Idegenek befogadása
Olvasónkat az érdekli, hogy miként fogadja be az egyik nyelv a másik szavait, milyen szabályosságokat figyelhetünk meg. Adatok híján találgatni is fogunk, de rámutatunk, mit gondolhatunk arról, ami a rendelkezésünkre áll.
Olvasónk, aki „Konstantin, a bölcsész” néven nevezi magát, két kérdéssel fordult hozzánk. Az első kérdés rögtön több kérdésnek is tekinthető.
Egy szónak az egyik nyelv hangzórendszeréből a másikba való átvételekor mi történik? Mi van, ha az átadó nyelv hangja nincs a fogadó nyelvben? Fonetikai "közelség" vagy fonológiai rendszerszerűség alapján szoktak találni neki megfelelést? Jellačić bánból Jelasics lett, és nem Jelacsics, pedig nekem inkább így hangzik horvátul... A közszláv ciszár-ből császár lett, a nemec-ből német. Miért nem tászár, és miért nem némecs?
Kezdjük a horvát bán nevével! Olvasónknak igaza van, ha a [jelacsics] alakot érzi horvátosnak – hiszen horvátul így hívják. A Jelačić (nem pedig Jellačić! – olvasónkat talán az zavarta meg, hogy magyarul szokták két l-lel írni: Jellasics) nevében található č és ć a magyar fülnek egyaránt [cs]-nek hangzik. A két hang között körülbelül olyan eltérés van, mint a magyar [n] és [ny] vagy [t] és [ty] között, a legtöbb horvát nyelvjárásban azonban egybeestek – a szerbben jobban hallható a különbség, ott a ć inkább [ty]-szerűen hangzik. Ettől még olvasónk kérdése jogos, hiszen a [jelacsics] ejtés mellett legfeljebb a [jelacsity] lenne érthető, a [jelasics] nem.
A furcsaság okát nem feltétlenül az átvétel módjában kell keresni. A [s], [sz] és [cs] egymás közelében való kiejtése gondot okozhat – nem feltétlenül arról van szó, hogy ezeket kiejteni ne tudnánk, hanem a pontos helyük, sorrendjük betartása okozhat gondot: gondoljunk csak a Moszkvics-slusszkulcs okozta kiejtési nehézségekre. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg Ceauşescu [csauseszku] nevében: Magyarországon széles körben elterjedt ennek [csaucseszku] alakban való ejtése. Ebben az esetben hasonulásról a [jelasics] alak esetében elhasonulásról beszélhetnénk: az ok feltehetően egyszerűen az, hogy az idegen, elemekre nem bontható alakokban nehéz megjegyezni, hol melyik hang fordul elő.
(Forrás: Wikimedia Commons / Roberta F. / CC BY-SA 3.0)
Adódik azonban egy másik magyarázat is. Feltűnhet, hogy a magyarban elterjedt Jellasics írásmódban két l van. Mi lehet ennek az oka? A legcélszerűbb, ha a németre gyanakszunk, ahol így jelölhetik, hogy az első szótagban álló magánhangzó rövid. Ha jobban belegondolunk, igen valószínű az, hogy a bán neve nem közvetlenül a horvátból, hanem német közvetítéssel került a magyarba. Gyanúnkat megerősíti, hogy a német wikipédia a névnek közli olyan átírásait, melyekben két l szerepel. (Azt sajnos nem sikerült ellenőrizni, hogy a horvátban pontosan milyen magánhangzókkal ejtik a nevet.) A wikipédián ugyan nem találunk olyan átírást, amely [s]-es ejtésre utalna, de az interneten a Jellaschich alak kétségtelenül előfordul. Sőt, egy fórumbejegyzésből úgy tűnik, ez az alak magyar szövegekben is felbukkan: márpedig ha így van, alapos okunk van úgy vélni, hogy a [cs] > [s] változás a németben ment végbe. Ezt könnyen el is tudjuk képzelni, hiszen a németben a [cs] eleve nagyon ritka, az pedig pláne ritkán fordul elő, hogy egy szóban kétszer is felbukkanna.
Megtévesztő lehet, hogy az EWUNg-ban szerepel az óegyházi szláv česaŕь alak, tehát a megoldás egyszerűnek tűnhet: azért van a magyarban [cs], mert az átadó nyelvben is az volt. Sajnos azonban nem ilyen egyszerű a dolog: ez az adat sajtóhiba eredménye, a helyes alak cěsaŕь lenne.
A császár és a német hangalakjával kapcsolatban olvasónk nem mondja ki, de fontos tudni, hogy az ómagyar korban, amikor ezeket a szavakat átvettük, a magyarban még nem volt [c]. Ez volt az oka, hogy a szláv szavakban található [c]-t helyettesíteni kellett. Olvasónk kérdése tehát az, hogy a [c]-t miért [cs]-vel helyettesítették a császár esetében, és miért [t]-vel a német esetében.
(Forrás: Wikimedia Commons / Freisingi krónika)
Általánosan megfigyelhető tendencia, hogy a korban a jövevényszavakban található [c]-t szó elején [cs]-vel, szó végén [t]-vel helyettesítették. Ahhoz, hogy erre valamilyen magyarázatot adjunk, meg kell vizsgálnunk, milyen hangokról is van szó. A [c] és a [cs] affrikáta, azaz zárréshang: ez azt jelenti, hogy képzése során először elzárjuk a levegő útját, majd hirtelen szabadon engedjük: mint például a [t] vagy a [ty] esetében. Ezután viszont a levegő egy szűk résen áramlik keresztül, így keletkeznek a hangrezgések, mint pl. a [sz] vagy a [s] esetében. Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a [c] a [t] és az [sz], a [cs] a [ty] és az [s] kombinációjából áll. A német esetében a szó végén állt a [c], melynek [t] elemét a magyar beszélő könnyen azonosíthatta, de az [sz] elemmel „nem tudott mit kezdeni”, mivel nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a [t] így folytatódjon. Az ómagyar beszélő a [c]-t ebben a helyzetben egy furcsán ejtett [t]-nek hallhatta, így egy közönséges [t]-vel helyettesítette. A császár esetében más volt a helyzet: itt a szó eleji [t] elem után jól hallható volt az [sz] elem is, tehát a magyar beszélő pontosan azonosította, hogy egy zár és egy rés kapcsolatáról van szó – és egy ilyen hanggal, a [cs]-vel azonosította.
Olvasónk másik kérdése sem egyszerűbb:
A rendszeres hangváltozásokat állítólag lehet egymáshoz képest kronologikusan rendezni, valahogy úgy, ahogy a generatív fonológiában a hangtörvényeket feeding-bleeding-counterfeeding stb. alapon. A kései közszlávban állítólag az ún. gyenge jerek eltűnése későbbi, mint az ómagyar CV-szótagformálási elvárás megszűnése. Ezt állítólag a magyar retek mutatja, merthogy a Havlík-törvény alapján először a kszl redĭky-ből redky lett, a közép-magyar átvette zöngéshasonulással retkë(s/t)-ként, majd alnyesetben szótag-jólformáltság végett beszúrt egy zárt ë-t: retëk. Fordítva miért nem megy? Átvette az ómagyar redeke-ként, középmagyar csinált belőle redke-t és ekkor nyomban megtörtént a retro-zöngésedés is?)
Olvasóink kedvéért a kérdés első felét, bár érdekes elméleti kérdéseket érint, ezúttal nem feszegetjük. Akit ez a kérdés izgatna, eláruljuk, hogy vannak olyan megközelítések, melyek a jövevényszavak átvételének módját olyan szabályrendszerrel írja le, mint a generatív nyelvtan a mögöttes alakokból a felszíniek generálását: ezt hívjuk fonológiai automatának.
Most legyen elég annyi, hogy a kérdés arra vonatkozik, hogyan alakult ki a korai szláv alakból, mely körülbelül [rediki]-nek hangzott, a magyar retek alak. A magyar nyelv etimológiai szótára szerint úgy, hogy az [i] még a szlávban kiesett, így lett [redki], illetve [retki] – a magyar ezt vette át, ám a szóvégi [i] lekopása után (mely szintén szabályos folyamat) a *[retk] kiejthetetlennek bizonyult, így betoldódott az [e], így jött létre a [retek] alak (ám toldalékolásnál, ha a tövet magánhangzó követi, marad a [retk]: [retket], [retkek], [retkes] stb.). Mint Konstantin felhívja rá a figyelmet, az sem lehetetlen, hogy a szó még [rediki] formában került a magyarba, és a szóközépi [i] a magyarban esett ki.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ralf Roletschek / GNU-FDL 1.2)
Nos, olvasónk elképzelését nem tarthatjuk képtelenségnek – történhetett így is. Milyen oka lehet mégis a nyelvtörténésznek, ha nem ezt az elképzelést támogatja? Az egyik az, hogy a szlávban az olyan [i]-k, mint amelyről itt szó van, már meglehetősen korán eltűntek: mivel nem találjuk egyértelmű nyomukat más esetekben sem, a legvalószínűbb, hogy ebben sem voltak. Azt valószínűtlennek tarthatjuk, hogy az ószláv [rediki] alakot a magyar [redeke] alakban vette volna át, de az [i] > [e] ([ë]) változás később megtörténhetett.
Figyelembe veendő eset, hogy a magyarban egy [rediki] alakkal két dolog történhetett: vagy a szó végi magánhangzó eshetett ki (ekkor viszont nem lenne meg a retek : retkek stb. váltakozás), vagy a szó belseji mássalhangzó eshetett ki. Azt, hogy melyik volt az adott hangkörnyezetben a valószínűbb, statisztikai kutatásokkal kellene igazolni. Az mindenesetre biztos, hogy ha már a szlávban kiesik az [i], akkor csakis a mai formák jöhettek volna létre, míg ha nem, akkor nem feltétlenül.
Semmiképpen nem állítjuk tehát, hogy olvasónk felvetése teljesen valószínűtlen lenne, legalábbis visszautasításának nem látjuk egyértelmű okát. Ugyanakkor azt sem lájuk, hogy a korábbi elképzelést el kellene vetni, sőt, azt látjuk valószínűbbnek. Azt persze nem zárhatjuk ki, hogy további adatok birtokában másképp látnánk a kérdést.
Források
E. Abaffy Erzsébet: Hangtörténet [Ómagyar kor]. In: Magyar nyelvtörténet. Szerk. Kiss Jenő – Pusztai Ferenc. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 301–351. (Különösen 313. o.!)
és a linkelt oldalak
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (47):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@Avatar: csakis, most mocskosul lebuktam. Bekullogok szépen a sarokba.
@Fejes László (nyest.hu): "A „csücsörített” (labiális?) affrikáták feltalálásához külön gratulálok, szinte sajnálom, hogy nincs fonetikai Nobel-díj."
Erre még visszatérek egy gondolat erejéig. Nem tudom mit gratulálsz, nem én találtam ki. Létező jelenség, kipróbálható. Előttem már többen leírták, nem nekem kell helikopterként feltalálni a kereket: Idegennyelvőr nevezte el magyarul csücsörítésnek, máshol magyarul még nem olvastam. Canepari-elvtárs (na, már megint kezdtem, segítség, gyenge vagyok) protruded-nek nevezi. Rachel (rachelsenglish.com) vagy Mandy (pronuncian.com) amerikai anyanyelvű nyelvtanár elvtársasszony-videóblogolók pedig úgy szokták emlegetni, hogy "lips move away/forward".
Lehet ezt vicces fogalomkevergetésnek találod, de te vagy jó nagy tévedésben. Az ajakkerekítés, a labiális tulajdonság, és a csücsörítés 3 teljesen különböző dolog, nem egymás szinonimái. Az ajakkerekítés és a csücsörítést már kifejtettem, ebbe a mondókába nem kezdek bele újra. A labiális sem jelent feltétlenül ajakkerekítést és csücsörítést, mert pl. a kerekítetlen, nem csücsörített f, v, b, p is labiális hang például. A labiálishoz elég az, hogy legalább egy ajak részt vesz a hangképzésben. Persze labiális a w is, amely meg kerekített és csücsörített is, lehetnek átfedések a 3 között egyes nyelvek egyes hangjainál, de nem minden esetben. Nagyon gáz olyannal humorizálni, amihez nem értesz, de még csak fogalmad sincs róla. Elismerem egyébként, hogy nem egyértelmű téma, sok tévhit kering róla (ahogy pl. a tap/flap-ről, vagy az j/w-s "diftongusokról").
Egyébként meg egy fonetikusnak nem a Nobel-díj az elismerés, hanem az, hogy a megfigyeléseik működnek, visszaköszönnek a gyakorlatban, minél pontosabban beteljesülnek.
@Fejes László (nyest.hu): Nyelvtársat akart írni, csak kimaradt két karakter... ;)
@El Vaquero: Hát nem tudom. A "csönd" szó nálam valóban kerekített és csücsörített, viszont a "csend" nem kerekített és nem is csücsörített. (Ja, tudom, az űrlények nyelvváltozata nem mérvadó. :D)
A spanyolban - az európaiban - nemcsak ezért hallod keményebbnek a [cs]-t, hanem azért is, mert alapból előrébb is képzik (az apikoalveoláris /s/ hatására kezd kiegyenlítődni a különbség közöttük).
@Fejes László (nyest.hu): "Az elvtársozás pedig a gyengék fegyvere, mint az köztudott."
Erre csak ezt tudom mondani:
www.youtube.com/watch?v=n9WeNXlA3Ek
A vonatkozó rész a 23. másodperctől kezdődik, de az előzményeket is meg lehet nézni az elejétől. Szebben meg sem lehet fogalmazni :D
@Extraterrestre: dehogynem, pont ezért van, hogy a spanyol cs is másként hangzik, mit a magyar. Ki is lehet próbálni, először ejtsünk egy olyan cs-t, mint a csönd szóban. Ez kerekített is ÉS csücsörített is. Aztán ejtsünk olyan cs-t, mint a csend szóban, ez csücsörített, de már nem annyira kerekített. Majd ejtsünk egy olyan cs-t, amely nem hogy nem kerekített (a szájszegletek nem közelednek egymáshoz), de az ajkaink sem távolodnak el előre az elülső fogainktól. Ez amolyan fojtott, karcosan szóló cs.
@Fejes László (nyest.hu): Szakirodalomban még én sem találkoztam vele, de állítólag az ajakcsücsörítés (vagy ajakbiggyesztés) nem ugyanaz, mint az ajakkerekítés. Azt én sem értem, miért van jelentősége a kettő megkülönböztetésének, de vannak fonetikusok, akik szerint - ezek szerint - van.
@El Vaquero:" mindig az átkozott, szarrágó német svábok seggét nyalni. " Ezt te lehet, h. humornak fogod fel, másokat viszont sérthetnek az ilyen beszólások.
@El Vaquero: „Jó lenne egyébként, ha itt a nyesten rászoknának arra, hogy nem csak magyarosan írják át a neveket, hanem IPÁ-val is. Elvileg nyelvészeti oldal, nem kell félteni az olvasókat, hogy belevakulnak egy kis IPÁ-ban.” A nyest ismeretterjesztő portál, az olvasóinak többsége nem ismeri az IPA-t.
A „csücsörített” (labiális?) affrikáták feltalálásához külön gratulálok, szinte sajnálom, hogy nincs fonetikai Nobel-díj. Egyébként pedig nem árt, ha valaki nem csak a szakkönyveket bújja, hanem néha ki is kapcsolódik egy kis könnyűzenével. Mindjárt lenne is egy ajánlatom: hu.wikipedia.org/wiki/Sztevanovity_Zor%C3%A1n
Az elvtársozás pedig a gyengék fegyvere, mint az köztudott.
@El Vaquero: Pedig tudtommal ő beszél jó néhány szláv nyelven.
Jó lenne egyébként, ha itt a nyesten rászoknának arra, hogy nem csak magyarosan írják át a neveket, hanem IPÁ-val is. Elvileg nyelvészeti oldal, nem kell félteni az olvasókat, hogy belevakulnak egy kis IPÁ-ban.
Szeretett Canepari (ejtsd káné pári) mesterünk írása szerint a horvát Jelačić helyes átírása magyarosan jëLácsics. Az ë az zárt e, e és é között van félúton. Az L olyan l, mint a kulcs szavunkban van, a közhiedelemmel ellentétben nem palatális laterális, hanem prepalatális laterális approximáns. Az "a" az nem "a", az a-hang elég ritka a világ nyelveiben, a horvátban sincs (ahogy a többi szláv nyelvben sem), az hangsúlytalan helyzetben a horvátban rövid á. A č pont olyan cs, mint a magyar csönd szóban, csücsörített és kerekített. Ezzel szemben a ć egy csücsörítés és ajakkerekítés NÉLKÜLI cs, pont olyan, mint a spanyol cs, elég kevéssé hasonlít a ty-re. Szóval semmiképp nem -csity. Nem véletlen, hogy Magyarországon is elterjedtek azok a vezetéknevek, amelyek -csics-re végződnek, de -csity-re végződő vezetékneve nincs senkinek.
Úgy látom, hogy Fejes-elvtárs a palatális hangokkal hadilábon áll, nagyon ragaszkodik ehhez a ty/cs mizériához.
@DJS: jó, de én azt nem értem, hogy miért kell mindenáron, mindig az átkozott, szarrágó német svábok seggét nyalni. Pláne mostanában, mikor már se gazdaságilag, se hatalmilag nincsenek sehol sem.
Iskolákban most már nyugodtan taníthatnák a klasszikus latin kiejtést, sokkal hitelesebb, sokkal szebben szól. Most már nem kell attól tartani, hogy Hitler serege lerohan érte minket. Vagy esetleg csinálhatnák azt is, hogy a latinul tanuló válasszon kiejtési modellt. Nem lenne egy nagy kunszt.
@El Vaquero: "Abban a legtöbb ezzel foglalkozó szakember egyetért, hogy a klasszikus latin hangzásra olaszos volt. Amit mi magyarok használunk a latin kiejtésre, az a német modell. Nem is értem, hogy miért azt használjuk, de mindegy is."
Mert a magyar szinte mindenben a német kultúra hatása alatt áll.
Mibe is futottunk bele? Abba, hogy diakron (történeti) nyelvészettel foglalkozunk-e, vagya saját korunk nyelvészetével?
Egyrészt: a mai magyar nyelvészet váltig biztatja a nyelvhasználót, hogy minden helyes, amit csak használ, ne zavartassa magát.
Vagyis (legalábbis a magyarban) szerintük nincsenek szabályok.
A többi nyelvben azonban olyannyira vannak,szerintük, hogy jól véssük be már az általánostól a nemzetközi sokadalom mondatszerkesztési lehetőségeit. S a helyesírásukat is természetesen, hiszen egy angol szóról még sejteni sem lehet enélkül, hogy mi a fenét jelenthet.
**********
Ez a szemlélet a magyar nyelv tudatos rombolását jelenti - mert világos, hogy szabályok nélkül szétesik a közösségi nyelvhasználat.
Tehát, ha mégis elavult a lássa, tisztíccsa (ott ahova nem való), akkor MINDEN nyelvészet, a jelenkoré is csak a történeti nyelvészeten alapulhat(na):
Történeti hangtanon (gyöknyelvészet), történeti morfológián (a szótani jelenségek fejlődéstörténetén)
- s a mondattan engem már nem érdekel, mert az, a magyarban úgyis (majdnem teljesen) kötetlen és nem is foglalkozom vele.
@Extraterrestre:
"...a nyelvtant két részre osztjuk: szintaxisra, azaz mondattanra és morfológiára, amely a szófajokkal, névszói és igeragozással, melléknévfokozással foglalkozik, valamint a szóképzés szabályaival, és az ehhez használatos elő- és utótagokkal."
**********
Én morfológiáról beszélek, te pedig mondattanról. A kötőmód mondattani kategória, míg a jelen és jövő idejű igék alaktani egybeesése egy szótani jelenségnek a TÖRTÉNELME.
S ha a nyelvhasználó régies megoldásokat használ, az történelem. Akár "helyesen" használja, akár - ma már - nem érezzük helyesnek.
Az, hogy mire jó ez ma a kül. nyelvek mondatszerkesztésében, másodlagos kérdés. Világosabban fogalmazva: a jelen idő és a felsz. mód ragozásának egybeesése ősi (ókori) jelenség, az összetett mondatok felépítése meg újkori.
@Krizsa: Nem, amiről te beszélsz, az megint más eset: a példáidban kötőmód szerepel, amely a magyarban alaktanilag megegyezik a felszólító móddal. De vannak olyan magyar nyelvjárások, ahol egyébként is egybeesik a felszólító alakkal: pl. "Ott egy ember, hát nem lássa?" (kitalált mondat).