Különcök

A zöngésségi hasonulás szempontjából rendhagyó módon viselkedik a magyarban a [h], a [v] és a [j]. Ráadásul mindegyik más-más módon hagy rendet: felemás módon hasonulnak, de az egyik épp ott, ahol a másik nem és viszont, a harmadik pedig „rossz” irányban hasonul. Ezeket az eseteket vesszük sorra. Listázzuk a mássalhangzó+[j]-re végződő főneveket is.

A magyarban a zöngésségi hasonulásban elsősorban a zörejhangok ([p]–[b], [t]–[d], [ty]–[gy], [k]–[g], [c]–[dz], [cs]–[dzs], [f]–[v], [sz]–[z], [s]–[zs]) vesznek részt. A zöngétlen zörejhangok (a fentebbi párok első tagjai) zöngés zörejhangok előtt zöngésekké válnak – a fentebbi párok második tagjai, a zöngések pedig zöngétlenek előtt zöngétlenekké. Így például a köpdös ejtése [köbdös], a habkő pedig [hapkő]. Azonban a helyzet ennél összetettebb, most az ettől az alaphelyzettől való eltéréseket vesszük számba, azt a három mássalhangzót vizsgáljuk meg, ami a szokásostól eltérően viselkedik.

Ha[p]kő
(Forrás: Wikimedia Commons / deltalimatrieste)

Zörejes és zengő

Mielőtt a konkrét hangokat megvizsgálnánk, ismerkedjünk meg a hangok főbb csoportjaival.  A magánhangzó–mássalhangzó különbséget mindenki ismeri.  Majdnem ugyanilyen fontos különbség van a szonoránsok (a magyarosabb, de jóval ritkábban használt nevük zengőhangok) és az obstruensek (zörejhangok) között.  A magánhangzók mind szonoránsok, a magyar mássalhangzók közül szonoráns a [j], [r], [l], [m], [n] és a [ny], továbbá – mint látni fogjuk – bizonyos helyzetekben a [v] és a [h] is.

A fentebb felsorolt, zöngétlen–zöngés párokat alkotó mássalhangzók zörejhangok.  Ezekre jellemző, hogy a képzésük közben egy szűk résen át nyomuló levegő össze-vissza örvénylik, és ezáltal zörejeket képez.  Ejtsük a zörejhang [s]-t: zajt hallunk; ejtsük a szonoráns [m]-t, zenei hangot hallunk.  A magyarban – és sok más nyelvben – a zörejhangok zöngétlen–zöngés párokat alkotnak.

Hogy a [h] zörejhang vagy szonoráns-e, vitatott kérdés.  Mivel ejtése közben a levegő nem halad át szűk résen, zörej nincs benne.  A zöngétlenségét az okozza, hogy a hangszalagok annyira széthúzódnak, hogy nem kezdenek maguktól rezgésbe, szemben például a magánhangzókkal, amelyeknél közelebb vannak és a levegő áthaladásától rezegni kezdenek.  Ugyanakkor a [h] volna az egyetlen szonoráns, amelyik alapesetben zöngétlen, az összes többi szonoráns hang zöngés.

H(atáreset)
(Forrás: ebay)

Hasonul, de nem hasonít

A standard magyarban a [v] a többi zörejhangtól eltérően viselkedik: hasonul, de nem hasonít. Amikor egy [v]-t zöngétlen zörejhang követ, maga is zöngétlenné válik: szívtipró [szíftipró], évszak [éfszak]. Azonban a [v] előtt nem zöngésednek a zöngétlen zörejhangok: hatvan [hatvan], nem [hadvan], Vasvár [vasvár], nem [vazsvár].

Gúnyolódásból szokás a zöngésítést „túlcsinálni”: vasi [vazsi], Vas megye [vazs megye]. Valójában ezeket nem ejtik így magyar beszélők, eltérés csak [v] előtt van.

Vannak viszont olyan magyar beszélők – éppen például Vasváron –, akik [hadvan]-t és [vazsvár]-t ejtenek. A szívtipró és az évszak náluk is [szíftipró] és [éfszak]. Az ő nyelvjárásukban tehát a [v] „teljes jogú” zörejhang: hasonít is, nem csak hasonul.

Va[zs]vár
(Forrás: Wikimedia Commons / Civertan / GNU-FDL 1 2)

Fonetikusok megfigyelték, hogy a magánhangzó előtti [v]-t sokan másképp ejtik, nem zörejhangként, hanem zörej nélkül, szonoránsként.  Ez az ejtés a zörejtelenségében hasonlít a [w]-re, de csak az ajkaknál képezzük, míg a [w]-nél a nyelv háta is megemelkedik a lágyszájpad felé (ahogy pl. a [g]-nél). Van is erre IPA-jelünk, a [ʋ]. Tehát sav [sav], de savas [saʋas], vas [ʋas]. A [v] tehát éppen akkor hasonul, amikor mássalhangzó követi, és amikor emiatt zörejesen ejtjük, míg ha magánhangzó követi, akkor nem zörejes és nem is zöngésíti az előző mássalhangzót. A [v]-nek ez a felemás viselkedése megfigyelhető más, zöngésségi hasonulást mutató nyelvben is (pl. lengyel, orosz, szlovák).

Kérdés azonban, hogy vajon Vasváron, ahol a [v] zöngésít is, ott tényleg zörejesebb-e, azaz azért zöngésíti-e az előző zörejhangot, mert abban a nyelvjárásban maga is az. Bárhogy is van, az biztos, hogy a mássalhangzó előtti, tehát mindenképp zörejes [v] pl. a Wrangler [vrangler] szóban a standard nyelvjárásban nem zöngésít: hat Wrangler [hat vrangler], nem [had vrangler]. Ugyan ez ritkán előforduló helyzet, emiatt mégsem teljesen megnyugtató a magyarázat, hogy kétféle [v] van, ebből adódna a viselkedésbeli eltérésük.

Hasonít, de nem hasonul

Szintén felemás módon viselkedik a [h]. Zöngétleníti az előző zörejhangot: varázshaj [varáshaj], üvegház [üvekház]. Ez zörejhanghoz méltó viselkedés. Ugyanakkor, zörejhanghoz korántsem illően, ő maga nem zöngésedik. Még példát sem tudunk adni, hiszen a [h] csak magánhangzó előtt fordul elő, viszont ahhoz, hogy hasonuljon, zöngés zörejhangnak kellene utána állnia. Ha nem magánhangzó követi, a [h] helyett egy másik, hozzá sok szempontból hasonló hangot találunk, amit [ch]-val szoktunk a magyaros átírásban visszaadni: sah [sach], fach [fach]. Még az sem egyértelmű, hogy a [ch] és a [h] ugyanannak a hangnak két változata-e, vagy két egymástól független hang a mai magyarban.

A [ɣ] a [ch] zöngés párjának a jele. Kellően laza beszédben fordul csak elő a magyarban, pl. az igen-ben a [g] helyén.

Mindenesetre a [ch] (sem) zöngésedik: sahbarát [sachbarát], nem [saɣbarát], fachból [fachból], nem [faɣból]. Vagyis az a különös helyzet áll elő, hogy a [ch], ami zörejhang, nem vesz részt a hasonulásban, ezzel szemben a [h], amiben nincsen semmi zörej, részt vesz ebben a zörejhangokra jellemző hasonulásban: zöngétleníti a megelőző zörejhangot.

Reza, a sah és Richard, a sahbarát
(Forrás: Wikimedia Commons / Robert L. Knudsen)

Csak szó végén hasonul

A magyar hangleíró-hagyomány zörejhangnak tartja a [j]-t, de erre sem a viselkedése (szinte sosem vesz részt a zöngésségi hasonulásban), sem a fizikai tualjdonságai (nincs zöreje) nem adnak okot.

A [v] és a [h] viselkedésétől is különbözik a [j]-é. Ez a mássalhangzó a legtöbb helyzetben kimarad a zöngésségi hasonulásból, se nem hasonít: kapjon [kapjon], nem [kabjon]; se nem hasonul: a tejpor [tejpor]-ban a [j] kiejtése nem változik. Ezen nem is csodálkozunk, hiszen a [j] nem zörejhang, hanem szonoráns. Tehát ugyanúgy viselkedik, mint pl. az [l].

A [j] egyetlen helyzetben zörejes a magyarban: mássalhangzó után, szó végén. Ez ritka helyzet, kötő (felszólító) módú alakokon kívül csak a férj, fürj, sarj és szomj szavakban fordul elő.

Fürjsarj
(Forrás: Wikimedia Commons / Tony Wills / CC BY-SA 3.0)

A szó végi zöngétlen [j]-t [ç]-nek, a zöngés párját [ʝ]-nek írjuk át, a megfelelő IPA jeleket alkalmazva. A kötő/felszólító mód egyes szám második személyében egy hosszú és egy rövid alakot találunk: kapjál és kapj (határozott tárggyal is: kapjad és kapd).

Az egyes szám második személyű, határozatlan tárgyú, rövid alakú kötő/felszólító módú igék nagyobb változatosságot mutatnak, ebben a helyzetben már zörejhangok is előfordulhatnak a szó végi [j] előtt, zöngétlenek is: lopj [lopç], lökj [lökç], döfj [döfç]; és zöngések is: dobj [dobʝ], rúgj [rúgʝ], óvj [óvʝ]. Látjuk tehát, hogy a [j] zörejhang-változata már részt vesz a zöngéségi hasonulásban: zöngétlen után zöngétlen [ç] lesz, zöngés után zöngés [ʝ]. Ez azonban nem a szokásos zöngésségi hasonulás, hiszen abban egy mássalhangzó az őt megelőző mássalhangzóra hat. Itt viszont az igető végi mássalhangzó zöngétlensége jelenik meg az őt követő mássalhangzón, a zörejhangként megjelenő [j]-n.

A különcködők

Látjuk tehát, hogy a magyarban három mássalhangzó viselkedik rendhagyó módon a zöngésségi hasonulás szempontjából. Közös sajátosságuk, hogy mindháromnak van zörejesebb változata is és kevésbé zörejes is. Ennek az a jelentősége, hogy a zöngésségi hasonulásban rendszerint csak zörejhangok vesznek részt.

A [v] viszonylag normálisan viselkedik: a zörejesebb – nem magánhangzó előtti – verziója hasonul (azaz zöngétlenedik, ha zöngétlen zörejhang követi: tévtan [téftan]), a kevésbé zörejes – magánhangzó előtti – verziója viszont nem zöngésíti az előző zörejhangot (hatvan [hatvan], nem [hadvan]).

Hatvan
(Forrás: Wikimedia Commons / Joris Hoefnagel)

A [h]-nak viszont épp a nem zörejes változata teszi zöngétlenné a megelőző zörejhangot (távhő [táfhő]), míg a zörejesebb változata semmilyen hajlandóságot nem mutat arra, hogy zöngésedjen (fachba [fachba], nem [faɣba]).

A legkülönösebb viselkedést a [j] mutatja: ennek ugyan csak a viszonylag ritkán, szó végén, mássalhangzó után előforduló zörejes változata hasonul, viszont a hasonulás itt, a magyarban teljesen szokatlan módon, nem visszafelé, hanem előrefelé hat. A [j] az előző zöngétlen zörejhang hatására válik zöngétlenné (lopj [lopç]).

Kapcsolódó tartalmak:

• Mássalhangzók egymás közt
• Zönge, zengés és zörej
• A félretett szembenállás
• Éhes hazánk
• Az írások eszperantója

Hasonló tartalmak:

• A maszáj kérdés
• A nemzeti büszkeség és a szókészlet szeszélyei
• Főünk? Fövünk? Fővünk? Főlünk?
• Hányféle vegyes hangrend van?
• Határok helyett lépcsők

Hozzászólások (27):