Anyanyelv és közösség
Mit vizsgál a nyelvész, ha a nyelvet vizsgálja? Tudjuk egyáltalán, mi a nyelv? És vajon minden nyelvész ugyanolyannak látja a nyelvet? – Ezeket az alapvető kérdéseket vetette fel a Társas-Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoport előadás-sorozatának első darabja. Fehér Krisztina előadásának összefoglalója következik.
A humántudományok művelői gyakran elfelejtik tudományuk alapkérdéseit feltenni. Pedig, mint Gombocz Zoltán, a 20. század legjelentősebb magyar nyelvésze írta, „a kutatóra elsőrendű fontosságú, hogy tisztában legyen annak a tárgynak a természetével, és körével, melynek kifejlődését vizsgálja”. Hogy e hibába ne essünk bele, Bevezetés a társas-kognitív nyelvészetbe című előadás-sorozatának első előadásában a különböző nyelvészeti irányzatok nyelvfelfogását tekintette át Fehér Krisztina. Egyféle esettanulmányként a magyar nyelvújítást (neológiát) és nyelvőrzést (ortológiát), illetve a nyelvművelést hozta fel, mivel a nyelv mibenlétének problémakörére az anyanyelv és a közösség kapcsolatának vizsgálatán keresztül lehet a legélesebben rávilágítani, és ebben az említett nyelvformáló mozgalmak – eltérő módon ugyan –, de erősen érintettek.
Ma már jól látjuk, hogy az (iskolai tanulmányokból talán sokaknak ismerősen csengő) ortológus–neológus „háború” egyik oka az volt, hogy a felek eltérő nyelvfelfogásuk miatt más-más elérendő nyelvi eszményt állítottak maguk elé: az ortológusok a nyelv ideális állapotát a múltban keresték, míg az „újítók”, a neológusok szerint az áhított nyelvideál egy kifinomult stíluseszmény elérése lett volna. Úgy is mondhatjuk, hogy az általuk alkotott szavakat az egyik oldalon egy múltbeli, a másik oldalon pedig egy jövőbeli eszményként elképzelt nyelvhez igyekeztek igazítani. Bármennyire is eltértek azonban elveik egymástól, az ortológiában és a klasszikus neológiában közös volt, hogy a nyelvet egy önállóan létező, a beszélőkön kívüli eszköznek látták, ami a nyelvet használó közösségtől függetlenül, azaz abszolút módon létezik.
Megfoghatatlan balgaság?
Volt azonban ezen ortológus és neológus elképzelések mellett egy olyan, mára méltatlanul elfeledett neológus irányzat is, amelyben az újításokat, a mesterségesen alkotott szókat nem egy külső, független normaként elképzelt nyelvhez, hanem a beszélőközösség természetes mércéjéhez viszonyították. E romantikus-liberális neológusok szerint a nyelv elválaszthatatlan a beszélőközösségtől, ezért jellegzetesen relatív jelenség, ami folyamatosan együtt mozog a közösség állandó változásával. A romantikus-liberális nyelvszemléletű magyar neológia, élén a Magyar Tudós Társasággal és annak első elnökével, Teleki Józseffel, úgy vélte, hogy a nyelv kapcsán nem szabad elvonatkoztatni a nyelvhasználóktól. Ahogy Teleki mondta: „megfoghatatlan balgaság volna eszünkben egy tökéletes nyelvbéli ideált felállítani és nyelvünknek ahhoz való alkalmazását erőltetni”.
A közösségen kívüli nyelvi eszményben hívő klasszikus nyelvújítók és a velük szemben a nyelvben közösségi köteléket látó, relatív nyelvfogalmat használó másik oldal két, mindmáig létező nyelvkoncepciót testesít meg. Ezen elképzelések gyökerei a 18-19. századi filozófiákból erednek: az önállóan, abszolút módon létező nyelv felfogása az autonóm individuumot a középpontba állító karteziánus elképzelésekben gyökerezik, a relatív romantikus-liberális felfogás pedig (melynek legjelesebb képviselője Wilhelm von Humboldt volt) a német nyelvfilozófia szellemiségéből ered, melynek központi kategóriája a herderi „nemzeti géniusz” és a közösségi ember, akinek a nyelve elsősorban társas jelenségként értelmezhető, amely mélyen bele van ágyazva az őt fenntartó közösség létezésmódjába.
A huszadik század meghatározó nyelvtudományi iskolái a nyelv és a közösség összetartozását ugyan nem tagadják, de mivel kutatásaikban a beszélőt figyelmen kívül hagyják, a nyelvet lényegében mégis abszolút módon közelítik meg. A velük szemben álló relatív nyelvszemléletű koncepció inkább búvópatakként rejtőzve élt tovább az uralkodó nyelvészeti irányzatok mögött, és olyan kutatók nézeteiben öröklődött tovább, mint a kései Wittgenstein, Bahtyin, Wundt, Schuchardt, Boas, Sapir, Whorf vagy éppen William Labov.
Új utakon?
A társas-kognitív nyelvészet képviselőjeként Fehér Krisztina szakít a 20. század nyelvvizsgálatának hagyományával, a nyelv társas jellegét és az agyi-elmebeli kontextustól függő relativitást, valamint az ezzel járó folytonos változást és változatosságot a nyelv alapvető tulajdonságának tekinti. Ebből a felfogásból a nyelv egy egyéni nyelvekből felépülő dinamikus és heterogén közösségi nyelvhálóként körvonalazódik, amelyben természetes módon az együtt élő emberek nyelvei nagyobb hasonlóságot mutatnak, mint az egymással kevésbé érintkezőké – a megértést ugyanis az egyének efféle összetartozása és nem egy egységes közvetítő nyelv biztosítja. A társas-kognitív nyelvészet számára ebből a nyelvfelfogásból egyértelműen következik, hogy semmilyen külső nyelvi norma nem jelölhető ki, a „helyes” nyelv csakis az egyén közvetlen szocializációs környezetéhez leginkább illeszkedő kommunikációs forma lehet.
Ennek a hálóalapú nyelvfelfogásnak lesz a következménye, hogy a társas-kognitív nyelvészet gyökeresen másnak találja a nyelvet és annak tulajdonságait, mint a hagyományos nyelvészetek. Ez a radikális eltérés minden nyelvi-nyelvészeti kérdéskörre kiterjed.
Az előadás-sorozat következő részében 2011. február 14-én arról hallhatunk, hogy miért is rajzol egyoldalúan torz képet a nyelvrokonság leírásában több mint száz év óta rendületlenül használt családfa-metafora a nyelvek származásáról, rokonságáról és kapcsolatairól. Az érdeklődők az előadás-sorozat honlapján az egyes előadásokhoz kapcsolódó szakirodalmat is találhatnak, és ugyanott megtekinthetik az egyes előadások teljes videofelvételét is.