A nyelveknek nincs logikájuk
A laikusok gyakran beszélnek a nyelvek logikájáról. Nincs azonban olyan nyelvészeti iskola, mely ezt a terminust alkalmazná. Mit jelenthetne ez a kifejezés, és miért ne használjuk?
Amikor az ember tudományos ismeretterjesztésbe fog, azt képzeli, egyszerű dolga lesz. Vesz egy problémát, hoz néhány érdekes példát, és elmagyarázza, miért tartja a tudomány tévesnek azt, amit a hétköznapi ember arany igazságnak, sőt, egyértelmű ténynek tart – illetve hogyan is gondolkozik az adott kérdésről a tudomány. Tisztában van azzal, hogy lesznek, akik nem fognak rendesen figyelni, és mindig előkerülnek újabb olvasók, akik nem olvasták a régebbi írásokat. Amikor azonban azt veszi észre, hogy azok, akik rendszeresen követik írásait, továbbra is butaságokat szajkóznak, szembe kell néznie a ténnyel: elrontott valamit. Az egyetlen lehetőség, ha újrakezdi az egészet.
Mi lenne a nyelv logikája?
Nemrég találgatásba fogtunk, hogy mit is érthetnek a laikusok a nyelv logikája alatt. Arra jutottunk, hogy bizonyára valamilyen szabályszerűségre, következetességre gondolnak. Rámutattunk, hogy a nyelv nem szabályszerűen működik, hiszen mindig rengeteg kivétel van. Ezzel azonban aligha cáfoltuk meg, hogy egyébként – a kivételektől eltekintve – az emberi nyelvben lenne logika.
A laikus szóhasználatnak ez a fordulata azért is figyelemre méltó, mert – legalábbis tudtunkkal – nincs olyan nyelvészeti iskola, mely ezt a fogalmat („a nyelv logikája”) használná. Persze valószínű, hogy volt már nyelvész is, aki leírta, de aligha szakmunkában. Könnyen előfordulhat, hogy ismeretterjesztő munkában kicsúszott a tolla alól, azt gondolta, a laikusok ehhez a fordulathoz szoktak, könnyebben követik a gondolatmenetét. Lehet, hogy igyekezett kicsit költőien fogalmazni. Esetleg lehet, hogy az adott helyen egészen pontosan meghatározható jelentést tulajdonított a „logiká”-nak, de ez elszigetelt jelenség.
Rendben, a „logika” nem bevett fogalma a nyelvleírásnak, de miért berzenkednek ennyire a kutatók, ha a laikusok a nyelv logikájáról beszélnek? Mi olyan ellenszenves ebben a terminusban? Nos, éppen az, hogy misztifikál, homályos fogalmakat használ, a jelenségek vizsgálatát egyenesen megakadályozza azáltal, hogy megfoghatatlan. (Ebben nagyon hasonlít egy másik fordulathoz: „a nyelv szelleme”.)
Nézzünk egy konkrét példát: olvasóink többször is előálltak azzal a vélelmezéssel, hogy ha azt akarjuk kifejteni, hogy valamilyen állam területén van valami, akkor míg általában az országok nevénél a -ban/-ben végződést használjuk, a szigetországok esetében az -on/-en/-önt. Mondhatjuk, hogy azért van ez így, mert ilyen a magyar nyelv logikája? Minek mondanánk, amikor sokkal pontosabban meg tudjuk fogalmazni: ez a magyar nyelvben egy szabály. Ekkor sokkal világosabb, hogy mire gondolunk. Ha ismerjük a szabályt, akkor meg tudjuk jósolni, hogy egy olyan olyan szó, amellyel még nem találkoztunk a megfelelő alakban, hogyan fog hangzani: azt kell mondanunk, hogy Piréziában, ha Pirézia nem szigetország, de azt, hogy Pirézián, ha az. Sőt, ha Pirézia földrajzát nem ismerjük, és valaki azt meséli, hogy Pirézián nyaralt, azonnal tudhatjuk, hogy Pirézia szigetország. Ugye milyen jól hangzik? Szinte sajnálhatjuk, hogy ilyen szabály nincs.
De ez lenne a legkisebb baj. Ha a tudnánk, hogy a laikusok a nyelv logikájáról beszélve a nyelvtani szabályokra gondolnak, akkor legfeljebb azt mondhatnánk, hogy nem szakszerűen fogalmaznak, és ezzel a kérdés le lenne zárva. Végül is pontosan értenénk, mire gondolnak. Csakhogy van, amikor más értelemben használják. Egy olvasónk például a törökről jegyzi meg, hogy „felépítése és logikája nagyon hasonlít a magyarra”. Mire gondolhat? Pontosan nem derül ki, talán a török és a magyar közötti szerkezeti hasonlóságokra (toldalékolás, magánhangzó-harmónia – ekkor azonban nem világos, mi lenne a különbség a felépítés és a logika között), esetleg más tipológiai hasonlóságokra is (pl. a nemek hiánya). Abban azonban biztosak lehetünk, hogy nem egy konkrét szabályra.
A rejtőzködő lényeg
Ugyanebben a hozzászólásban, úgy tűnik, olvasónk valami olyasmit sugall, hogy a felszínen különböző jelenségek mögött valamilyen rejtett összefüggés lehet. Azt tehát, hogy az országneveket a magyar és a török is a népnévhez tett ’ország’ jelentésű szóval alkotja, illetve a közelebbről meg nem határozott, de a két nyelvben szintén hasonló jelenségek között rejtett összefüggés van. Azt, hogy ez így van, statisztikailag kellene igazolni – ahhoz azonban, hogy valóban logikáról beszélhessünk, az összefüggést ok-okozati érvekkel kellene alátámasztani! (Olvasónk kínai példája inkább azt igazolja, hogy ilyen nincs, hiszen az országnevek felépítésében a kínai hasonlít a magyarhoz és a törökhöz, de másban nem igazán.)
De ha lenne is valami „rejtett logika”, mi magyarázná a kivételeket? Olvasónk maga is említi, hogy a törökben is szabálytalan Törökország neve, ez ugyanis nem *Türkistan [türkisztán], hanem Türkiye [türkije]. Ha a nyelvnek van valami logikája, miért nem érvényesül? Persze azt is kérdezhetjük: ha van szabály, miért nem érvényesül?
Nincsenek szabályok
A nyelvészek abban általában egyetértenek, hogy a szókincsre nem vonatkoznak szabályok, ott legfeljebb bizonyos tendenciák érvényesülhetnek. A nyelvtan esetében már szokás beszélni szabályokról. Vegyünk most egy egyszerű példát, amely kézenfekvőnek, egyszerűnek tűnik: mi a különbség a -ban/-ben és az -on/-en/-ön használata között? A válasz látszólag nem bonyolult: az előbbi azt fejezi ki, hogy valami valaminek a belsejében van, az utóbbi azt, hogy a tetején. Ezt példamondattal is könnyen illusztráljuk: a könyv a szekrényben van – a könyv a szekrényen van. A különbség minden magyarul tudó számára világos.
Ha azonban megvizsgáljuk, hogy valójában hol használjuk ezeket a toldalékokat, kicsit bonyolultabb képet kapunk. Azt mondjuk, hogy a vonaton utazunk, pedig a szerelvény belsejében ülünk, nem a tetején. Vannak olyan magyarázatok, mely szerint ez azért van, mert a vonatra fel kell szállni – csakhogy a metróba beszállunk, mégis a metrón utazunk. (A metróban is inkább azt jelenti, hogy ’a metró rendszerében’, nem azt, hogy ’a szerelvény belsejében’.) Azt gondolnánk, a busz biztosan olyan, mint a vonat: s valóban, buszon utazunk, nem buszban. Igen ám, de ha a légkondicionáló elromlott, mondhatjuk azt is, hogy a buszon nagyon meleg volt, de azt is, hogy a buszban nagyon meleg volt. Azt azonban nem mondjuk, hogy a vonatban nagyon meleg volt. (Legalábbis e sorok írójának környezetében nem mondják. Az itt felsorolt példák esetében ingadozás is lehet az egyes beszélők között: mit mondana ez „a magyar nyelv logikájá”-ról?)
Mi a különbség az utcán és az utcában között? Az előbbi használható általánosabb, ’kint’ értelemben (Hány fok van az utcán?), az utóbbi viszont mindig konkrét utcára utal (Hányan laknak az utcában? – a Hányan laknak az utcán? viszont a városban lakó hajléktalanok számára kérdez). Van, amikor nincs különbség: A baleset a Petőfi utcá(ba)n történt. Más esetekben viszont van: A Petőfi utcában lakom (és nem a Petőfi utcán). Ha azt halljuk, hogy az újságárus a Petőfi utcán van, akkor egy az utca közepén álló bódére gondolunk, míg ha azt, hogy a Petőfi utcában, akkor inkább egy ház aljában álló kis üzletre. Mondhatnánk, hogy fordítva „logikusabb” lenne, hiszen akkor van az utca „belsejében” – a házak viszont a szélén állnak.
Gyerekkorunkban az iskolában tanulunk: először általános iskolában, később középiskolában – szakmunkásképzőben, szakközépiskolában, gimnáziumban, technikumban, líceumban. Később viszont már főiskolán vagy egyetemen: ott is valamilyen karon, szakon. Voltak nyelvészek is, akik megpróbálták ezt azzal magyarázni, hogy az utóbbi esetekben már nem a hely (épület) a lényeg, hanem az intézmény, s ez a különbség oka. De honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy -ban/-ben helyett -on/-en/-önt találunk. Körben forog az érvelés. Arról nem is szólva, hogy valamilyen intézményben tanulunk, nem pedig intézményen.
És akkor ott vannak még a településnevek! Szegeden, de Debrecenben! Budapesten, de Bukarestben! Pécsen vagy Pécsett, de Bécsben! Győrött vagy Győrben, de nem Győrön! Szabályt keresni felesleges. Jól mutatja ezt az, hogy míg a legtöbb esetben a beszélők hasonló formákat használnak, addig néhány településnévnél eltérés lehet: van, aki azt mondja, Csíkszeredában, van, aki az, hogy Csíkszeredán. Ha az alakokat szabályok határozzák meg, milyen különbség lehet két beszélő szabályrendszerében, amely csak néhány alaknál okoz különbséget?
Nyelvtanulóknál megfigyelhetjük, hogy vannak, akik nagyon jól ismernek egy idegen nyelvet, mégis folyamatosan hibáznak. Amikor az anyanyelvi beszélők kijavítják őket, megkérdezik, hogy miért, mi a szabály. Ilyenkor persze az anyanyelvi beszélő nem tud válaszolni, még akkor sem, ha egyébként nyelvész. A nyelvtanuló pedig hiába tanul szabályokat, mert nincs mindenre szabály. Ezért is jobb a kommunikációra építő nyelvoktatás a nyelvtani szabályokra építőnél.
Összegzés
A nyelv logikájáról azért nem érdemes beszélni, mert maga a fogalom homályos. Utalhat a nyelv szerkezetére, de akár a szabályaira is. Valójában a nyelv logikája és a nyelv szabályai nem teljesen fedik egymást: a szabályok lehetnek teljesen önkényesek, míg ha a nyelv logikájáról beszélnénk, azt sugallnánk, hogy ezek a szabályok célszerűek, ésszerűek.
Persze a nyelv bizonyos részeiben észreveszünk szabályosságokat, sőt, gyakran a nyelvi változás is nyilván azt célozza, hogy valami szabályszerűbb legyen. Ezek a szabályszerűségek azonban „alulról”, helyi szinten épülnek, s bár gyakran igen széles körven elterjednek, szinte soha sem kivétel nélküliek. Amikor valaki „a nyelv logikájá”-ról beszél, azt feltételezi, hogy először vannak az elvont szabályok, és ennek alapján jönek létre a megfigyelhető jelenségek.
Valójában a nyelvet nem szabályok irányítják. A szabályokat a nyelv megfigyelése során mi magunk vonjuk el, a nyelvben megtalálható mintázatokban felfedezett szabályszerűségek alapján. Ezek a tudatosan alkotott szabályok sikeresen lefedik a nyelvi mintázatok egy részét, de nem mindet. Amikor azonban a nyelvet használjuk, nem szabályok alapján működünk.
Végül egy hasonlat. Leírható szabályként, hogy miképp kell úszni. Ha megfigyelünk egy úszót, szabályokba foglalhatjuk, hogy miként tartja a testét, mikor melyik végtagját milyen irányban mozgatja, miként lesz levegőt. Egy ilyen jól sikerült leírás alapján akár mi is megpróbálkozhatunk az úszással, és ha a leírtakat sikerül pontosan végrehajtani, akkor valóban haladni fogunk a víz felszínén. De amikor igazán úszunk, akkor nem gondolunk a szabályokra, hanem külön gondolkodás nélkül cselekszünk. Így vagyunk ezzel a nyelv használata közben is. Az, hogy szabályok szerint cselekednénk, csupán illúzió.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (165):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
Úgy gondolom, hogy a kialakult emberi nyelvekben alapvetően kétféle "koncepció" érvényesül (=>az ember "folyamatosan alakuló látásmódja a természettel kapcsolatban" és az "emberi gondolkodást tükröző, általa folyamatosan alakított nyelvi eszközének visszahatása a látásmódjára ") van.
A magyar nyelv olyan gondolkozásmódot megjelenítő "eszköz", ami kívülről, az általánosból (aminek a határait az aktuális, jónak vélt emberi tudás, vagy elképzelés szab határt) ráközelít a kiválasztani a kívánt "tárgyra" (lehet az fizikai tárgy, élőlény, fajta, mennyiség, folyamat, időszak, jelenség..) és miután a visszajelzések alapján "véleményt, jót vagy elfogadhatatlant" alkot, döntéseket hozhat.
A nyelvi "szabályok" ilyen esetben "analóg" módon próbálják követni a valóságot, ami ugyan tendál a természet változásának és változatosságának "irányába", de sohasem "ép", csupán "kép", ami alacsonyabb szint, mert a gondolatban "testesül" meg először, és csak később a valóságban. Ez a gondolkozás mód "apró lépéseket" kényszerít az emberre, mivel az analóg követése a valóságnak valójában lehetetlen, de itt a látásmód pontosítására való törekvés áll a "központban", amit tesztelésekkel és visszacsatolásokkal próbál "megoldani"..
Vannak ugyanakkor céltudatos, szabályokkal működő nyelvek, amelyek olyan nyelvi, gondolati eszközt hoztak létre, fejlesztettek és használnak, amelyek az embert teszik a természet központjába, és alá rendelték, rendelik magát a természetet céljaik elérésének.
Ez a típusú "kép" világ természetesen ugyanúgy nem "ép", mint az analóg, de gyors (akár globális) fejlődést eredményez, kevesebb kontrollal mint az előző típus.
Mára a világ előtt egyértelművé vált, hogy "finomítani" és "lassítani" szükséges, hogy a természet "igényeit" is figyelembe véve haladjon az emberiség tovább..
Én a "logikát" egy fára kötött madzagon lógó súlyhoz hasonlónak képzelem el. Ez olyan, mint egy talán valaha létezett ikes ige "lógik"..
Ha az ág és a madzag maga a természet, rajta a súly az emberiség megterhelő hatása rájuk, akkor egyértelmű, hogy a súlyt és annak mozgását nem szabad "szakadásig" növelni, fokozni..
Többek között az ikes igét sem tartom valami "haszontalan őskövületnek" ami vesztett volna a fontosságából! Nem a nyelvtani szabályosságra, hanem a valóságra kell koncentrálni ma is..
@mederi: Az -i-végű helységnevek sokszor -ba-sok (Marcaliba, Kisorosziba), az -e-végűek meg nem.
@mederi:
Duna vizén lefelé úsz a ladik,
A ladik,
Róla muzsikaszó, guzlicaszó, csimpolyaszó
Hallatik;
Juhaj! viszik a piros almát, barackot,
Juhaj: Kevibe Szentendréről menyasszont!
Piros almát eladják a budapesti
Piacon,
Abbul cifrálkodik Kevibe' a piros arcu
Menyasszony:
Juhaj! de derék ruha ez a fejkötő:
Megfér ezalatt akármennyi szerető!
Kevi csárda reggel óta tele van,
Teli van:
Ott járja a kolót egy éles késsel, véres késsel
A Jovan:
Juhaj! piros volt, de csak férges alma volt,
Asszony, csinos volt, de azért csak r__a volt.
Nemrég Ráckevén jártam..
Eszembe jutott, hogy az öregek még gyerek koromban nem Ráckevére, hanem "Kevibe" mentek piacra...
-Gondolom mivel eredetileg rácok hozták létre ezt a várost, a környékbelieknek kezdetben még "idegenlakta minősítéssel" a
-ba/ -be toldalékú változat jutott eszükbe, de ma már feltételezem, hogy az öregek is "Kevére" mennének.. :)
A cikkben olvasható vélemény nagyon érdekes, de egyfajta szemszögből, a vizsgáló, kiértékelő oldaláról nézve:
"Valójában a nyelvet nem szabályok irányítják. A szabályokat a nyelv megfigyelése során mi magunk vonjuk el, a nyelvben megtalálható mintázatokban felfedezett szabályszerűségek alapján."
Fordítsuk meg a szemlélődés irányát, és nézzük a "logikát, méginkább logikákat" tartalmazó nyelvet létrehozók látásmódja szerint.
Szerintem az említett "mintázatok", melyek (rész) szabályokban nyilvánulnak meg, sokszor nem állnak, nem állhatnak "logikus" kapcsolatban egymással, mert a létrehozóik talán másfajta környezetből, másfajta kulturális környezetből "asszimilálódtak" egy adott nyelvbe, és hozták magukkal sajátos nyelvi fordulataikat, amelyek ha meggyökeresedtek, új színt hoztak az adott nyelvbe.
(Ugyanilyen okból bizonyos nyelvtani szabályok el is tűnhetnek, vagy csak megváltozhatnak..)
Talán a köznyelvben "nyelvi logika"-ként elterjedt nagyon leegyszerüsített elnevezés akkor kerülhetne közös nevezőre a "nyelvi mintázatok szabályszerüségeivel", ha
sikerülne a "két fél" között tisztázni azt, hogy a "logika" nem függetlenül, és "mindenhatóan" létező "tudás", mert sokminden van hatással az aktuális megnyilvánulására.
Egy fizikai példa (ami többnyire sántít..): Egy zsinórra ha változtatható "súlyt" erősítünk fel és egy fára felerősítjük, bizonyos súly elérése után a zsinór elszakad. Szándékosan nem mondtam tömeget, amit a köznyelvben nem használnak, pedig valójában nagy különbség van a súly és a tömeg elnevezés között, mivel a súly függ attól, hogy milyen az aktuális gravitáció..
Úgyhogy, szerintem ha nem is korrekt a "nyelv logikája" kifejezés, talán el lehetne fogadni mint "népies", nyelvhasználói kifejezést.:)
@szigetva: "nem azt, hogy az AAVE logikus" - akkor miért azt a címet adta a cikkének, hogy "The logic of non-standard English"?
Egyébként máshol ezt írja:
www.theatlantic.com/past/docs/issues/95sep/ets/labo.htm
"the adult or child who uses these rules must have formed at some level of psychological organization clear concepts of "tense marker," "verb phrase," "rule ordering," "sentence embedding," "pronoun," and many other grammatical categories which are essential parts of any logical system."
Ebből is belátható, hogy Labov szerint a nyelvtani kategóriák szerinte egy logikai rendszer nélkülözhetetlen részei, és ebben az idézetben éppen arra hivatkozik, hogy mindezek az AAVE-t is jellemzik.
Mondjuk az nem önmagában érv, hogy Labov mit mond/ír, vannak ugyan jó gondolatai és jó megfigyelései, de elég sok baromságot is össze tud hordani. Nem véletlenül ment szociolingvisztának, abba sok bullshit belefér.
Ennek ellenére a AAVE tényleg nem alacsonyabb rendű a többi nyelvjárásnál. Mitől lenne? Biztos alkalmas ez is gondolatok logikus kifejezésére (ahogy minden természetes, élő nyelv minden nyelvjárása), különben már kihalt volna. Az megint más, hogy logikától függetlenül kint Amerikában nagyon kicsi az AAVE presztízse, a használójáról tanulatlanságot, primitívséget, neveletlenséget, szegénységet, gettólétet, bűnőzői hajlamokat feltételeznek, kicsit olyasmi, mint nálunk a romák jellegzetes beszédjének a megítélése, utóbbinak sincs túl sok rajongója nálunk.
@Grant kapitány: Ezt mondja Labov: „African-American Vernacular English is a well-formed dialect with all of the structure necessary for logical thought”, nem azt, hogy az AAVE logikus, hanem hogy a szerkezete alkalmassá teszi a logikus gondolatokra, azoknak a kifejezésére.
@szigetva: "Más a „nyelv logikája” és az adott nyelven kifejezett „logikus gondolatok”. Az idézete az utóbbiról szól, a cikk meg az előző hiányáról."
Jaj de utálom ezt a ködösítést! Az idézetben világosan benne van, hogy ami ellen Labov ellen érvel, az többek közt az a tézis, hogy "What they (the AAVE speakers) speak...(has) no logical structure and that they must learn to speak standard English before they can learn anything else." Vagyis nem(csak) a gondolatok logikusak, hanem a kifejezésmódjuk (is), sőt elsősorban erről van szó, mert különben akikkel szemben érvel, azok nem akarnák ráerőltetni a Standard English használatát az AAVE beszélőkre. Hiszen ha a GONDOLATAIK logikátlanok, akkor teljesen mindegy, hogy melyik dialektust beszélik!
Akik szerint tehát az AAVE alacsonyabb rendű a sztenderd angolnál (pl. Bereiter és Engelmann a Teaching Disadvantaged Children in Pre-School című 1966-os cikkükben képviselik ezt), azok szerint az afro-amerikai dialektust beszélő gyerekeket meg kell tanítani helyesen beszélni! Hangsúlyozom, NEM gondolkodni kell őket tanítani, hanem arra, hogyan tegyenek állításokat, hogyan fejezzék ki a tagadást, hogyan használják a prepozícióikat, mert (az említett szerzők szerint) az ilyen gyerekek "verbal deprivation"-tól szenvednek, és "nincs nyelvük!". Ezt nevezték a 60-as években "Deficit Hypothesis"-nek.
@Grant kapitány: Más a „nyelv logikája” és az adott nyelven kifejezett „logikus gondolatok”. Az idézete az utóbbiról szól, a cikk meg az előző hiányáról.
Az idézet forrása:
www.acls.org/publications/audio/labov/complete.aspx?id=4462
A cikk "érvelése" csúsztatáson, félrevezetésen alapul. Már a 60-as évek óta tanulmányozzák a nyelvészek az "African-American Vernacular English"-t, William Labov a logikusságát emelte ki, hogy megvédje a kritikákkal szemben:
"(in an article called "The Logic of Nonstandard English" (1969)). The paper was a response to the view then common among many educational psychologists that African-American youth have no true language of their own—that what they speak is a series of emotional cries and, "giant words," with no logical structure, and that they must learn to speak standard English before they can learn anything else. The argument that I put forward—that African-American Vernacular English is a well-formed dialect with all of the structure necessary for logical thought—was common among linguists but not among teachers and educators.
Az AAVE változatot beszélő Larry nyelvhasználatáról a párbeszéd alapján (ami Pinker A nyelvi ösztön c. könyvében magyarul is olvasható) Labovnak ez a véleménye:
"the game being played here is governed at each turn by the rules of logic." .
@Krizsa
És ezeknek a hozzászólásoknak mi köze a cikkhez?
@mederi: A környezetfelismerés "tudása" még az állatvilágból származik s ehhez az érzékszervek adták az információkat. A rejtőzködő nem-nagyragadozók számára azonban már ekkor is kiemelkedő fontosságúak a hanghatások.
Az emberi beszéd kezdete elsősorban e hanghatások utánzásán alapult.A máig érvényben levő ősszavak (pontosabban mássalhangzó vázak) a természeti jelenségekkel együttjáró hanghatásokat kódolják - a mai napig.
Néhány vitán felüli, biztosan több millió éves példa: trrr, drr - tör, dörög, villámlik, krrr-grrr - köröz / haragszik / harcolni fog, mrrr - morog / mer / mar - sssz - sss - phh - pfff, stb. A továbbiak már gyöknyelvészet témája (lenne), amit azonban a hivatalos nyelvészet nem (ezen a honlapon sem) tűr meg.
@Krizsa:
"...velünkszületett, mentálisan kódolt KÖZÖS értelmeik vannak. E közös értelmek nagyrészt az ősemberi, kevésbé az ókori természeti környezet jelenségeit (azok hanghatásait) kódolják"
Elképzelhető, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy valamikor az emberiség majdnem kipusztult, amit az bizonyít, hogy a gének sokfélesége "palack hatást" mutat, vagyis beszűkült.
Tulajdonképpen tetszik a "gyöknyelv" kifejezés, szerintem is valóban létező tulajdonságról lehet szó.
A mentális kódolás bizonyára létezik, nem feltétlenül beszédre vonatkozóan, hiszen az állatvilágban minél alacsonyabb rendű állatról van szó, annál nagyobb arányú, jól észrevehető "veleszületett tudás" van jelen, mely leginkább az újszülött túlélését segíti (pl. a picike kenguru önállóan felmászik és megtalálja a a mellbimbót, amire "rászívja magát", pedig még vak és csupasz.) .
Az emberre valóban már az őskori környezet hatott, de úgy hiszem, ez folyamatos, ma is létező hatás gondolkodásunkat és beszédünket illetően, igaz, te a gyöknyelvvel kapcsolatban hoztad fel.