0:05
Főoldal | Rénhírek

Ámen

Olvasónk kérdése nyomán fellapozzuk a magyar szakosok „szent könyveit”, de nem hiszünk abban, amit írnak. Közben bekukkantunk a konyhába, ahol baracklekvár fő. Tényleg.

Fejes László | 2013. augusztus 14.

Tamás nevű olvasónk két kérdéssel kereset meg minket. A két kérdés annyira különböző, hogy külön cikkben fogunk rájuk válaszolni.

Az első kérdés mindösszesen annyi lenne, hogy az ámen szavunk nyelvtanilag hova tartozik illetve miként lehet megnevezni.

Feltehetően Tamás kérdése arra vonatkozik, hogy az ámen szó milyen szófajba tartozik. Egyes nyelvtanok azt írják, hogy a szavakat jelentésük alapján lehet szófajokba sorolni, például az igék cselekvést, történést vagy létezést fejeznek ki. Ezeket a vélekedéseket nehéz komolyan venni, erre olyan szellemes érvek is rámutatnak, melyek szerint például maguk a cselekés, történés, létezés szavak főnevek. Valójában ezek a nyelvtanok is formai kategóriák alapján rendszerezik a szavakat.A nyelvészek gyakran próbálják meg a hasonló viselkedésű (hasonlóan toldalékolható, a mondatban más szavakhoz hasonlóan kapcsolódó) szavakat kategóriákba sorolni, ezeket nevezik szófajoknak. Akárhogy utálta valaki a nyelvtant az iskolában, az ige, névszó, főnév, melléknév, számnév, névmás stb. szavakra biztosan emlékszik, még ha nem is tudja felidézni, pontosan hogyan definiálta őket a nyelvtankönyv. (Jobb is így.)

Ámen
Forrás: Wikimedia Commons / Wilfredor

A helyzet azonban az, hogy a szavak nem igazán szoríthatóak be ilyen kategóriákba, számos olyan tulajdonságuk van, melyek miatt az ilyen nyelvtanok kénytelenek átmeneti szófajúságról, kettős szófajúságról stb. beszélni. Éppen ezért nem kell túl komolyan venni az ilyen besorolásokat, hiszen önmagában nem sokat mond egy szóról, ha megmondjuk, melyik szófajba tartozik. Különösen igaz ez az „apró” szófajokra, melybe általában ragozhatatlan szavak tartoznak. A szófaji terminusokat nem érdemes kidobni, hiszen egyfajta rövidítésként jól használhatóak a hasonló tulajdonságú szavak leírására – nem szabad azonban úgy képzelnünk, hogy éles, szilárd kategóriákról van szó, vagy olyan tulajdonságról, amely meghatározza a szó viselkedését. Ezeket a kategóriákat mi alkotjuk a rendszerezés során.

Az ámen legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy nem ragozható, és önálló (tag)mondatot alkot. Persze vannak esetek, amikor az áment ragozzuk: itt van mindjárt az az áment ragozzuk szerkezet. Mondhatjuk, hogy kimondta az áment, az ámenről beszélt, a csengetéstől az ámenig stb., sőt, ámenem, ámenjeink, a templom a ti ámenjeitektől hangos stb. Észre kell vennünk azonban, hogy itt metanyelvi használatról van szó, azaz az ámen jelentése ezekben az esetekben nem más, mint ’az ámen szó’. Így azonban minden szó ragozható főnévként, az olyanok is, mint az és, a hogy, a még, a miért vagy a hogyan, sőt, ragozott igealakok is: unom már a kérlekjeit.

A 2000-ig használt Mai magyar nyelv című egyetemi nyelvtankönyv alapján az ámen a módosítószók közé, azok közül is a mondatértékű módosítószók közé sorolható. Példák a mondat szerkezetébe beépülő módosítószókra: bizony, persze, nyilván, ugye, úgyis, valószínűleg, aligha, esetleg, hátha, nem, ne, sem, se, dehogy, dehogyis, úgyse, alig, alig-alig, csak, már, még, csupán, pusztán, bárcsak, vajha, vajon, -e.
Példák a mondatértékű módosítószókra: igen, csakis, hát, hogyne, nem, dehogy.
A definíció szerint a módosítószók „módosítják az egyes mondatrészek vagy az egész mondat jelentéstartalmát, a beszélőnek az elmondottakra vonatkozó egyéni állásfoglalását mutatják meg, s a mondanivalónak különféle értelmi árnyalatot adnak”. Persze nehéz elképzelni, hogy egy mondatértékű módosítószó, mely önmagában alkot mondatot, miképp módosítja az egyes mondatrészek vagy a teljes mondat jelentéstartalmát. Sajnos nem jobb a mondatértékű módosítószókra vonatkozó meghatározás sem: „egységesen, tagolatlanul, mondat értékében utalnak valamely mondanivaló tartalmára”. Ezek szerint kétféle mondatértékű módosítószó van, az igenlő és a tagadó – az ámen minden bizonnyal az igenlők közé kerülne. Az indulatszók (juj, jaj, ah, nosza, hajrá, no, csitt, pszt, gyí, hess stb.) szintén önálló mondatot alkotnak, de ezeket ez a nyelvtan teljesen különböző kategóriaként kezeli.

A jelenleg széles körben használatos egyetemi „hagyományos” nyelvtan, a Magyar grammatika viszont megkülönbözteti a mondatszó szófaját: a „mondatszók általános jellemzője, hogy vagy önálló tagolatlan mondatként, vagy szerkesztett tagmondat szintaktikailag szervetlen elemeként fordulnak elő (Jaj!; Jaj de szép ez az album!)”. A példából is látszik, hogy a szerzők az indulatszókat is ide sorolják. Fura módon ide sorolják a módosítószókat is, mert azok szerintük „szintaktikailag szervetlenek” – ez náluk azt jelenti, hogy nem tudják besorolni a mondatrészi kategóriájukba, és ennek következtében úgy vélik, hogy ezek nem tartoznak a mondat szerkezetébe. Ugyanakkor a szórendi vizsgálatok azt mutatják, hogy ezeknek a szavaknak nagyon szigorú helyük van a mondatszerkezetben, például a tényleg szót Mari tegnap lekvárt főzött barackból mondatba csak a tegnap és a lekvárt közé rakhatjuk be – ha mondjuk azt szeretnénk nyomatékosítani, hogy Mari volt a lekvárfőző, akkor ezt csak szórendi cserével tehetjük meg, pl. Barackból lekvárt tegnap tényleg Mari főzött. A tényleg csak az ige előtt álló szerkezeti egységhez kapcsolódhat, ha az ige igekötős, annak is „el kell mennie” az ige elől: Mari tegnap tényleg barackból főzte meg a lekvárt (vs. Mari tegnap barackból tényleg megfőzte a lekvárt).

Tényleg baracklekvár
Tényleg baracklekvár
(Forrás: Wikimedia Commons / Moonsun1981 / CC BY-SA 3.0)

Az viszont szerencsésebb megoldása ennek a nyelvtannak, hogy a mondatszókon belül megkülönbözteti az úgynevezett interakciós mondatszókat: ezek a kapcsolat felvételére és lezárására (köszönések), a társalgás szervezésre (hogyhogy, apropó, szóval), az akarat kifejezésére (pszt, hess, sicc, nesze), rámutatásra (ím, íme) szolgálnak. Az ámen itt példaként is szerepel, mint a kapcsolat felvételére és lezárására szolgáló mondatszó.

Persze ez a felosztás is számos ponton kritizálható. Először is a kapcsolat felvételére és lezárására szolgáló elemek nem feltétlenül alkotnak önálló szófajt, sőt, gyakran a szónál nagyobb szerkezetek: jó napot kívánok! Az ide tartozó szavak is különbözőképpen viselkednek, egyeseknek van többes számuk, és megfelelő alkalmakkor használni is kell őket! –: szia : sziasztok, szevasz : szevasztok; más esetekben csak lehetőség: mondhatjuk, hogy heló, srácok, de létezik a helósztok alak is; máskor viszont nincs (vagy legalábbis nem általános használatú) a többes számú alak: csaó : ?csaósztok, agyő : agyősztök.Ahhoz képest tehát, hogy milyen kis csoportról van szó, meglehetősen sokféleképpen viselkednek az ide tartozó elemek.

A másik fontos probléma, hogy az ámen nem feltétlenül egy kapcsolat felvételére vagy lezárására szolgál (mint a mise elején és végén), hanem – például a misén – kb. ’úgy legyen!’ jelentésben lezárja a bűnbánati imát, a könyörgést, a credót, az egyetemes könyörgést, az áldozati imádságot, és többször elhangzik az áldozati szertartás során is. Ilyenkor inkább társalgásszervező szerepe van – hiszen a rítus egy részét lezárja, és ezzel egyben újat is nyit, illetve az egyetértést is kifejezi, mint az igen, melyet a nyelvtan szintén társalgásszervezőnek nevez. Ugyanakkor kétségtelen, hogy míg az apropónak valóban az a funkciója, hogy a társalgást (témaváltással) tovább vigye, addig az igennek semmiképpen nem ez az elsődleges szerepe.

Ámen
Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0

Kételyeinket tovább sorolhatnánk, de olvasóink bizonyára belátják, miért nem könnyű az ilyen besorolás. Nem is érdemes erőltetni.

Időközben Tamás másik kérdésre is megjelent a válasz.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (12):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
3 éve 2016. február 16. 14:09
12 Fejes László (nyest.hu)

@baloch: Hehe. Majd megírom.

3 éve 2016. február 16. 13:49
11 baloch

"Az indulatszók (juj, jaj, ah, nosza, hajrá, no, csitt, pszt, gyí, hess stb.)"...

Az indulatszók csak véletlenül hasonlítanak különböző népek nyelvében egymásra, vagy itt is örökölhette másikónk az egyikőnktől?

Pl. csitt szavunk párja az olaszban a zitto, aminek jelentése ugyanaz. Mindkettőnek van fejleménye saját nyelvében: csitít, csitul, ill. zittire. Még azt is feltételezni tudom, hogy "csend" szavunknak is van köze a "csitt" szavunkhoz, ha már egyszer hasonlítanak egymásra.

en.wiktionary.org/wiki/zitto

6 éve 2013. október 22. 10:32
10 mederi

Idézet a cikkből: „..egységesen, tagolatlanul, mondat értékében utalnak valamely mondanivaló tartalmára”.

@Janika:

Jelentés nélkül nincs tartalom, ezért nem lehet megkerülni a kérdést, ha be akarjuk nyelvtanilag sorolni az 'á(m)ment'..

6 éve 2013. augusztus 19. 16:35
9 Janika

@Krizsa:

Ebben egyetértünk :-) a cikk utolsó mondata is kb ez, azaz nincs értelme erőltetni. Kezdődhetett volna ezzel a cikk és akkor vége is lenne rögtön, de legalább megpróbálta megválaszolni és körüljárni az olvasó kérdését. A nyelvtani besorolás viszont akárhogy nézem nem azonos a jelentéssel. Ámen.

6 éve 2013. augusztus 19. 14:44
8 Krizsa

@Janika: Ez pont olyan kérdés, mint az, hogy hol van a pozitív ás a negatív végtelen? A kezdőkoordinátáról a "végtelenig" tartó távolságokról fantáziáló fejekben. Máshol nincs.

A nyelvtani besorolásoknak nincs értelme. Valamelyes gyakorlati haszna van, de az se sok.

Van még párszáz olyan szó, amiket, ha akarom, úgy is forgathatom, hogy ne tudd őket rendesen besorolni sehova.

Vissztekerem párezer évvel, az alakja alig változik és már nem ige. Idébb-odább: de nem is főnév. Nem is melléknév. Még régebben: valamiféle igeszerű indulatszó. Kicsit másképp: őskori filmjelenet egyetlen szótaggal kifejezve.

Szóval nincs értelme...

6 éve 2013. augusztus 19. 13:21
7 Janika

@Krizsa:

A cikk nem az ámen jelentését nyomozza, hanem itt a nyelvtani besorolása a kérdés. Olvasd el az olvasói kérdést.

6 éve 2013. augusztus 19. 13:10
6 Krizsa

Nem kellene ennyit törni a fejet és 100 éve ennyit össze-szerencsétlenkedni, csak a nyelvészek 10%-ának kötelezően vizsgáznia kellene - minimum alapszinten - héberből.

A héber umán = úgy legyen! EZ AZ ÁMEN.

Tovább rokonszavak: im (normál 'i' hang) = ha, akkor (IMÉNT)

im ( torokhangú 'i') = -vel, vele, együtt,

emún = hit, bizalom (JÓ OMEN), imún = gyakorlat,

omán = művész / mester, amaná = szövetség (az ammoniták).

6 éve 2013. augusztus 19. 11:38
5 mederi

Legtömörebb formában szerintem temetéseken hangzik el, hogy "Nyugodjon békében! ÁMEN!"

Ezzel kapcsolatban a "nyú God" mint "új/ újjá születő Isten" (a késztetés-eredmény szókapcsolat szerint a "goszt/ god" páros jelentése "szellem/ isten") talán kelta átvételként megjelenik a magyarban.

Az ADVENT szó jelentése „eljövetel”. A latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami annyit tesz: „az Úr eljövetele”.

Az "ámen/ámmen" és az "ádvent" szerintem rokon kifejezések, és az elhunytak túlvilági "átmenetelére" és várt "visszajövetelére" vonatkozhattak az ősi vallások, hiedelmek korában, mikor még a halottakat elégették, és szellemük (füstjük) átment az égbe, amiről a "látvány meggyőzhette" az akkori jelen lévő híveket..

6 éve 2013. augusztus 16. 20:08
4 Varmer

@asher: Sajnos nem értem, mit próbál kifejezni.

6 éve 2013. augusztus 16. 14:15
3 asher

-"bereshit bara EL...h'asamayim v'et h'arets......"-

aki mar ebben sem hisz.....................................annak templomba mennie se erdemes!!

mert neha-neha csak ugy "szokasbol" odajarni az teljesen felesleges ertelmetlen idopôcsekolas!!

6 éve 2013. augusztus 14. 13:52
2 Roland2

@Pierre de La Croix: Semmi köze az apróhoz, a Zaicz szótár szerint nemzetközi szó, vö. német apropos, francia a propos ( 'a beszéd tárgya ' ) . Valószínűleg a franciából terjedt el.

6 éve 2013. augusztus 14. 13:39
1 Pierre de La Croix

Jó a cikk! (Az egyetemi tankönyvek néha tényleg érdekesek).

Van egy kérdésem: az apropó honnan ered? (az apró-t tudom, de mi az a pó?)