Gonosz-e a gonosz boszorkány?
Interaktív erkölcstan tanórán vehettünk részt egy budapesti általános iskolában. A tanóra keretei közé szorított bemutatóból és sajtótájékoztatóból kiderült, mit és hogyan fognak tanulni jövőre az elsős és az ötödikes diákok erkölcstanórán.
Erkölcstan az iskolai nevelésben címmel tartott interaktív tanórával egybekötött sajtótájékoztatót 2013. június 6-án Hajduné Tölgyes Lívia etikapedagógus, a Mozaik Kiadó erkölcstan tankönyveinek egyik szerzője a budapesti Csanádi Árpád Általános Iskolában. Az új tantárgyat 2013 szeptemberétől vezetik be felmenő rendszerben; idén az első és az ötödik évfolyamosoknak lesz kötelező heti egy órában hittant vagy erkölcstant tanulni. Az új tantárgyat a köznevelési törvény írja elő, a Nemzeti alaptanterv szabályozza; mostanra a követelményeket pontosabban rögzítő kerettanterv, és a megvalósításához szükséges taneszközök is elkészültek. Mint kiderült, a bemutató vezetője aktív részese volt a tantárgyi követelmények kialakításának és a taneszközök létrehozásának.
A tájékoztatónak azonban nem elsősorban a pedagógusok meggyőzése, vagy a mozaikos Útravaló című erkölcstan tankönyv reklámozása volt a célja, sokkal inkább a sajtó meggyőzése afelől, hogy a sokat vitatott és kritizált új tantárgy keretei között igenis lehetséges értékes pedagógiai munkát végezni. Az interaktív tanórával egybekötött tájékoztató három nagyobb egységből épült fel. Először egy rövid, vetítéssel kísért előadást tartott Hajduné Tölgyes Lívia magáról a tantárgyról, annak céljáról, a hátterében álló filozófiai diszciplínáról. Utána következett az elsősöknek készült tankönyvben szereplő, Az én világom című téma a feldolgozása – immár a teremben ülő harmadikos diákok és persze a felnőttek (főleg újságírók és pedagógusok) aktív bevonásával. Végül, az óra utolsó harmadában egy mesét hallgathattunk meg, és az annak kapcsán felmerülő kérdésekről beszélgetett az etikapedagógus a gyerekekkel.
(Forrás: mozaik.info.hu)
„Beszélgetős óra”
Hajduné Tölgyes Lívia nem a közelmúltban csöppent bele az etikatanítás világába; elmondásából kiderült, hogy a mostani szabályozást megelőzően is vezetett a mai erkölcstan óráéhoz hasonló tárgyú, úgynevezett beszélgetős órákat. Ezeknek a pedagógiai és módszertani alapját, ahogyan az újonnan fejlesztett taneszközökét is, a gyermekfilozófia elnevezésű nevelési irányzat adja. Ennek elsődleges célja a kritikai gondolkodás fejlesztése azáltal, hogy a kisiskolásokat általános filozófiai problémákkal ismertetik meg. Az előadó hangsúlyozta, hogy itt valóban készségfejlesztésről, és nem ismeretközpontú oktatásról van szó. (Ne úgy képzeljük tehát, hogy a filozófiatörténetből szépen sorban meg kell tanulni a gondolkodók etikára vonatkozó tanait...)
A tantárgy elsődleges célja – az előadó megfogalmazása szerint – az, hogy segítse az egyén beilleszkedését a társadalomba. Ehhez meg kell ismerni saját magunkat, a saját identitásunkat, a közösség és a kultúra működésének íratlan szabályait, normáit, a beilleszkedés folyamatát – amelynek része a tolerancia és az empátia fejlesztése is. A gyakorlatok fókuszában az áll, hogy a diákokat kérdezni, vitatkozni, érvelni tanítják. Ez a tanulási folyamat – az előadó meggyőződése szerint – nem képzelhető el frontális módszerekkel, tehát kizárólag a tanulók aktivitására építve valósítható meg. A pedagógus moderátori szerepbe kerül; véleményt nem formál (és nem is szabad formálnia) a felvetődő kérdések kapcsán, csupán facilitálja a beszélgetést.
A „beszélgetős óra” tehát – ebben a formában – nagyon közel áll ahhoz, amit Módszeresen című sorozatunkban magunk is igyekeztünk népszerűsíteni a magyartanításban alkalmazható tanulási technikák bemutatásakor. A kritikai gondolkodás, a vitakultúra, a pontos megfogalmazás, a logikus gondolkodás és a tolerancia mind olyan értékek, amelyek mellé bármely pedagógus teljes mellszélességgel áll ki. Az új tantárgy céljai tehát ebben a formában, elméletben igen fontosak és jók.
(Forrás: MTI / Máthé Zoltán)
A gyakorlatban...
A foglalkozás további két készében azt is megtapasztalhatták a résztvevők, hogy hogyan működhet mindez a gyakorlatban. Hajduné Tölgyes Lívia mind a gyerekeket, mind pedig a felnőtteket megmozgatva kezdeményezett beszélgetést Az én világom című témakör kapcsán. Elsősorban az identitást feszegető kérdéseket tett fel először a gyerekeknek, majd a felnőtteknek is. Szó esett a név, az óvodai jel szimbolikus jelentőségéről, a becenevekről és a gúnynevekről is. Nehezen bár, de igyekeztünk körüljárni azt a kérdést is, hogy melyek azok a sarokpontok, amelyek definiálják az „ént”. Bár sok idő nem volt rá, a beszélgetés érdekes irányokba nyitotta meg a továbbgondolás lehetőségeit. A gyerekek őszintén és lelkesen próbálták megfogalmazni gondolataikat – az egyébként a helyzetből adódóan mindvégig frontális – kérdésekre válaszolva. Jó tanulsága volt a kérdéseknek, hogy még felnőtt fejjel is sokszor nehéz megfogalmazni a válaszokat a legegyszerűbb és legáltalánosabb kérdésekre.
A bemutató záró részében egy mesét olvasott fel a foglalkozást vezető pedagógus. A történetben egy erdei manó történetét ismerhetjük meg, hogyan él az erdejében, és hogyan öregszik meg. Mire öregségére egy hétfejű sárkány elveszi a világából a világosságot. Ekkor a manó megmenti egy boszorka fekete macskáját, mire a boszorka hálából – de sok szidalom közepette – végül elűzi a hétfejű sárkányt, és visszaadja az erdőnek a napfényt. A mese olvasása közben ízelítőt kaphattunk a szakaszos felolvasás, és a jóslás – általunk korábban már ismertetett – technikájából. A mese kapcsán azt kérdést vetette fel a pedagógus a gyerekeknek, hogy ki melyik szereplővel tud azonosulni. A boszorkával persze csak egy újságíró azonosult – igen előremutató módon: ugyanis a beszélgetés elsősorban a boszorkány személyének és szerepének ellentmondásai körül forgott.
(Forrás: MTI / Máthé Zoltán)
A beszélgetés végén megfogalmazott tanulság persze megint nagyon egyszerű volt („Ne ítéljünk elsőre!”), de közvetetten sok mindenre rávilágított. Például arra, hogy egy személy különböző szempontokból nézve különféleképpen ítélhető meg: a sztoribéli boszorka tényleg nagyon csúnyán beszélt, és elég flegma volt a manóval, sőt az elején rosszindulatú is, de aztán mégiscsak ő mentette meg az erdőt. Aztán arra is rámutatott a beszélgetés, hogy az előítéleteink mennyiben befolyásolják a véleményünket: a boszorkányt a legtöbb gyerek egyértelműen rossz szereplőként azonosította, pedig a konkrét történetben mégiscsak ő volt, aki jót cselekedett. Az mindenesetre kiderült, hogy akár 15-20 percben is lehet érdekesen és interaktívan beszélgetni az „erkölcstan” kérdéseiről.
Maradnak ellentmondások...
A fentiekből egyértelművé válhatott, hogy mindaz, ami a bemutatón zajlott – pedagógiai, módszertani szempontból –, abszolút meggyőző volt. A tárgy témakörei valóban fontosak, bár azért, amikor a „család” fogalmáról kezdett beszélni az előadó, akkor kicsit összeszorult a torkunk, hogy vajon tényleg kellőképp toleráns lesz-e az azonos neműek vagy az egyedülállók gyerekeivel kapcsolatban az új tantárgy tematikája... És itt egy valóságos ellentmondást láttunk: ugyan az előadó biztosított mindenkit afelől, hogy az etikapedagógus nem véleményez, nem értékel, ugyanakkor maga a tárgy olyan, hogy igenis értékválasztások mentén alakul ki már a tematikája is. Talán nem csak bennünk fogalmazódott meg az a kétely, hogy egy iskolai tantárgy keretében igen könnyű ténynek, megkérdőjelezhetetlennek bemutatni azt, ami valójában csak vélemény és értékválasztás kérdése.
A második ellentmondás, amivel újra és újra szembesültünk a bemutató során, hogy a tárgy tartalma nem új, csak maga a tantárgy. Egy magyartanár számára teljesen egyértelmű, hogy mindazok a célok, mindazok a módszerek és mindazok a témák, amelyek előkerültek, a magyarórára éppúgy tartoznak. Azt, hogy az etikának minden tárgyhoz van köze, az előadó is elismerte, mégis amellett érvelt, hogy szükség van külön erkölcstanra, ahol mindent rendszerbe lehet foglalni, és át lehet venni szisztematikusan. Ez az érv két újabb ellentmondást szül.
Az egyik a „szisztematikusan átvenni” kifejezés, amely már eleve magában foglalja azt, hogy van valami konkrétan meghatározható ismerettömeg, amit erkölcstan órán át kell adni. Ez – tapasztalataink szerint – bár valójában nem áll ellentmondásban a képességfejlesztés céljával, a gyakorlatban mégis sokszor felülírja azt („nincs idő képességet fejleszteni, mert le kell adni az anyagot”). A másik ellentmondás pedig az, hogy egy heti egy órás tantárgy keretei a nagyívű célokhoz képest igen szerények. Míg irodalom- vagy történelemórán, de akár biológiaórán szinte magától értetődőek az erkölcsi kérdések bizonyos művek, bizonyos történelmi események vagy természeti jelenségek kapcsán, etikaórán mindez direkt formában talán éppen a képességfejlesztés ellenében hathat.
Gondoljunk Antigoné vagy Hamlet dilemmáira, egyes történelmi események (például az inkvizíció) megítélésére, de akár a környezetvédelemre vagy a genetika fejlődésének kapcsán felmerülő etikai kérdésekre. Ezek mind meguktól értetődően megteremtik a lehetőséget arra, hogy erkölcsről, normákról, értékekről indirekt módon beszélgessenek a diákok.
Arról tehát mi nem győződtünk meg, hogy szükséges egy külön tárgy is ezeknek a kérdéseknek a tárgyalására. Azt, hogy lehet létjogosultsága, és hogy pedagógiailag lehetséges jól megvalósítani: elfogadjuk, és a bemutató alapján erősen bízunk benne, hogy hasznos és élvezhető órái lesznek jövőre a diákoknak. A bemutató arra is jó példa volt, hogy ha képesek vagyunk lehámozni a politikát (és az erkölcstan bevezetéséhez tartozó propagandát) az ügyről, nagyon izgalmas filozófiai és pedagógiai kérdésekről beszélgethetünk.