így sem kizárt, bármi lehet egy nyelvben.
@qsoe: A beszédhibát azért ne keverjük a nyelvjárással. A belinkelt úriembernek nyilvánvalóan artikulációs nehézségei vannak (nem vagyok szakértő, hogy eldöntsem mitől, szervi oka van-e vagy más). Így továbbra is várom a megértést komolyan akadályozó nyelvjárási jelenségek felsorolását, amik annyi problémát okoznak mindennapjainkban, hogy emiatt le kellene szoktatnunk embereket az anyanyelvükről. Ha már a tévére és a médiára utaltál: ennek természetesen komoly hatása van a nyelvjárások visszaszorulására, de nem egészen a puszta létük miatt, hanem azért, mert nem engedik szóhoz jutni a nyelvjárási beszélőket, ha felbukkannának is, erős nyomás van rajtuk a köznyelvi norma használatára (amit persze a média sem maga talált ki, hanem - mint a cikk is szemlélteti - össztársadalmi "elvárásról" van szó, amit tkp. már az általános iskolától vagy akár az óvodától kezdve hozunk magunkkal).
@tenegri: www.youtube.com/watch?v=GJeJVOkHC4U
Mellesleg a tv elterjedése sokat tompított a dialektusokon, nálunk, a németeknél és biztos máshol is. A gyerekek a standardot hallják, gondolom sehol nem dialektusra szinkronizálják Spongyabobot. Ez természetes folyamat (www.nyest.hu/hirek/a-nyelveszek-szerint-kihalt-a-szasz-dialektus)
@qsoe: Tudnál esetleg olyan jelenségekre példákat mutatni a magyar nyelvjárásokból, melyek a kölcsönös érthetőséget komolyan akadályozzák? Arra gondolok, amikor nem érted mit is akart mondani a másik. A német példa egyébként nagyon jó, én boldog lennék, ha sikerülne odáig eljutnunk, hogy senkit nem néznek hülyének vagy bunkónak ha nyilvános helyen a saját nyelvjárásában szólal meg.
"pontosan kinek és miért jó, hogy nem érti egymást minden, elvileg németül beszélő ember?" - Pontosan kinek és miért jó, hogy nem érti egymást minden ember? Ez a Bábel folyton itt kísért :) Német nyelv, mint egységes valami nem is igazán létezik (mint ahogy sok más nyelv sem), ez egy politikai kategória (sok más hasonló van), az egységes nemzetállamra, illetve annak egységes nyelvére való politikai törekvés eredménye. Amúgy meg amit többnyire németen érteni szoktak, az vagy egy felnémet nyelvjáráson alapuló nyelvváltozat, amiből véletlenül épp irodalmi nyelv lett, vagy különböző nyelvek és nyelvjárások összefoglaló elnevezése (nem egyé, sokféléé).. Szerencsére a németeket kevésbé zavarja a sokszínűség mint téged, s más nyelvjárások (vagy épp nyelvek, ahogy tetszik) is rendelkeznek irodalmi standarddal (bajor, sváb, alemann, stb.), illetve általánosságban az irodalmi standardoktól függetlenül is sokkal kevésbé éreznek késztetést rá, hogy a hochdeutsch-tól vagy saját nyelvváltozatuktól eltérő beszélőket cikizzék vagy épp nevelni akarják, még akkor is, ha náluk a kölcsönös érthetőség időnként valóban nincs meg (s ha más lenne a politikai felosztás, akkor nem is német nyelvről beszélnénk, hanem svábról, bajorról, frankról, stb.).
A tájszólás gyönyörű, lehetőleg meg kell őrizni. Viszont a tájszólás sokkal több mint a "-nák,-nék" vagy "eszek, eszem" ragozás. Tehát, a legműveltebb értelmiségi is érvényesítheti a tájszólását pl. a "j" - "ly" , vagy "a" - "zárt a" megkülönböztethető kiejtésével, esetleg "ő-zéssel", avagy a tájszólásra jellemző szókincs felcsillantásával, esetleg székelyes hanglejtéssel. Amint erre egy-két generációval ezelőtt volt is elegendő példa. Szvsz a ragozás különben is alig-alig tartozik a tájszólás kérdéskörébe. Csodélkoznék ha pl. az eszek - eszem um. "pesti" elvárás lenne. Vajon hogyan beszélhetett pl. Kölcsey?
A méter nem azért jobb a rőfnél, mert olyan szép kerek (angol lábban pl egy méter 3,28, a rőf meg 1,97-2,56) hanem mert konkrét, egy, és közös. A nyelvjárásokkal nem az a bajom, hogy nem szép esetleg, vagy nem azt szoktam meg, hanem hogy sok van belőle.
Tőlem lehet -NÁK, de akkor legyen mindenkinek -NÁK, és a -NÉKelőket javítsuk ki. A kijavítás jó, a kinevetés csúnya dolog, de hasznos.
Remekül szórakoztam, mikor a német országos tv adásában a szász pásztort feliratozták az érthetőségért, de pontosan kinek és miért jó, hogy nem érti egymást minden, elvileg németül beszélő ember?
Méretekből kifolyólag nálunk ez ritkább, de továbbra is, miért lenne jó?