Nyelvi babonákról és diáknyúzó helyesírási szabályzatról
Ragaszkodni kell-e egy szó régi, bevett használatához, vagy ez csupán nyelvi babona? Helyre avagy hejre írást szoktunk kanyarítani? Van-e szükség egyáltalán helyesírási szabályzatra? Kálmán László nyelvész ezúttal ezekre a kérdésekre válaszol. Cikksorozatunk következő darabjában viszont lehet, hogy éppen az Önt foglalkoztató nyelvi problémára felel – ha megírja nekünk.
Olvasóink az elmúlt héten is éberen figyelték a mindennapi nyelvhasználat során felmerülő problémákat. Lássuk, milyen kérdések megválaszolására kérték fel Kálmán László nyelvészt.
Felmerül vagy lemerül?
A múltkor már írtam arról a nyelvi babonáról (hogy finoman fejezzem ki magam), hogy minden szónak az ,,eredeti” használatához kellene alkalmazkodni. Mondtam, hogy már az se világos, mi az ,,eredeti”, és hogy honnan kéne azt a hétköznapi beszélőnek tudnia. Meg hogy nincs is sok értelme annak, hogy mondjuk a (járműre) felszáll, (járműről) leszáll szépen kialakult és megszokott használatát bíráljuk: Milyen alapon? Felix Krull néven most valaki egy teljesen hasonló kérdést tesz fel nekem. Innen, ebből a rovatból idézi: ,,A mindennapi nyelvhasználatban lépten-nyomon felmerülhetnek bennünk olyan kérdések...”, és ezt kérdezi: ,,Felmerülhetnek? Nem inkább felvetődhetnek? Merülni csak lefelé lehet, nem?” A kérdésben benne van a válasz: mint a példa mutatja, nemcsak lefelé lehet merülni. Aki ezt a mondatot írta, magyar anyanyelvű, más magyar anyanyelvűektől (talán éppen a szüleitől) tanulta ezt a kifejezést ebben a használatában, akkor milyen alapon bírálnánk? El a kezekkel az anyanyelvemtől!
De ha tekintélyérvek kellenek, álljon itt néhány példa a régebbiek közül arra, hogy a felmerül ige régi, bevett használatáról van szó. (Csak érdekességként mondom, nem mintha újabb kifejezések nem lennének ugyanilyen teljes jogú állampolgárok!)
„A' forradalmak után két stereotyp kérdés szokott felmerülni 's pártoltatik a' kétséges és önző jellemek által.” (Kemény Zsigmond: Korteskedés és ellenszere, 1843)
„... közönségünk figyelmét akarjuk ez uttal felhíni néhány ujabban felmerült szinházi tünemény iránt...” (Jókai Mór, 1847)
„Most csak néhány szót a legujabb időben felmerült három eszme felől:... Testvériség. Ezen régi keresztyén eszme ujólag felmerült, hogy valósitásának kisérletével vagy megbuktassa, vagy megszentesitse a szabadságot.” (Vörösmarty Mihály: Szabadság, egyenlőség, testvériség, 1848)
(Ezeket a példákat egy pillanat alatt bányásztam ki a Magyar Történeti Korpuszból, bárki megteheti!)
(Forrás: Tóth István / MTI)
Helyre vagy hejre
Sz. Béla kérdezi: ,,Leírtam ezt a mondatot: Igazán hejre levelet kanyarítottam..., de a leírás után elbizonytalanodtam. Így kell ezt írni? Vagy ly-nal? Megnéztem a helyesírási szótárban, persze, hogy ly-nal. Végiggondoltam. az én logikám az lehetett, hogy a jelzős szerkezetet összekapcsoltam a hej! indulatszóval; abból származtattam a kifejezést. Valahogy ilyen módon: hej, de jó levelet sikerítettem!”
Azok, akik a helyre eredetével foglalkoztak (például Simonyi Zsigmond is), mind a hely szó megszilárdult toldalékos alakjának gondolják. Nem tudom megítélni, hogy igazuk van-e, nem tudom, bizonyítható-e. Jelentéstanilag a helyes szóhoz hasonlítják – joggal, mert más nyelvekben is előfordul, hogy a helyén van és hasonló értelmű kifejezések idővel valamilyen pozitív értelmű minősítés szerepét kezdik játszani. (Gondoljunk például a rendben van kifejezés ma már elterjedt nagyon jó értelmű használatára.)
Attól függetlenül, hogy hitelt adunk-e a szó eredeztetésének, felmerül a kérdés, hogy miért kell a helyesírásnak ebben az esetben a ,,hagyományos írásmód” elvét követnie, vagyis miért kell tükröznie ezt a feltételezett származtatást. A helyesírást tanuló iskolásnak nem segít a megjegyzésében (hiszen nem kell tudnia a szó eredetét), és az olvasást sem könnyíti meg (hiszen a szó megértéséhez, értelmezéséhez nem kell benne felfedeznünk a hely tövet és a -re toldalékot). Olyan ez, mint az útpadka (amit éppen t-vel is írhatnánk) vagy a rögtön (amit meg nyugodtan lehetne k-val írni). Bár a helyesírás nem nyelvészeti kérdés, a józan észt azért nem kellene kizárni belőle.
Többszintű helyesírás
És akkor itt van megint a helyesírás. Ezt kérdezi K. Szabolcs: ,,Van-e egyáltalán szükség helyesírási szabályzatra? Nem túlságosan múlt századi dolog ez? Nem lenne célszerűbb inkább ajánlásokat tenni (tegyenek ilyeneket a Nyelvtudományi Intézet, illetve a tekintetes Helyesírási Bizottság szakemberei), amiket aztán a Nép megvitathat? (Az Akadémia szerepét a vita, diskurzus moderálásában, elősegítésében látnám).”
Először két rövid megjegyzés. Egyrészt nem hiszem, hogy érdemes lenne akár a vita moderálását is a Nyelvtudományi Intézetre vagy általában az Akadémiára rábízni. Vitát lehet ilyen ,,tekintélyek” nélkül is folytatni, sőt, inkább úgy lehet. Másrészt már nincs ,,Helyesírási Bizottság”, csak ,,Magyar Nyelvi Bizottság”, de ez a lényegen nem változtat.
Először is: mi szükség van helyesírásra? Megkönnyíti az olvashatóságot és felolvashatóságot, hiszen megakadunk (fel)olvasás közben, ha szokatlanul leírt szóval találkozunk. Érdekes és kísérletileg is vizsgálandó kérdés, hogy ez a követelmény mennyi választhatóságot enged meg. Csak a leggyakoribb szavak esetén fontos az egységesség, hiszen nem sok múlik azon – még (fel)olvashatóság szempontjából sem –, hogy egy-egy ritkább szó írásmódja teljesen egységes-e: egyik változatot sem szokhattuk meg, mert alig vagy sohasem találkoztunk vele. Ezért az a véleményem, hogy a helyesírás szükséges, de nem olyan szabályokra van szükség, mint a mostaniak, amelyek a legtöbb problematikus esetre egyetlen lehetőséget engednek csak meg. Ha szabályokkal nem tudják megragadni, akkor a helyesírási szótárhoz utasítanak.
Másrészt azt tapasztalom, hogy egyes szakemberek egyes speciális céljaikhoz szükségesnek látják, hogy egy igazi szabvány létezzen. A könyvtárosok, a térképkészítők, a korrektorok szeretik, ha minden kifejezésnek van egyetlen szabványos írásmódja. Éppen ezért már többször javasoltam (más nyelvészekkel együtt is), hogy a helyesírás szabályai legyenek többszintűek. Legyen legalább két szintje a szabályoknak: egy szabványszerű, precizitásra törekvő szabályzat a profik (nyomdászok, szótárírók és hasonlók) számára, és egy ajánlásgyűjtemény az iskolásoknak és más nem szakember felhasználóknak.
Egyébként az én fő érvem a többszintű szabályzat mellett nem az, hogy a mostani szabályzat ,,túlságosan múlt századi”, hanem az, hogy a helyesírást az írással együtt, tehát kisiskoláskorban kell megtanulni, és a mostani szabályzat megfogalmazásai erre nem alkalmasak. Olyan „nyelvtani” fogalmakon alapulnak, amelyek eleve nagyon elvontak az ilyen apró gyerekek számára (már szóltam erről a nemcsak/nem csak írásmódokkal kapcsolatban). Emiatt nyúzzák a kisgyerekeket már alsó tagozatban teljesen értelmetlenül definíciókkal, amelyek ráadásul a felnőtt, sőt a nyelvész szemével is sokszor értelmezhetetlenek, ellentmondásosak vagy üresek.
Ha rajtam múlna, kisiskolásoknak annyit tanítanék meg a helyesírásból, amennyit hallás után és az életkori sajátosságaiknak megfelelő magyarázattal lehet, és nem aggódnék azon, hogy a Sebes-Kőrös vidéki kifejezést nem ,,helyesen”, a szabvány szerint írják le.
(Nem biztos, hogy így kell, ahogy itt leírtam, de nem is érdekel.)