0:05
Főoldal | Rénhírek
Egyedül vagyok, meg van írva

Egy vakmerő vállalkozás

Vajon segítenek-e az iskolában tanult nyelvtani ismeretek más nyelvek nyelvtanának megértésében, illetve a nyelvtanulásban? Házi szakértőnk szerint nem, sőt, a megértést meg is nehezíti.

Kálmán László | 2013. november 27.

Szilárd nevű olvasónk vakmerően arra vállalkozott, hogy a hagyományos (iskolai) nyelvtan segítségével igazodjon el a spanyol nyelvtanban. Kérdése így hangzik:

A „hagyományos” nyelvtanban ugyebár létezik a melléknév, amely a milyen? kérdésre ad választ, és a módhatározó, amely a hogy(an)?-ra. Na most ez a magyarnál általában működik is, de a spanyol rádöbbentett, hogy ennyire nem egyszerű a helyzet.

Nagyon egyszerű erre: Estoy solo (sola). ’Egyedül vagyok.’ Ebben a mondatban kétségtelen, hogy a solo/-a szófajilag melléknév és nem határozó, viszont funkciója szerint határozó – hiszen nem arra a kérdésre ad választ, hogy milyen vagyok?, hanem arra, hogy hogyan vagyok? Vagy rosszul látom? Az igazán érdekes pedig az, hogy határozószóval egyáltalán nem jó a mondat: *Estoy solamente.

Ez talán magyar szenvedő szerkezettel párhuzamos, csak pont a fordítottja történik (határozó jelöl melléknévi funkciót): A levél meg van írva. Bár ebben sem vagyok biztos...

Mielőtt a kérdés lényegére rátérnék, felhívom a figyelmet arra, hogy az iskolai nyelvtan megkülönbözteti a szófajt a mondatrésztől. Mindkettővel szavak rendelkeznek (a modern nyelvészet már ebben is eltér a hagyományostól, nem szóközpontú, vagyis a szavaknak nem tulajdonít ennyire központi szerepet, inkább morfémákról beszél, amiből egy szóban több is lehet, illetve kifejezésekről, amelyek több szóból is állhatnak). A szófaj a szavak szótári sajátossága, vagyis olyan tulajdonságuk, amivel önmagukban rendelkeznek (ahogy például a hangalakjuk is ilyen minden mástól független tulajdonságuk). A mondatrész ezzel szemben olyan szerep, amit egyes mondatokban töltenek be a szavak. Ugyanaz a szó különböző mondatokban akár különböző mondatrészi szerepet is betölthet.

A szófaj és a mondatrész fogalmát Szilárd összekeveri a kérdésében. A melléknév és a határozószó a hagyományos nyelvtanban szófaj. A spanyolban a solo ’egyedül (hímnem)’ és a sola ’egyedül (nőnem)’ szavak szófajukra nézve a hagyományos nyelvtan szerint melléknevek, míg a solamente ’csak’ szó szófaja határozószó. Ezzel szemben mondatrész a minőségjelző (a melléknevek leggyakrabban ezt a szerepet játsszák a mondatban), és a határozó (a határozószók meg leggyakrabban ezt a szerepet szokták játszani). Azt a próbát, hogy „milyen kérdésre válaszol” egy bizonyos szó, a mondatrészi szerep megállapítására használják az iskolai nyelvtanban, nem pedig annak a tesztelésére, hogy mi a szó szófaja. Szilárd tehát abba ütközött bele, hogy egy melléknév szófajú szó (a solo/-a) mondatrészként határozói (közelebbről módhatározói) szerepet játszhat bizonyos spanyol mondatokban.

Itt meg is állhatnék a magyarázatban, hiszen ez a jelenség nem mond ellent a hagyományos nyelvtanban semminek: egy bizonyos szófajú szó a leggyakoribb szerepein kívül elvileg mindenféle más szerepeket is játszhat. Az egyik nagy gyengesége a hagyományos nyelvtannak, hogy az égvilágon semmit sem mond arról, hogy milyen lehetőségek vannak a világ nyelveiben, például hogy miért nem játszhatja mondjuk egy ige szófajú szó mondatrészként a módhatározó szerepét. De nagyon hiányos lenne a jelenség tárgyalása, ha ezzel elintézettnek látnám a dolgot.

Nemcsak a szóközpontúság, de a szófaj és a mondatrész fogalma is problémák ezreit veti fel a hagyományos nyelvtannal kapcsolatban. Ezeket természetesen nem fogom itt végigvenni, megpróbálok a lényegre összpontosítani. A szófaji besorolás legalább három szemponton alapul:

  1. Az egy szófajba tartozó szavaknak hasonló a paradigmájuk, vagyis hasonló toldalékolt alakjaik vannak. Így a spanyol mellékneveknek lehetnek hím- és nőnemű alakjaik (mint a solo és a sola esetében láttuk), míg a határozószóknak nincsenek ilyen alakjaik.
  2. Az egy szófajba tartozó szavaknak hasonlóak a tipikus mondattani szerepeik. Például a legtöbb melléknév képes jelzői szerepet játszani vagy az állítmány névszói részeként szerepelni.
  3. Az egy szófajba tartozó szavak hasonló típusú dolgokat jelölnek (akármit jelentsen is ez). Például a melléknevek jellemzően „tulajdonságokat” jelölnek.

Az a tény, hogy a hagyományos nyelvtan a szófaj fogalmát központinak tekinti, azon a feltételezésen alapul, hogy ez a három szempont egymással harmóniában van, vagyis hogy a hasonló paradigma hasonló mondattani szerepekkel és hasonló típusú jelentésekkel jár együtt. Ez messzemenően nem igaz. Azt, hogy a paradigma és a mondattani szerep nem feltétlenül jár együtt, maga a hagyományos nyelvtan is elismeri, hiszen ugyanolyan szófajú szavak többféle mondatrész szerepét is betölthetik, és megfordítva. Ami a jelentéstani szempontot illeti, még több probléma van. Az olyan fogalmak, mint hogy mit jelent „tulajdonságot jelölni”, komoly és megoldatlan, vagy nagyon sokféleképpen megválaszolható filozófiai kérdéseket vetnek fel. Vajon miért ne mondhatnánk, hogy a macska, orvos, alszik szavak (amelyeknek egyike sem melléknév) „tulajdonságokat jelölnek”?

A mondatrész fogalmának a torka hasonlóképpen véres. Szilárd az úgynevezett „rákérdezés-próbát” említi a mondatrészi szerep ismérveként: „Milyen kérdésre válaszol?” Ennek a próbának a használhatatlanságának a megvilágításához elég, ha Szilárdtól idézek, szerinte az Estoy solo/-a ’Egyedül vagyok’ mondatban a solo/-a ’egyedül’ szó a „Hogyan vagyok?” kérdésre válaszol. Csakhogy sem a spanyolban, sem a magyarban nem természetes a következő kérdés–válasz pár: – Hogy(an) vagy? – Egyedül. (– ¿Cómo estás? – Solo.) A rákérdezés-teszt a következő feltételezéseken alapul:

  1. hogy minden kérdőszó csak egyetlen mondatrész szerepét játszhatja (erre valójában semmi bizonyíték nincs);
  2. hogy a kiegészítendő kérdésekben a kérdőszó egy szó szerepét játssza (nem igaz, valójában sokszor egy többszavas kifejezés szerepét);
  3. hogy bármilyen szó bármilyen szerepben helyettesíthető kérdőszóval (ez sem állja meg a helyét, például a bűnhődni fog kifejezésben a bűnhődni szó csak a mit ... csinálni szerkezettel helyettesíthető, egyetlen kérdőszóval nem).

Nyelvészként teljes szakmai felelősségem tudatában kijelentem, hogy a hagyományos nyelvtan, amivel az iskolában nyúzzák a gyerekeket, nem közelebb hozza a tanulókhoz a nyelvet, nem segíti a nyelv megértését és megszeretését, hanem távolítja, megnehezíti.

Nos, mi a helyzet a spanyollal? Az a helyzet, hogy az estar ’van’ ige, amelyik Szilárd példájában szerepel, nagyon sajátos szerkezetekben fordul elő. Nagyjából a magyar van ige azon használatait fedi le, amikor az helyre és állapotra vonatkozik: itthon vagyok, jól voltunk, fáradt leszel. De mint ezek a magyar kifejezések is mutatják, nagyon sok melléknév utalhat állapotra (így a fáradt is). Persze az a kérdés, hogy mit jelent „állapotra utalni” ugyanolyan bonyolult filozófiai probléma, mint a tulajdonság fogalma. Éppenséggel tulajdonságként is felfoghatjuk azt, hogy valaki hol van, vagy hogyan érzi magát. De nyelvtanilag a spanyol az ilyen „átmeneti”, „múló” tulajdonságokat másképpen fejezi ki, mint az „állandóakat”, amikor a mondat arról szól, hogy valaki vagy valami ilyen tulajdonságú. Az idézőjelek annak szólnak, hogy precízen persze ezeket nem tudjuk megkülönböztetni, a nyelvhasználat rögzíti azt, hogy mikor tekintünk valami „állapotnak”, vagyis mikor használjuk az estar igét.

Habsburg–Lotaringiai Rudolf koronaherceg levele Jókai Mórhoz. Meg van írva
Habsburg–Lotaringiai Rudolf koronaherceg levele Jókai Mórhoz. Meg van írva
(Forrás: Wikimedia Commons )

Végül egy szót a magyar „határozói igenévről”, vagyis a -va/-ve toldalékos igealakokról. Szilárd arra gyanakszik, hogy itt a spanyol példának az ellenkezője történik: egy szófajilag határozószó (jellegű) szó mondatrészként jelzői szerepet játszik abban a mondatban, hogy A levél meg van írva. Ha a hagyományos nyelvtan rákérdezés-tesztjével próbálkoznánk, és valóban jelzői szerepű lenne a meg ... írva, akkor így kellene tudnunk rákérdezni: *Milyen van a levél? Ha meg határozó lenne, akkor a Hogy(an) van a levél? – erre meg nem lehet azt válaszolni, hogy Megírva.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (2):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
5 éve 2014. április 16. 22:18
2 Krizsa

A cikkből: "a hagyományos nyelvtan segítségével igazodjon el a spanyol nyelvtanban"....?

Kimaradt egy szó: a hagyományos MAGYAR nyelvtan segítségével... a spanyolban?

NEM. A magyar nyelvben igazodjon el. MIELŐTT a magyar a nyelvet megtanítottad volna, pokolba az idegen nyelvekkel.

Az idegen nyelv szótana, szerkezete HALLÁS UTÁN ragad, nem pedig a magyarral összehasonlítva. Ha már idegen nyelvről van szó, először beszélni és beszéltetni kell több hónapot-egy évet. A nyelvtanulás, legalábbis közbeszéd szinten, ÖSZTÖNÖS, automatikus ffolyamat.

Hány nyelvet tanultam? Először a magyart, 1-2 éves koromban, nyelvtan nélkül. Jól ismerem? Igen.

Aztán a németet 4 éves kortól, utána több hullámban. Ma sem ismerem a szótanát és a nyelvtant is kevéssé. De érzem a nyelvet és a szórendet is.

Angolt 5 éves kortól. Gyengén beszélem, de szabadon olvasom (az kell). A szórendjét az életben nem tanultam, mégis "rátalálok". Az oroszt szabadon olvasom, beszélni már elfelejtettem. A nyelvtanát nem tudom, de FELISMEREM, hogy helyesen van-e írva!

A hébert még M.o.-on kedtem tanulni. Nyelvtannal, stb. Nem sokat ért. Csak itt, 37 éves koromban, lényegében a TV-ből, rádióból és egyetemi (történelmi) előadásokból tanultam meg kb. 2 év alatt. Érthető beszédszinten. 4 év mulva már kollokváltam a héber egyetemen speciális tárgyakból - kémiából. 6 év mulva irodalmi tárgyakból is, ugyanott.

A latint a nyelvtannal kezdték a gimiben tanítani - semmit nem ért. Egy év mulva "vérig sértve", hogy ez mennyire nem megy, otthagytam. Franciát is egy évet tanultam. 50 év alatt már elfelejtettem, de akkoriban az is nagyon jól ragadt rám. Miért? Mert a tanár sokat, és főleg csak beszélt.

NEM VAGYOK "nyelvzseni". Ebből a szempontból kifejezetten átlagos képességű vagyok - biztos. Mégis elég jó a nyelvtudásom 5 nyelven. Pedig az idegen nyelveket szinte csak "mellékesen" tanultam sok minden más mellett.

Botrány, amit a magyar nyelvtan helyett tanítanak most az általános iskolában. Olyan általános nyelvtan-zagyvát, ami nem a magyar nyelvről szól, de konkrétan semmilyen más nyelvről sem. A hagyományos magyar nyelvtan, a szófajok és a mondattan különválasztásával - kitűnő. Élvezetes volt, "játék" volt. És utána igenis az egyszerű, logikus, szabad szórendű magyar nyelvtan segített bármely nyelv igényesebb megtanulásában is.

5 éve 2013. november 27. 08:47
1 Sultanus Constantinus

Köszönet a cikkért, nagyon tanulságos.

"nyelvtanilag a spanyol az ilyen „átmeneti”, „múló” tulajdonságokat másképpen fejezi ki, mint az „állandóakat”, amikor a mondat arról szól, hogy valaki vagy valami ilyen tulajdonságú. Az idézőjelek annak szólnak, hogy precízen persze ezeket nem tudjuk megkülönböztetni, a nyelvhasználat rögzíti azt, hogy mikor tekintünk valami „állapotnak”, vagyis mikor használjuk az estar igét."

Na, ez felettébb érdekes! Éppen tegnap kaptam egy olyan kérdést egy másik fórumon, hogy magyarázzam meg, hogy a "Hol van (lesz, volt) a koncert?" miért "Dónde es (será, fue) el concierto?" és miért nem "Dónde está (estará, estuvo) el concierto". Hát nyilván azért, mert a koncert nem "mozgatható", tehát nem "állapot", hanem adott helyszínen, adott időpontban van, ami "állandó"-nak minősül.

De még ennél is érdekesebb a "Dónde es la foto?" vs. "Dónde está la foto?". Szó szerint mindkettő fordítása 'Hol van a fénykép?', de az első arra utal, hogy "hol készült a fénykép", a második pedig arra, hogy "hol található", tehát pl. hova tetted. A két használat különbsége itt érthető meg igazán: ti. a helyszín/beállítás = nem mozgatható (állapot nem értelmezhető), de fénykép, mint tárgy = mozgatható (állapot értelmezhető).