Mássalhangzók egymás közt
Mi a különbség az összeolvadás és a hasonulás közt? Van-e egyáltalán? Miben hasonlít a „hanga” és a „hangya”, és miben különböznek? Miközben ezekre a kérdésekre keressük a választ, néhány fontos hangtani alapelvvel is megismerkedünk.
Azt gondolná az ember, hogy legalább a szakkifejezések olyanok, hogy egy-egy dologról pontosan meg lehet mondani, alma-e vagy körte, vagy – hogy közelebbi példákat hozzunk – szó vagy toldalék, ige vagy főnév, kicsinyítő képző-e vagy valami más stb. De a nyest hű olvasói már tudják, hogy ez nem így van. Most a hangváltozások közül a hasonulásokkal kapcsolatban bizonytalanodunk el egy kicsit.
Hasonulás
Az általános iskolai nyelvtankönyv a kicsit avítt „mássalhangzótörvények” címszó alatt tárgyalja a hasonulásokat, két csoportra osztva: összeolvadás és hasonulás. Az utóbbinak további két alesete van, a „részleges” és „teljes” hasonulás. Mivel az egészről a helyesírás miatt van szó, még az írásban jelölt és nem jelölt eseteket is megkülönböztetik. Itt van az összes esetre egy-egy példa:
jelöletlen jelölt összeolvadás látja [-tty-] lássa teljes hasonulás ülj [-jj] nézz részleges hasonulás színpad [-mp-] imperfekt
Hasonulásról akkor beszélünk, ha egy hang egy másik hang hatására megváltozik, méghozzá oly módon, hogy a másikhoz valamilyen szempontból hasonlóbb lesz. A hasonulás érinthet egyetlen szempontot, vagy akár az összeset, ekkor a két hang azonos lesz.
A szempontok
A szempontok, amikről beszéltünk, a hangok tulajdonságai. A mássalhangzóknak három fő tulajdonságuk van. Képzési módnak nevezik azt, hogy egy mássalhangzót hogyan ejtünk, pl. a magánhangzókhoz hasonlóan, mint a [j]-t, vagy az orrunkon át, mint a [n]-t, vagy egy kis résen át sziszegve, mint a [s]-t, vagy zárat felpattintva, mint a [t]-t. Ugyanolyan módon különböző helyeken lehet hangokat képezni, pl. az ajkakkal, mint a [m]-t, a fogakkal, mint a [n]-t, vagy a nyelv hátával, mint a [ŋ]-t (a hang szó [g] előtti hangja). A harmadik tulajdonság-típus a hangszalagok rezgése, mint a [d]-ben, vagy annak hiánya, mint a [t]-ben.
A három tulajdonság-típust azért különböztetjük meg, mert nem azonos módon viselkednek. Mint látni fogjuk, egyfelől a képzési mód, másfelől a képzési hely és a zöngésség másféle módon vesz részt a hasonulásokban.
Váltakozás
Egy hasonulás lehet kötelező, de lehet választható is. A bányászság szóban ejthetünk [szs]-t, de a két hang hasonulhat is: [ss]. Ugyanakkor az egészség-et nem szokás [szs]-sel, csak [ss]-sel ejteni. Ez a két szó gyakoriságának különbségéből származhat: a ritkán használt bányászság-gal szemben az egészség-ben sokan nem is érezzük az egész szót. A (radai) rosseb esetében pedig fel sem merül a csak etimológiai szótárból felderíthető [szs] ejtés (az eredeti rossz seb-ből).
A választható hasonulásoknál mindkét hangot tapasztaljuk (bányá[sz]ság és bányá[s]ság): ilyenkor nyilvánvalóan érdemes egy [sz] → [s] változást feltételeznünk. Ugyanígy hasonulásról beszélhetünk, ha egy szó különböző helyzetekben különböző alakban jelentkezik: pl. kén, de ké[ny]gyár. Ha egy hang mindig azonos alakban jelentkezik, akkor felmerül a kérdés, hogy történt-e hasonulás. A hangya szóban a helyesírás látszólag egy [n]-t feltételez, amely az őt követő [gy] hatására lesz [ny], azonban semmi okunk ilyesmit feltételezni, hiszen ez a hang sosem jelenik meg másként, mint [ny].
(Forrás: iStockphoto)
Egészen más a helyzet a hanga szóban. Ennek n-je szintén soha nem jelenik meg [n]-ként, itt mindig [ŋ]-t ejtünk (próbáljuk ki!). Azonban itt esetleg mégis érdemes (a helyesírással együtt) azt gondolni, hogy az [n] hasonul a [g]-hez és így lesz [ŋ], mivel ez utóbbi hangot csak ebben a helyzetben ([g] és [k] előtt) találjuk. Ezzel szemben [ny] más mássalhangzók és magánhangzók előtt is előfordul. Úgy is mondhatjuk, hogy a [n] és a [ny] szemben áll pl. a kénes–kényes vagy kénszerű–kényszerű párokban; az, hogy a kéngyár és a kénygyár között nem tudunk különbséget tenni, a hasonulás műve. Ezzel szemben a hanga [ŋ]-je sosem áll szemben az [n]-nel, azaz sosem különbözik tőle, tehát azonos vele. Tehát a hanga szóban tényleg [n] van, ahogy a helyesírás is sugallja.
Helyesírási kitérő
Az kell tehát mondanunk, hogy a hangya esetében helyesírás túl messzire megy: úgy tesz, mintha a hangyá-ban is hasonulás történne, pedig ebben a szóban nincs okunk [n]-t feltételezni. A 20. század második felében népszerű generatív irányzat hőskorában valóban azt gondolták, hogy ha egy nyelvben már úgyis van [n] → [ny] szabály, akkor használjuk, amikor csak lehet. Ezért alkalmazzuk csak a hangyá-ban is, azaz tegyük fel, hogy [n] van benne „eredetileg”. Azonban hamar komoly ellenzői akadtak ennek a nézetnek: ami nem váltakozik, arról ne is tegyük fel, hogy nem az, aminek látszik.
„Kiterjeszthetnénk erre az esetre is a két szomszédos kettősbetűt egyszerűsítő szabályt. Ahogy a gy+gy kapcsolatot ggy-nek írjuk (pl. meggy), kihagyva belőle az első y-t, úgy a ny+gy-t is írhatnánk ngy-nek. A helyesírási szabályzat ezt nem mondja ki (MHSz 93), és a hangya elválasztása (han-gya, nem hany-gya) arra utal, hogy nem is gondolja.
(Forrás: Wikimedia Commons / Matt Inman / CC BY-SA 3.0)
Hasonlóság, azonosság
A méz szó utolsó hangja – ha önmagában ejtjük a szót – zöngés (rezegnek a hangszalagjaink az ejtése közben), a mézsör-t viszont ejthetjük [mész-sör]-nek (ekkor a zöngétlen [s]-hez hasonlóbb, [sz] lesz a korábbi [z]-ből), de lehet [méssör] is: ekkor még jobban hasonlít, mert a nyelvünket már a méz végén hátrahúzzuk oda, ahol a sör elején lesz. Tehát hasonulhat a két mássalhangzó zöngésség (pontosabban zöngétlenség) szerint, és hasonulhatnak ezen felül a képzési helyük szerint is. Mindkét hasonulás – a zöngésség szerinti is, a képzés helye szerinti is – hátrafele hat, a két mássalhangzó közül a második, az időben később ejtett az „erősebb”, az határozza meg a közös zöngésséget/zöngétlenséget és képzési helyet.
(Forrás: iStockphoto)
Az, hogy a [méssör] ejtésben a két hang azonos, csak véletlen. A rézcső szót pl. ejthetjük [részcső]-nek (vö. [mész-sör]), de lehet [réscső] is (vö. [méssör]). Ez utóbbi eset mutatja, hogy itt a teljes hasonulás a [méssör]-ben „véletlen”: ha az [sz] az [s] képzési helyét felveszi, azonos lesz vele, mert a képzési módjuk már eleve azonos volt, míg az ugyanolyan képzési helyű, de eltérő képzési módú [cs]-vel nem lesz azonos ([réscső]).
Teljes hasonulás
Olyan eset is van, amikor a teljes hasonulás nem véletlen, nem azon múlik, hogy az első hang történetesen azonos módon képződik a másodikkal. Azt mondhatjuk, hogy ezekben az esetekben nemcsak a képzés helye és a zöngésség/zöngétlenség szerint hasonulnak a hangok, hanem a harmadik tulajdonságuk, a képzés módja szerint is. Ennek legismertebb esete a -val/vel és -vá/vé alakban idézett toldalékok, amelyek kezdő mássalhangzója kizárólag magánhangzó után jelenik meg (kutyával, macskává), mássalhangzó után teljesen hasonulnak, azaz az előző mássalhangzónak minden tulajdonságát átveszik (egérrel, zsiráffal). Több mássalhangzó után pedig el is tűnik a toldalék eleji mássalhangzó (elefán[t]al, griffel).
(Forrás: Wikimedia Commons / Bastianow / CC BY-SA 2.5)
Hasonló fordul elő a j-vel kezdődő toldalékok előtt, de korlátozottabb körben: csak fogaknál és a szájpadlásnál képzett mássalhangzók után. Míg pl. az óvja, lopja, rúgja [j]-je nem válik azonossá az előtte levő mássalhangzóval, az ússza, nézze, ássa szavakban igen. Ezekben épp azért gondoljuk, hogy egy [j] hasonul az előző mássalhangzóhoz, mert az előző csoportban a jelentése alapján ugyanezt a toldalékot tudjuk azonosítani, és ott megjelenik a [j]. Figyeljük meg, hogy ezekben az esetekben – amikor a képzés módját is érinti – a hasonulás előrefele hat, szemben a korábban bemutatott, visszafelé ható hasonulással.
A cikkünk elején összeolvadásnak nevezett eset sem különbözik ettől. A látja, adja, kenje esetében az előrefelé ható teljes hasonulást megelőzi a hátrafelé ható képzési hely szerinti hasonulás: [t]+[j] → [ty]+[j] → [ty]+[ty] (illetve [d]+[j] → [gy]+[j] → [gy]+[gy], [n]+[j] → [ny]+[j] → [ny]+[ny]). Így az összeolvadás is a hasonulás egy esete, hiszen az eredménye mindkét eredeti hanghoz hasonlít, csak éppen egyikkel sem egyezik meg. Az összeolvadás tehát kompromisszumos hasonulás, ahol mindkét fél „felad” magából valamit, másként mondva mindkét fél hozzáadja a saját részét az eredményhez.
Ami kimaradt
A figyelmes olvasók kedvéért még megemlítünk két eddig nem tárgyalt esetet. Az [l]+[j] → [j]+[j] – pl. ülj – hasonulás ellentmond az eddig leírtaknak: ha más az [l] és a [j] képzési módja, akkor itt visszafelé ható, és a képzési módot is befolyásoló hasonulásra bukkantunk. A kivételességet az ly és a j egybeesése okozza.
Nem hangtani okai vannak továbbá annak, hogy vannak beszélők, akiknél a [j] nem mindig azonos módon változtatja az előtte levő [t] képzési helyét: látja, de lássa. Ez utóbbi esetben az első hangnak a képzési módja is megváltozott. Hogy ez nem hangtan, azt az bizonyítja, hogy ugyanez a zavar nem áll elő a [d]-re végződő igéknél: adja [aggya] így is, úgy is; és a [t] végűek sem egységesen viselkednek: lássa, de tátsa.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (27):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@El Vaquero:
Köszönöm az ajánlott program lehetőségeket:) Ahogyan látom, elég ingoványos talaj a lehetséges hangképzési módozatokkal kapcsolatban vájt fülűnek lenni..
@mederi: úgy, hogy ha megvannak a felvételek, mint audiofájlok, akkor betöltöd őket Praat-ba (vagy Audacitybe, de azt kevésbé ajánlom). Sokan nem látnál, csak azt, hogy kicsit másképp "csíkozódnak", de okosabb nem lennél tőle. A ð-s th-nak is van legalább 5 féle kiejtése, két fogsor között, felső fogsor élén/mögött, nyelvhegyes és nyelvpárkányos ejtés, illetve lehet keskenyebb nyelvvel is ejteni, ez már csak így egymagában 8 ejtési lehetőség, és mind másképp hangzik, egyik kicsit z-sebben, a másik kicsit d-sebben, a harmadik dz-sebben. Ehhez jön hozzá, hogy ejtik dð affrikátaként is szó elején, bár ez a ð esetén ritka, inkább a θ esetén szokott előfordulni a tθ vagy a tisztán fogsoron képzett t.
A nettel, Wikipediával vigyázni kell, mert sokszor odaírják, hogy melyik hang hangmintája, és nem is azt ejtik a felvételen, meg sokszor egy felvételt több különböző hanghoz is betesznek lazulásképpen.
@mederi: Pl. a wikipédián minden hangról van hangminta. Spektrogram is sok helyen van, de had ne én keressek neked.
@szigetva:
Hol lehet megnézni/ -hallgatni a leírt, meghallgatható és látható frekvencia modulált "ábrázolt" hangokat egymás mellett..?
@mederi: A th annyira van a [t] és a [d] közt, mint amennyire az [f] vagy [v] van a [p] és a [b] közt. (Semennyire.)
@szigetva:
Pl. "azután"/ "then", ha önállóan mondjuk inkább d(t) a "th", és másként hangzik ha más szóval együtt mondjuk, akkor inkább "sz"-es..
-Az előbbi (20-as) hozzászólásom kiegészítése:
A múltidős "-szt" -nek hallható végű igék "-z" végződésűek a magyarban,
pl.
érez, érezte (éreszte)..
a valamikori formailag "sántító késztetés" eredmény pár
*éreszt/ *éredt (érett) lenne..
Nincs is mindig eredmény párjuk, vagy nem egészen érezzük a kapcsolatot a késztetés résszel (pl. a (meg)hámoz (*hámoszta) ige, a "hámlaszt/ hámlott" késztetés oldalából jöhetett létre (bár talán "hámmal felszerel" jelentése is lehetett "meg" nélkül). .
Ha szó végi kettős "tt", vagy "dt" van az eredmény igénél (vagy melléknévnél) azért szerintem gyanus, hogy van/ volt késztetés oldal is (pl. a "hámlott" bőr) ..
(Megjegyzés:
Az -ikes igék valahol a késztetés eredmény oldal között helyezkednek el úgy vélem:
pl.
hámlaszt (késztetés)/ hámlik (jelen idejű eredmény ige)/ hámlott (múlt idejű eredmény ige, vagy állapot jelző melléknév),
ha szabályos és mára nem torzult párokról lehet beszélni formailag és/ vagy tartalmilag...)
@mederi: „érdekes, hogy az angolban külön betü is van a d és t közötti hangra” és mi lenne az?
Úgy vélem, talán azért ".. zavar nem áll elő a [d]-re végződő igéknél", mert még "érezhető" a "-dt" végződés az eredmény oldalon, ezért hol "d" (pl. fogad), hol "t" (lát) a végződés (érdekes, hogy az angolban külön betü is van a d és t közötti hangra..):
pl.
-*viszt/ *vid(t), "VITTE", "vigyél! (vidjél!)"/ vidd, vigyed! (vidjed)", itt nem "tolakodott be" más jeletés az eredmény oldalon.
-A "*lászt/ *lád(t), LÁTTA" itt a "láss!" fszm., "lát" Esz3., és a
"LÁGY (ládj)" mint "betolakodó értelmű szó", "felborítja" a látható összefüggéseket, ezért nem "ládd! / ládjad!" ma a felszólító mód, és ezért "keveredett be" a késztetés oldali, "essesedett" alak, a "lásd!, láss!" feltehetően.
(Érdekes, hogy az angolban úgy látszik, fordítva mint a "lászt" esetén, a "viss" kíván jelentéssel "essesedett" és a "visz"-hez kapcsolható, hiszen amit valaki kíván, esetleg el is viheti, el is viszi.)
A késztetés oldali bizonytalanság és "szó értelembeli betolakodás" ugyanakkor az "-sz(t)" "-s(s)" kiejtés váltogatásával is kapcsolatos lehet..
Múlt idő (jelölése) a késztetés oldalon értelem szerűen nem volna, de ha a kapcsolat eltűnőben van, bármi megtörténhet.. (Most nem jut eszembe ilyen ige, de van.)
Pl. "tám-aszt/ tám-ad(t)" a késztetés oldalon az "-aszt" feltehetően "aszott"-at jelent, ami eredetileg "*asz-odt" lehetett, és ez azt jeletheti, hogy az eredmény oldalra helyezi át az "-odt, -ott" végződéssel a múlt időt a késztetés oldalról.
A "támadt" és a "támad-odt, támadott" az eredmény oldalon ugyanakkor majdnem egyenértékűek..
A "látjuk/ "*ládtjuk" helyett a "lássuk" használata éppen a "bizonytalansági tényező" megjelenési formája lehet a fentiek miatt szerintem..:)
@El Vaquero: De ugye az előre látható, hogy ha hozzá(m)szólni, merészelsz s akkor mégiscsak megjelenik odakint a Krizsa név, és emiatt Téged ki "kitólhatnak" a láthatóságból? Á, azt azért nem? Mert? Ja, mert az emberi jogok még sok helyen nem egyenlők.
***
Idézlek: "Nem láttam még olyan hivatalos helyen megjelent, tömegpublikáción átment nyelvészeti irományt..."
Mert a Nyest cikkei és az ismert nyelvész hozzászólói nem ezt jelentik? Tavaly ugyanis több cikkben... és éppen most Te is az Ly eltörlését javasolod. Csak még nem tudtátok törvénybe iktatni. Azért vagyok például én (is), hogy ne is tudjátok.
***
A "százféle" N nem érdekes, mert az emberi faj mindet N-ként ismeri fel. De mégis érdekes, mert internetes célokra jelölgetni kell őket? Ha a nyelvészet bizonyos ágazataiban ezt fontosnak tartják, jó, de rajtuk kívül kit érdekel?
Még a nyelvtanulókat? Azokat sem, mert nyelveket csak élőbeszédből, illetve maximum az ahhoz hasonló hangfelvételekről lehet tanulni. A többi mese.
Az emberi beszédhangok száma genetikusan korlátozott és KEVÉS.
A mássalhangzóknak (a kvázi-mássalhangzóknak is: pl. I/J, H, s egyes torok magánhangzóknak) kivétel nélkül mind van genetikusan beírt értelmük.
Kis csoportjaiknak külön is van, de ezek a csoportok max 2-3 hangkapcsolatot jelentenek. Ennél többnek már nincs önálló, velünk született értelme.
Ezek a 1-2 (max 3) elemű mássalhangzó vázak mindig csak EGY, N / M hangot tartalmaznak. De még ha nagyritkán duplázódnak is: pl. néni, mama - akkor is "egyszínű" hangok maradnak.
Így az agyban kódolt értelműket a hosszabb szóképződményekben létrejövő torzulások már nem változtatják meg. Tehát a mássalhangzó alapvázak hangszíne és ezzel az ÉRTELME mindig ugyanaz marad az agyban.
@Krizsa: "Annyira nem értik, hogy már javasolták az Ly eltörlését – ami, legalábbis az írásban, további nyelvrontás volna."
Nem láttam még olyan hivatalos helyen megjelent, tömegpublikáción átment nyelvészeti irományt, ami ezt javasolta volna. Persze én még ettől baromira "lájkolnám", ha eltörölnék, mára teljesen felesleges archaizmus. Ennyi erővel a nyílt és zárt e-ket is eltérően kéne írni, meg jelölhetnék a mindig/mindíg/mindég-hez, mérniük/mérniök-hez hasonló szavak végén lévő magánhangzókat is külön jellel. Nonszensz. A magyar anyanyelvi beszélőknek csak kis százaléka különbözteti meg ezeket a hangokat.
@cikk: még annyit, hogy persze ennél jóval több hasonulás van, száz oldalakat lehetne róla írni. Különösen a nazálisok, azok közül pedig az [n]-jellegű hangok szeretnek nagyon hasonulni, minden, tőlük kicsit is különböző, de általában az utánuk álló hangokhoz (pl. mind más n van ezekben a magyar szavak: nép, nap, nudista, rögnek, kincs, kánoNjog, nyit, nyál, nyújt, lengyel, cinkes, bank, baNkuNk). Lehetne itt sorolni 100-asával mindenféle esetet (főleg, ha más nyelveket is előszedünk), és 800 felé kunkorgatott, és agyon mellékjelezett kiejtési jelet, de gondolom a mi El Phedrónknak az alapvető ismeretterjesztés volt a célja, különösen a fonéma-allofón szembeállítás bemutatása. Nem pedig az, hogy a népek most itt késes borotvával vagdossák az ereiket felfelé.
A cikkből: „A látja, adja, kenje ese¬té¬ben... ...sze¬rin¬ti ha¬so¬nu¬lás: [t]+[j] → [ty]+[j] → [ty]+[ty] (illetve [d]+[j] → [gy]+[j] → [gy]+[gy], [n]+[j] → [ny]+[j] → [ny]+[ny]).”
:-))-nyelvészeti elemzés: Most nem a hangképzések, hanem az értelem szempontjából vizsgáljuk meg a hasonulásokat, hátha így világosabb lesz a kép.
1. A közös mássalhangzó vázú szavaknak – a nagy „szóbokros” (gyök:-) nyelvekben – közös értelmük van. Példa: TD: tudat / a héber todaá = tudat / a finn tiede = tudomány. S a nem „szóbokros” nyelvekben is gyakran így maradt meg, pl. olasz(T/D), spanyol D).
2. A Gy hang a szavakban (kozmopolita módon) többnyire D-i/j (ritkábban G-i/j.)
a Ty mindig (más nyelvekben is) T-i/j, az Ny mindig N-i/j,
az Ly betűjel, legalábbis a magyarban, mindig: L-i/j hangot jelent. (Tehát egyáltalán nem a szimpla J-t!)
Az i/j változó hang kora-nyelvtani funkciója az, hogy milyenség (jelen idejű melléknévi igenév) értelmet ad az előtte levő szónak: kb. tudi / tudoj.
3. Tud-ja (a cikk szerint, helyesen): tugy-ja, kiejtésben: tuggya.
A D-i/j = Gy hangra átváltás egyszerűen az összetett Gy hangot állítja elő, de miért kettőződik meg a kiejtésben?
Mert a kiejtést már nem a betűírás vezérli, hanem a mássalhangzók ÉRTELMÉNEK velünk született beékelése. Most azt is hangsúlyozni kell, hogy az első J csak a Gy hangot állította elő, de a „tudói-ja” ige megértéséhez kell egy „valódi” J is. S ez a J az, ami a kiejtésben egy második Gy-t komponál.
A cikkből: „Ami kimaradt – A kivételességet az ly és a j egybeesése okozza.”
Nem maradt ki, és nem esik egybe. Csak a magyar nyelvészetben nem értik, hogy az Ly betűkapcsolat nem J-t, hanem L-i/j állít elő.
Pl. foló-i, engedél-i, goló-j, tör-köl-i (az Ly eredete: Vas megye)
Annyira nem értik, hogy már javasolták az Ly eltörlését – ami, legalábbis az írásban, további nyelvrontás volna.
Ülj!: csináld, hogy (milyen legyél?) ülőij - legyél!
A fejünk az egyfajú ősemberé:-).
Nem nagy izgalmakat hozó cikk, de minimális szinten korrekt. Mindamellett hasznos! Végre valaki rajtam kívül úgy gondolja, hogy idegesítő és haszontalan kategória az összeolvadás. Így van ez persze a többi kisiskolás hülyeséggel is. Azzal is csak egyetérteni tudok, hogy nincs jelölt, meg nem jelölt, meg lájkolt, esetleg negyedelt hasonulás. Csak hasonulás van. Mindenféle olvasztgatások, és sütési műveletek nélkül. Kiábrándító, tudom. Mennyivel jobb lenne, ha mindenféle kategóriákkal lehetne tudóskodni, aztán csak a szárazság jut.
@LvT: Szerintem is kellett, hogy legyen valami közte, számomra is eléggé elképzelhetetlen, hogy a "hasonulás" (összeolvadás) visszafelé történjen. A hangátvetésre szintén jó példa az andalúziai nyelvjárás: [st] > [ht] > [th]: esto ['esto] > ['ehto] > ['etho], míg Dél-Amerikában még csak a második fázisnál tart a változás.
Az is tény, hogy a [jt] állapot a kasztíliaira nincs dokumentálva (az afeitar < affectare és deleitar < delectare átvételek szomszédos dialektusokból).
@Sultanus Constantinus: Az ősszláv <ktь> hangkapcsolatnak a szláv nyelvek három ágában négy folytatása van: a keletiben <č> [tʃ], a nyugatiban <c> [ts], de a kérdés szempontjából a legérdekesebb a déli ág, mert ott két eltérő eredmény van. Délkeleten (a bulgár nyelvben) <št> [ʃt], délközépen* (a szerb-horvátban) <ć> [tɕ]. Ez utóbbi azért érdekes, mert tkp. egymás tükörképei, tehát metatézisnek lennie kellett. És ha a [k] hang esetén a zármozzanatot résmozzanatra cseréljük, akkor [x]-t kapunk, amelynek a képzési helye a követő [t]-jéhez csúszott, azaz az [s] ~ [ʃ] hangok egyikévé lett. Tehát a <ktь> [kʲtʲ] hangsorból a [xʲtʲ] fokon a [sʲtʲ] ~ [ʃʲtʲ]-hez jutunk: amely tkp. bulgár állapot, és ebből csak metatézissel lesz a többi szláv nyelvben megfigyelhető [tsʲ] ~ [tʃʲ] (illetve ezek depalatalizálódott [ts] ~ [tʃ] ~ [tɕ] formái).
A keleti szláv fejlődés itt meglepően párhuzamos a spanyollal, és a fenti szerintem a spanyol fejlődést is jobban magyarázza. Még a [jt] állapotot sem kell feltenni, elég [kt] > [xt] > [çt] > [tç] ~ [ʃt] > [tʃ]. Ebből a portugál (és a francia) a [çt] ponton ágazhatott le a [ç] > [ʝ] > [i̯] vokalizálódással.
.
* A délnyugati szlovén és a kaj-horvát eredetileg a sztenderd szerb-horváttal tartott, de utóbb másodlagos <č> [tʃ] ← <ć> [tɕ] depalatalizálódás történt, ezért ezeket nem vizsgálom.
@LvT: Lloyd* csak annyit ír a [jt] > [ʧ] változásról, hogy "Castilian then separates from the surrounding dialects by fusing the palatal into the occlusive and producing an affricate /č/: [...]". Az MLR* szintén csak [jt] > [ʧ] változást ad meg, köztes lépések nélkül. Ez alapján a hagyományos értelemben vett "összeolvadás" történik, ha elfogadjuk, hogy nem volt köztes állapot. (Egyébként az andalúziai nyelvjárásokban ma is kb. [ʧ]-nek ejtik a művelt eredetű átvételekben lévő <ct>-t, pl. producto [pro'uʧo].)
*Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish, American Philosophical Society, Philadelphia.
**José Enrique Gargallo Gil, Maria Reina Bastardas (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona.