0:05
Főoldal | Rénhírek
Mivel kísérleteznek a kísérleti tankönyvek? 5.

„Beszél az emberről, ahogy az ember beszél” – A hatodikos tankönyv miről beszél?

Folytatva az OFI honlapján megjelent kísérleti tankönyvek elemzését, ezúttal a hatodikos nyelvtankönyvet mutatjuk be. Ahogy eddig is, igyekeztünk a jó dolgokat ugyanúgy kiemelni, ahogy a hibákat és a problémákat. Ez most nem volt könnyű. Nyelvi tévhitek sokaságával, felcserélő és előíró szemlélettel, valamint sok indokolatlan résszel és hiánnyal találkoztunk.

Jánk István | 2014. október 30.

Nemrég az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) oldalán elérhetővé váltak a TÁMOP-3 1.2-B/13-2013-0001 jelű projekt keretein belül elkészült tankönyvek és a hozzájuk tartozó munkafüzetek, szöveggyűjtemények és kiegészítő anyagok. Előző cikkünkben az ötödikes Magyar nyelv és kommunikáció című munkafüzetet, korábban pedig az ehhez tartozó tankönyvet mutattuk be. Ügyeltünk arra, hogy a pozitívumokat éppúgy kiemeljük, mint a negatívumokat, ugyanis az előrelépés csakis úgy valósulhat meg, ha az elvetendő dolgok mellett a megtartandóakra is figyelmet szentelünk. Továbbá nem szeretnénk csupán a szakmai hibákra, hiányosságokra koncentrálni, mivel ezek önmagukban nem többek, mint kiragadott részek, amelyek ilyen formában nem tükrözhetik vissza egy tankönyv egészét. Mindezek fényében vizsgáltuk meg a hatodikos tankönyvet, ám még ilyen szemlélet mellett is kimondottan lehangoló eredményre jutottunk nyelvészetileg.

Helyes és helytelen: vissza a gyökerekhez?

Míg az ötödikes tankönyv és munkafüzet próbálkozik a leíró nyelvészeti szemléletnek megfelelően a hozzáadó módszert előnyben részesíteni (vagy legalábbis ennek látszatát fenntartani), addig a Magyar nyelv és kommunikáció 6. expliciten előíró és felcserélő szemléletű. „Beszél az emberről, ahogy az ember beszél” – idézik a tankönyv szerzői mottóként Véghelyi Balázst rögtön a második oldalon egy teljes oldalt szentelve ennek az egy sornak.

Már ez az egy gondolat félelemmel tölti el az olvasót, de azért még reménykedik, hogy talán nem arról van itt szó, hogy a nyelvhasználó megítélendő/megítélhető a nyelvhasználata alapján. Hogy talán csak arra gondolnak a szerzők (és a költő), hogy a beszélőről meg lehet állapítani, hogy hova valósi, vagy hogy tisztában van-e a beszédhelyzetnek megfelelő nyelvhasználattal. Ám a hatodikos könyvben lévő feladatok nem ezt támasztják alá. (Gyors internetes keresés után elmondhatjuk: Véghelyi Balázs felfogása sem.)

Vissza a gyökerekhez?
Vissza a gyökerekhez?
(Forrás: Wikimedia Commons / Maralexander100 / GNU-FDL 1.2)

Sajnos megállapíthatjuk, hogy a tankönyv a legtöbb helyen az előíró, hibakereső nyelvművelői szemléletet alkalmazza. Mint mondtuk, nem szeretnénk, ha csak kiragadott részek alapján kritizálnánk, de mivel a tankönyvben számtalanszor a felcserélő módszer köszön vissza, ezért néhány példát mégiscsak szükségesnek érzünk közölni. A hosszas magyarázatokat ezúttal mellőzük, mivel mindegyik példáról ugyanaz mondható el: a felcserélő és előíró, nem pedig a leíró és hozzáadó nézőpontot képviseli, ami igen nagy probléma. Lássuk hát:

Lehet, hogy előfordult már, hogy azt mondtad: a hét kerületben lakom, vagy hat cés vagyok. Pedig helyesen a 7., azaz a hetedik kerületben, és 6.c osztályos, azaz hatodik cé osztály. Vigyázz, hogy ezeket a kifejezéseket helyesen használd!

A hét kerületben lakom alakkal egy nem pesti beszélő vélhetően ritkábban találkozik, viszont a hat cés vagyok formát – annak idején – sokan használhattuk, és sokan használják ma is a diákok közül. Nem valószínű, hogy akkor bárki félreértette volna, és feltehetőleg ez most sincs másképp. A legnagyobb probléma ezzel szövegrésszel (a szemléleten kívül), hogy a nyelvhelyességet és a helyesírást is összemossa, és ez nem egyedüli eset: sajnos van rá másik példa is a tankönyvben.

A hét kerületben lakom és hat cés vagyok
A hét kerületben lakom és hat cés vagyok
(Forrás: Wikimedia Commons / Sonia Sevilla / CC CC0 1.0)

A könyvben egyre erőteljesebben jelennek meg a nyelvi babonák, tévhitek és ideológiák. Pár klasszikus ezek közül a teljesség igénye nélkül:

Vannak, akik keverik az általános és a határozott ragozást feltételes módban (meginnák egy kis vizet). Helyesen az általános ragozású egyes szám első személyű alak: meginnék. A meginnák ugyanis a határozott ragozású többes szám harmadik személyű alaknak felel meg (ők is meginnák a vizet). Olyat is hallani, hogy el szokok utazni. Pedig a szokik igének csak múlt idejű alakja van (szoktam, szoktál, szoktak).

A nákolásra többször kitértünk már oldalunkon: részletesen is elmagyaráztuk már, hogy a nákolás esetében nem arról van szó, hogy valaki képtelen elkülöníteni az általános ragozású E/1. személyt a határozott ragozású T/3. személytől. Csupán egy más nyelvhasználati mód jelenik meg, ahol az E/1. személyű -nák végű alak egybeesik a tárgyas ragozású T/3. személyű alakkal, ami tökéletesen érthető és „logikus”. Ezzel a nyelvhasználó kiküszöböli azt a kivételt a nyelvi rendszerünkben, hogy a -nék az egyedüli olyan toldalék a magyar igeragozásban, amely hátul képzett toldalékokkal járó igetövek után is áll, azaz nem vesz részt a magánhangzó-illeszkedésben.

A szokok esetében pedig szintén nyelvművelői babonáról, tévhitről van szó, hiszen nagyon sokan használják jelen időben ezt az igét. Lehet, hogy ezek az alakok nem felelnek meg a standardnak, de a standard nyelvváltozat nem az egyedüli változat, és nem felsőbbrendűbb más nyelvváltozatoknál.

Végül még egy példa a tankönyvből az igekötős igék kapcsán:

Vannak továbbá olyan igekötős igék, ahol az igekötő és az ige nem válhat el egymástól: fellebbez, befolyásol. (Nem fellebbezek. Nem befolyásol engem.)

Hogy ebben hol a hiba, azt korábbi cikkünkből tudhatja meg.

Ő már nem nagyon lebbez fel
Ő már nem nagyon lebbez fel
(Forrás: Wikimedia Commmons / Klearchos Kapoutsis / CC BY 2.0)

Nyelvi agresszió, progresszió, regresszió?

Nagyszerű ötlet volt a tankönyvkészítőktől, hogy létrehoztak egy Nyelvi agresszió a diákok között, illetve A kulturált nyelvi viselkedés című egységet, melyekben felhívják a diákok figyelmét a kiközösítés, a nyelvi agresszió és a nyelvi durvaság létére, problematikájára. Továbbá kitérnek arra is a szerzők, hogy mit tanácsos tenni ilyen helyzetekben, ami szintén remek elképzelés. Azonban a kidolgozás hagy némi kívánnivalót maga után...

A (nyelvi) viselkedéssel foglalkozó egységgel semmi gond, nagyon fontos dolgokra hívja fel a diákok figyelmét: a megfelelő stílusra, a bántó szavakra, a kulturált véleménynyilvánításra és sok más egyébre. Mindezt az egység végén található összegző gondolat remekül megvilágítja:

Ami neked fáj, az másnak is fáj; lehetőleg ne válaszolj semmire bántóan. Még a legnegatívabb véleményen is tudsz finomítani. Nem mindegy, hogy azt mondod-e: „Rossz volt az ebéd.”, vagy inkább így: „Nem nagyon ízlett, mert másfajta ételekhez vagyok szokva.”

A kiközösítés témaköre szintén jól van körüljárva. Felvezetésképp arról olvashatunk, „amikor új gyerek érkezik az osztályba” majd eljutunk oda, hogy „mit éreznél, ha így szólnának hozzád: Csá, Vakegér!” Tehát a diák eleinte a kiközösített idegen külső szemlélője, majd rövid időn belül el kell képzelje, hogy mi lenne, ha ő volna az a személy, akit kiközösítenek (pl. mert gyógytornára jár). Ezután tanácsot is kap a tanuló, ha ilyen vagy még ennél is rosszabb szituációba kerülne:

Mi legyen, ha a csúfolás és gúnyolás, a cikizés nem szűnik meg az iskolában, hanem a mobiltelefonon és interneten is folytatódik? Mit tegyél, amikor mindenki hallgat? Ismerd meg a kifejezést: ez már zaklatás, mert szándékos és folyamatos gyötrés – nem szabad elfogadnod! Először is: próbálj nem válaszolni a rosszindulatú sms-ekre, még akkor sem, ha nagyon nehéz megállnod. Kerüld el, hogy lelki értelemben áldozattá válj: igyekezz mindig a társaid közelében maradni, amikor fenyegetnek, és feltétlenül kérj segítséget az iskolától vagy a szüleidtől!

1. opció: ne válaszolj! 2. opció: maradj a társaid közelében! 3. opció: kérj segítséget egy felnőttől!
1. opció: ne válaszolj! 2. opció: maradj a társaid közelében! 3. opció: kérj segítséget egy felnőttől!
(Forrás: Wikimedia Commons)

Nyilvánvaló, hogy ez még nem feltétlen jelent megoldást arra, ha valaki peremhelyzetbe kerül. De legalább felcsillan a remény arra, hogy a diák tehet ellene, illetve kaphat segítséget. Ehhez azonban olyan felnőtt személy kell, akiben megbízik a tanuló, közel érzi magához, ezáltal el meri neki mondani a problémáját.

A nyelvi durvaság rész sajnos már közel sem ilyen dicséretes. A káromkodás rossz, és nem leszel tőle nagyfiú/nagylány – nagyjából így foglalható össze a tartalma. A kontextus figyelembevétele ismét elmaradt, a szerzők nem vesznek tudomást olyan helyzetekről, amikor a káromkodás például a humor forrása vagy a feszültséglevezetés eszköze.

De nem is ez a legnagyobb baj. A tankönyvben – ezen fejezetek ellenére – egy árva szó sem esik a nyelvi alapú diszkriminációról vagy a stigmatizációról. Nem hívja fel arra a figyelmet, hogy nemcsak a testi jegyek alapján lehet valaki diszkriminálni, hanem bizony a nyelvhasználata alapján is. Nem említi, hogy a különböző emberek különbözőképpen beszélnek a különböző helyzetekben. És amint láttuk, a feladatok és szövegrészek sem éppen a nyelvileg toleráns viselkedést alapozzák meg.

Az internet világa kinek a világa?

Végül néhány gondolat az utolsó, A sajtó és az internet világa című fejezetről, amiben számos hasznos és lényeges információt olvashatnak a diákok. Sztárkultusz, bulvársajtó, a média és az internet veszélyei, az adatvédelem fontossága, visszaélések, információk kezelése és még rengeteg más, a Z generáció világához illeszkedő tudásanyag. Ezek mindegyike olyan téma, amely nem hiányozhat egy 21. századi tankönyv lapjairól.

A szerzők – nagyon bölcsen – a hagyományos sajtóműfajok hosszas taglalása helyett inkább az internet és televízió veszélyeire, hátráltatóira, valamint azok előnyeire hívják fel a figyelmet. A nyomtatott sajtó összehasonlítva kerül elő az elektronikus sajtóval, nagyjából annyira kifejtve, mint amennyire egy hatodikos gyereknek arra szüksége van (azaz inkább csak érintőlegesen, kevésbé mélyre szántóan).

Gyerekek, szeretném felhívni a figyelmeteket a média veszélyeire...
Gyerekek, szeretném felhívni a figyelmeteket a média veszélyeire...
(Forrás: Wikimedia Commons / David Brewer CC BY-SA 2.0)

Ami kevésbé előnyös, az az, hogy a szerzők mintha nem mindig lennének tisztában azzal, hogy melyik generáció gyerekeihez szólnak. Gyakran felesleges magyarázatok, információk tarkítják az egyébként kiválóan összeállított tananyagegységet. Ilyenek az internethez köthető idegen szavak ejtése zárójelbe téve („ejtsd: csetelni”, „ejtsd: fészbukolni”), az emotikonok felsorolása, megjelenítése vagy a praktikusnak tűnő, de egy mai gyerek számára nyilvánvaló információk, tippek megfogalmazása (pl. „Ha a weblap egy részére van szükségünk, akkor a kijelölt részt a vágólapon át bemásolhatjuk”).

Az előbbieket leszámítva, ez az egység valóban jól sikerült, a jövőbeli taneszközkészítőknek mindenképp mintaértékű lehet. Viszont a tankönyv nyelvészi szemlélete, nyelvészi megalapozottsága már közel sem ilyen jó. Abban bízunk, hogy egyszer sikerül egy olyan tankönyvet készíteni, ami nemcsak a technikai fejlődés által hozott változásokat követi, hanem a tudományos szemléletben bekövetkezetteket is.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (15):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
5 éve 2014. november 9. 16:52
15 Véghelyi Balázs

Kedves Jánk István!

Jól véli: jót akarok. Úgy vélem, Ön is jót akar. De egykori tanárom, Balázs Géza és a kérdéses tankönyv szerzői is jót akarnak. Senkiről nem tételezek fel rossz szándékot, aki a vitában részt vett vagy a neve felmerült benne.

A dialógusnak arra a pontjára értünk, ahol már nem tudnánk mit kezdene egymás érveivel. Amit Ön "gettó-érv"-nek nevez, azt én - Cseh Tamás után - Valóság nagybátyánknak tartom. Nem mondom, hogy szeretem őt, de a létezése - számomra - tény és való.

Örülök, hogy értelmes és részben eredményes vitát folytathattunk.

Üdvözlettel:

Véghelyi Balázs

5 éve 2014. november 7. 16:08
14 Jánk István

Kedves Véghelyi Balázs!

Hozzászólása alapján úgy vélem, hogy Ön jót akar, de beleesik a gettó-érv „csapdájába”:

www.nyest.hu/hirek/nem-e-magyart-tanitunk-a-getto-erv

A kamaszok verbális érzelemkifejezésének van köze a nyelvhasználatukhoz, ahhoz, hogy milyen társadalmi rétegből származnak, és annak milyen a nyelvhasználata. Szoros kapcsolat van a társadalmi réteg és a nyelvhasználat között. (Erre a 60-as, 70-es évektől kezdődőn Bernstein hívta fel a figyelmet a londoni munkásosztály kapcsán)

„Az, hogy ezek a gyerekek és kamaszok többet és jobban tudjanak megfogalmazni az érzéseikről, a gondolataikról, a világhoz való viszonyukról, ez (szülői segítség híján is) az iskolának a feladata”. Egyetértek, csakhogy. Attól nem lesz jobb, hogy nyelvművelői, előíró szemlélettel azt mondjuk: „ne ezt használd” vagy „ez csúnya” vagy „mondd már szebben”. Ugyanis, amit a nyelvművelők, de tágabban is fogalmazhatok: mi felnőttek/tanárok hibának vélünk, az a gyerek gondolkodási folyamatának egy természetes része. Ebbe kéne belehelyezkednünk, ezt kéne megértenünk, mert csak akkor tudjuk valóban segíteni. Ezzel ellentétes az magatartás, amikor az adott leckét vagy a saját gondolkodásunknak megfelelő tudást kényszerítjük a gyerekre, amivel nem mellesleg semmire sem megy, mert csak – jobb esetben – megtanulja, de nem érti, nem tudja hasznosítani, talán nem is ért vele egyet.

A törekvése sikerült, az idézett szövegrész jelentését egyértelműen árnyaltabbá tette számomra. Annak ellenére, hogy nem mindenben értünk egyet, érezhető, hogy a tankönyv szemlélete vagy a szélsőséges nyelvművelői nézet nem egyezik az Ön álláspontjával.

Üdvözlettel:

Jánk István

5 éve 2014. november 5. 22:56
13 szigetva

@Véghelyi Balázs: A 20. század közepének nagy ráeszmélése volt az Egyesült Államokban, hogy az angolnak a feketék által használt változatát ugyanúgy szabályok határozzák meg, mint bármely más változatát a nyelvnek. Ma már minden nyelvész tudja, hogy ez nem terminológiai kérdés. Merem remélni, hogy a magyar szakosoknak se tanítanak ma már olyant, hogy egy nyelv bármelyik változatának ne lennének szabályai.

5 éve 2014. november 5. 22:25
12 Véghelyi Balázs

@szigetva: Ez egy terminológiai kérdés. Kérdés az is, hogy mit nevezünk szabálynak. Az én értelmezésemben szabályai az irodalmi/standard nyelvnek vannak. A többinek megegyezésen vagy hagyományon alapuló jellegzetességei. Magyar szakot végeztem, de nem vagyok nyelvész, úgyhogy csak azt mondhatom, amit gondolok.

5 éve 2014. november 5. 22:21
11 Véghelyi Balázs

Kedves Jánk István!

Örvendek, hogy néhány dolgot sikerült tisztáznunk, annak még inkább, hogy néhány kérdésben egyet is értünk. Persze a nézetkülönbségek is elég világosan látszódnak. Ad abszurdum: érdekes érvelő érettségi feladat lenne emelt szinten ez az üzenetváltás.

Ami a pontosított kérdését illeti, miszerint „mitől kell megvédenünk a nyelvet és miért”, arra nehéz pontos választ adni egy kommentárban. Egy hosszabb cikk témája lehetne ez részemről is. Ami biztos, és ezzel végleg szeretném lerántani magamról a purizmus „vádját”: nem az idegen szavaktól. Az idegen szavaknak helyük van a nyelvünkben, az persze újabb vita témája lehet, hogy milyen helyzetekben és mennyire. Én a magam mindennapi nyelvhasználatában igyekszem - ésszerű keretek között - magyarosan fogalmazni, más még inkább, megint más kevésbé. A lényeg, hogy értsük meg egymást. Amitől inkább védeni kell a nyelvünket (vagy inkább a nyelvhasználókat), az a szókincs és a kifejezőkészség elsorvadása. Hány és hány olyan gyerekkel és kamasszal találkozunk nap mint nap, akiknek a szókészlete, a nyelvi eszköztára ijesztően alacsony. (Idősebbekről is beszélhetnénk itt, de ők oktatási szempontból irrelevánsak.) Ez pedig közvetlenül kihat ezeknek a gyerekeknek és kamaszoknak az érzelmi életére és a gondolkodására is. Ennek nincs köze sem a rétegnyelvekhez, sem a nyelvjárásokhoz. Az, hogy ezek a gyerekek és kamaszok többet és jobban tudjanak megfogalmazni az érzéseikről, a gondolataikról, a világhoz való viszonyukról, ez (szülői segítség híján is) az iskolának a feladata. Ez az a pont, ahol szerintem találkozhat a nyelvművelő és a szociolingvisztikai szemléletmód. Az iskoláknak meg kell találniuk a megfelelő egyensúlyt ezek közt.

Végezetül: amit a kérdéses tankönyv a mottóban idéz tőlem, azt most is fenntartom. Talán kissé árnyalni tudtam a jelentését. Legalább is erre törekedtem.

Üdvözlettel:

Véghelyi Balázs

5 éve 2014. november 3. 23:52
10 szigetva

@Véghelyi Balázs: „az irodalmi nyelvet kell megtanítani? Aminek – tetszik vagy nem tetszik, de – vannak szabályai” Ebből számomra úgy tűnik — bár lehet, hogy nem így van —, hogy úgy gondolja, a nem irodalmi nyelvnek nem lennének szabályai. Ha rosszul következtetek, akkor abba is hagyom.

5 éve 2014. november 3. 21:31
9 Jánk István

Kedves Véghelyi Balázs!

Köszönöm a méltányolását, megtisztelő.

Akkor másképpen fogalmazom meg kérdésemet (nem szándékozom ironikusnak lenni): mitől kell megvédenünk a nyelvet és miért?

A válaszom arra a kérdésre, hogy miért nem: mert a nyelv változik, új szavak kerülnek bele (idegenek is), más szavak kiszorulnak, eltűnnek. Ez így természetes, ebbe csak speciális esetekben kell beavatkozni (pl. kihaló félben lévő nyelvek), egyébként a nyelv elvan a maga kis útján. (egyébként ez is egy nyelvi ideológia, vagyis én is – akárcsak bárki más – nyelvi ideológiák szemüvegén keresztül szemlélődök)

A protektivizmus és a purizmus kérdése kicsit megcsúszik a terminológián. Én a nyelvi ideológiák fogalmi keretén belül értettem, amit írtam, így például a nyelvi puirizmust szűkebb értelemben használom: „a hagyományos, nem idegen eredetű vagy belső keletkezésű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint az idegen eredetű vagy idegen mintára alkotott nyelvi formák.” - ezen meggyőződést értem alatta (ez is egy nyelvi ideológia).

„A leíró és az előíró szemléleteknek ezt az elkülönítését, nagyon merevnek érzem.” Nagyon érdekes és releváns kérdést vet fel. Sokat gondolkoztam már magam is azon, hogy skálaszerűen lehetne ezt megjeleníteni. Példának okán: Balázs Géza az egyik végpont, míg a nyest mondjuk a másik. Ön ezzel a szemléletével pedig nem is középen, hanem inkább a nyesthez valamivel közelebb áll.

Egy másik elképzelésem, hogy Ön (és még nagyon sokan) a nyelvjárásokat tisztelik, becsülik és ezért vélik magukat toleránsnak (és azok is bizonyos nézőpontból). Ennél jóval ritkább eset, amikor valaki, ahogy Ön is, még a rétegnyelveket is hozzáadja az elfogadottnak titulált kategóriába. Ezeket tekintve Ön valóban leíró szemléletűnek vagy nyelvileg liberalistának mondható. Ám a tövisek és valamivel szemben védelmezett alakok tekintetében nem, bármit is jelentsenek ezek.

Tehát nem összeegyeztethetetlen egyáltalán, amit a nyelvjárásokról és az iskola vonatkozásában ír. Az a nagy kérdés (és ez az én vesszőparipám), hogy milyen módon tanítjuk az irodalmi/standard nyelvet (az persze nem kérdés, hogy az iskola fontos feladata a standard közvetítése a gyerekek felé). Hozzáadó vagy felcserélő szemlélettel, az otthonról hozott nyelvváltozata (amibe akár idegen eredetű szavak is beletartoznak) mellé vagy helyett.

Tisztelettel:

Jánk István

5 éve 2014. november 3. 19:41
8 Véghelyi Balázs

Kedves Jánk István!

A hozzászólásom csak a saját szerepemre korlátozódott, ezért most utólag engedje meg, hogy gratuláljak a cikkéhez. Alapos, igényes, gondolatébresztő munka. Akkor is, ha nem mindenben értek egyet Önnel. Ez nyilván kölcsönös.

„Egyrészt miért kell a nyelvünket elszántan őrizni, illetve melyek a tövisek és melyek a virágok?” A kérdés első részére kérdéssel tudok csak felelni: miért is nem kéne? Hogy mik a tövisek és mik a virágok, az persze olyan relatív, mint a világegyetem. Ezek a metaforák az adott kontextusban is többféleképpen értelmezhetők, de ebből még mindig nem következik sem a protektivizmus, sem a purizmus. Maga Kazinczy is, akitől az intertextusok származnak, sem volt híve a túlzott purizmusnak.

A leíró és az előíró szemléleteknek ezt az elkülönítését, nagyon merevnek érzem. Ön szerint tehát összeegyeztethetetlen, hogy valaki gyönyörűségét leli egy-egy tájnyelvi fordulatban vagy akár egy rendőrségi jegyzőkönyvben, miközben azt gondolja, hogy a gyerekeknek az iskolában – a nyelvi toleranciára nevelés mellett – mégis elsősorban az irodalmi nyelvet kell megtanítani? Aminek – tetszik vagy nem tetszik, de – vannak szabályai. Abban persze igaza van, hogy a „Rossz volt az ebéd.”-nél semmivel sem kifonomultabb (csak finomkodóbb) a „Nem nagyon ízlett, mert másfajta ételekhez vagyok szokva.”. És még sok dologban igaza van, de ezek sorolásától eltekintenék, hiszen végtére is vitatkozunk, ugyebár…

Tisztelettel:

Véghelyi Balázs

5 éve 2014. november 3. 17:05
7 Jánk István

Tisztelt Véghelyi Balázs!

Az említett munka ezen részlete így szól: „»Szólj! s ki vagy, elmondom.« Ennek igazságát a saját életemben is időről időre, találkozásról találkozásra megtapasztalom. Beszél az emberről, ahogy az ember beszél.”

Ez így önmagában még valóban nem garancia a preskriptív szemléletre, való igaz. Sem arra, hogy Ön megítélné bárkinek is a nyelvhasználatát. Azonban ezt én nem is állítottam, ezt írom:

„talán csak arra gondolnak a szerzők (és a költő), hogy a beszélőről meg lehet állapítani, hogy hova valósi, vagy hogy tisztában van-e a beszédhelyzetnek megfelelő nyelvhasználattal. Ám a hatodikos könyvben lévő feladatok nem ezt támasztják alá. (Gyors internetes keresés után elmondhatjuk: Véghelyi Balázs felfogása sem.)”

Ön nem csak erre gondol, hiszen így folytatja:

„Hogy anyanyelvünk ne jusson vissza arra a szintre, amit első szórványemlékünkben láthatunk: elszórt

magyar szavak és ragok szintjére az idegen nyelvű szövegben, ma is szükség van a nyelv elszánt őrzőire a strázsán, akik el tudják választani a töviseket a virágoktól”

Felmerül itt két kérdés. Egyrészt miért kell a nyelvünket elszántan őrizni, illetve melyek a tövisek és melyek a virágok? Ha sejtésem nem csal, akkor mindkét szókapcsolat az idegen szavakra vonatkozik. És ha ez így van, akkor bizony ez a preskriptív szemlélet egyik megjelenési formája, a nyelvi protektivizmus és a nyelvi purizmus ideológiának mintapéldája.

Vagyis minden, amit magyarnak tart az rendben van, amit meg idegen eredetűnek, attól meg kell óvnunk a nyelvet. Ezzel az a gond, hogy számos – magyarnak vagy magyar eredetűnek vélt – szavunk (többek között a strázsa) idegen eredetű, csakhogy ez ma már nem tűnik fel. Ez ellen kár tiltakozni és védekezni, mivel természetes folyamat.

Nem feltétlenül azt állítottam, hogy megítél valakit a nyelvhasználata alapján (habár ez is feltételezhető lenne a fentiek alapján), hanem hogy nyelvészi szempontból nem a leíró, hanem az előíró szemlélet híve. Mert, ha valaki ágál egyes nyelvi formák, változások ellen, és ezt hirdeti is, akkor nem leírni szeretné, hogy milyen a nyelv, hanem előírni, hogy milyennek kéne legyen.

Azt írja, hogy tiszteletben kell tartani a különböző társadalmi rétegek nyelvhasználatát és a nyelvjárásokat. És mi történik, akkor, ha az adott réteg nyelvváltozatába egy-egy tövis kerül? Elválasztjuk a virágoktól. Ez annyit tesz, hogy kiirtjuk, kiirtják a nyelv őrzői. És mi erre a legkézenfekvőbb módszer? Ha azt mondjuk, hogy ne használd, ez a forma rossz, helytelen, magyarul beszélj, stb. És máris explicit meg- vagy inkább elítéltünk egy nyelvi formát, ezáltal implicit a nyelvhasználót is, vagy legalábbis jó alapot adunk hozzá.

Mindez persze csak feltételezés, de annyi alapja azért van, mint az attól való félelemnek, hogy nyelvünk csupán szórványemlékekben fog továbbélni.

Tisztelettel:

Jánk István

5 éve 2014. november 2. 09:22
6 Untermensch4

@hun: "a generáció magyarul nemzedék"

nem találod örvendetesnek hogy a bejövő "idegen" szavakat időről időre mégiscsak mi asszimiláljuk (tudom - beolvasztjuk) nem pedig fordítva? először átírjuk helyesírását majd kedvünkre (s nyelvünkre) alakítgatjuk. a generáció pl inkább az elkülönülésében mint hasonlóságában jobban leírható nemzedék értelemben használatos. (a generációs ellentét már távolabbi jelentés a nemzedéki ellentéttől mint a generáció a nemzedéktől) és senki nem felejtette el miatta a nemzedék szót. nagyobb szókincs - több a nyelv

5 éve 2014. november 1. 23:22
5 hun

nem az a baj velük, h milyen neveik vannak (csereberélt-papíráron), meg milyen szavakat használnak (annyi ész ahány szó)...

az csak a TÜNET.

5 éve 2014. november 1. 23:07
4 geo

3@hun:

Erro"l jut az eszembe: Egy ur, aki M.o.-n ko:lto" volt , nemre'g nemtetsze'se't fejezte ki afelett, hogy azok a spanyolzsido' Habsburgok "behoztak olyan spanyol szavakat mint parlament, meg kampa'ny. E's ku:lo:nben is, milyen ne'v az, hogy Ferdina'nd?!"

5 éve 2014. november 1. 22:36
3 hun

"a szerzők mintha nem mindig lennének tisztában azzal, hogy melyik generáció gyerekeihez szólnak"

ez a baj a liberalizmussal, mindig arra hivatkozik, h áh, hagyjuk már szó nélkül a németesítést.

a generáció magyarul nemzedék. és ezen nem változtat ezer évnyi ezer nációjú német SE.

.

és nem, nem lesz itt neofutura fakuda se biorobot patruta

5 éve 2014. november 1. 16:57
2 Véghelyi Balázs

Tisztelt Jánk István!

A Nyelv és Tudomány felületén megjelent kritikájának köszönhetően szereztem tudomást arról, hogy a hatodik osztályosoknak szánt Magyar nyelv és kommunikáció című „kísérleti” tankönyv mottója tőlem származik: „Beszél az emberről, ahogy az ember beszél.”

Őszintén sajnálom, ha ezzel a mondattal – ahogy írja – félelmet okoztam Önnek és a tankönyv más olvasóinak. Köszönöm egyúttal az előzetes feltételezését, miszerint „talán csak arra gondolnak a szerzők (és a költő), hogy a beszélőről meg lehet állapítani, hogy hova valósi, vagy hogy tisztában van-e a beszédhelyzetnek megfelelő nyelvhasználattal”. Sajnálatos módon azonaban arra a következtetésre jut, hogy a tankönyv feladatai nem ezt támasztják alá. Ráadásul: „gyors internetes keresés után elmondhatjuk: Véghelyi Balázs felfogása sem”.

Hát, ez szörnyű. Innentől már tükörbe sem nézhetek anélkül, hogy ne jutna eszembe: ártatlan gyermekek ezreit félemlítem meg nap mint nap, amikor (nyilván szintén nap mint nap) a tankönyvüket lapozgatják.

Mégis arra kérem: engedje meg, hogy mentségeket keressek menthetetlen bűnömre.

Először is szeretném tisztázni az idézett mondat szövegkörnyezetét. „Beszél az emberről, ahogy az ember beszél” – olvasható Mint a postagalambok című esszémben. Ez a mondat nem nem más, mint Kazinczy Ferenc klasszikus sorának újrafogalmazása: „Szólj! s ki vagy, elmondom.” Az általam írt szöveg így folytatódik: „A Tihanyi Alapítólevélről szóltam az előbb. Hogy anyanyelvünk ne jusson vissza arra a szintre, amit első szórványemlékünkben láthatunk: elszórt magyar szavak és ragok szintjére az idegen nyelvű szövegben, ma is szükség van a nyelv elszánt őrzőire a strázsán, akik el tudják választani a töviseket a virágoktól, akik rugalmasan fogadják az új, főleg fiatalok alkotta leleményeket, tiszteletben tartják a különböző társadalmi rétegek sajátos szókészletét, valamint az itt-ott még föllelhető nyelvjárásokat, mert ezek teszik színessé, élővé a magyar nyelvet.” Ugyancsak ajánlom figyelmébe a népköltészetről szóló írásaimat, amelyekben a legnagyobb tisztelettel szólok a különböző nyelvjárások létjogosultságáról a 21. században.

Ezek után engedje meg, hogy mégis föltegyem a kérdést: mi alapján jutott arra a következtetésre, hogy én meg akarnám ítélni bárkinek is a nyelvhasználatát?

Tisztelettel:

Véghelyi Balázs

5 éve 2014. október 30. 18:58
1 Blue

"Azonban a kidolgozás, hagy némi kívánnivalót maga után..."

Mire véljem a vesszőt a mondat közepén?