17 szó, amit minden nőnek meg kéne tanulnia
Sokszor mondják, hogy a lányok, a nők rengeteget fecsegnek. Ezzel szemben az adatok azt mutatják, hogy az életnek minden területén a férfiak dominálják a kommunikációt.
Egy ötödikes kislány büszke lehet magára, ha megnyeri az udvariassági versenyt. Egy kisfiú pedig inkább legyen eleven, rosszcsont vagy az „osztály komédiása”. – Általában nem tudatosan, de már kisiskolás korban különbözőképpen nevelik a fiúkat és a lányokat az udvariassági szabályokra. A lányokat arra szocializálják, hogy várják ki, amíg a másik befejezi a mondandóját, nagyon figyeljenek, nehogy félreértsenek valamit, és ne szakítsanak félbe senkit. A fiúkkal szemben azonban nem fogalmazódnak meg ezek az elvárások, vagy nem ilyen élesen. Ez pedig azt jelenti, hogy a lányokat már kisiskolás korukban megtanítják alárendelődni – kommunikációs szempontból is, míg a fiúkat általában a dominanciára nevelik.
Biztosan sok nőnek van olyan élménye, hogy egy férfi belefojtja a szót, félbeszakítja és átveszi a beszélgetés fonalát. Ha elkezdjük megszámolni, milyen gyakran esik meg az ilyesmi, el fogunk csodálkozni, hogy gyakrabban, mint gondolnánk – különösen abban az esetben, ha egy másik férfi is van a szobában. Az sem ritka eset, hogy a férfiak nem létesítenek szemkontaktust egy nővel; talán ismerős lehet az az eset, amikor a pincér kizárólag a férfivendéggel vált szót – levegőnek nézve a társaságban ülő nőt. A férfiak dominanciája a kommunikációs helyzetekben abban is megnyilvánul, hogy amíg egy nő mond valamit tisztán és érthetően, addig azt lehet, hogy senki meg nem hallja, ha viszont ugyanazt elismétli egy férfi, akkor arra már mindenki odafigyel.
A férfiak és a nők kommunikációja között jelentős különbség mutatkozik abban, hogy mennyire magabiztosak, és hogy egy diskurzus során mennyire számít fontosnak, amit mondanak. Lehet egy nő hozzájárulása a párbeszédhez objektíve fontos, de ez nagyon ritkán kerül felszínre a férfiak által tett megnyilvánulásokhoz viszonyítva. Ha mindehhez még hozzávesszük azt is, hogy a nő milyen társadalmi csoportból származik, illetve hogy milyen a bőrszíne, még tovább fokozódhat a marginalizáltsága.
(Forrás: Wikimedia Commons / Alvesgaspar / CC BY-SA 4.0)
Mit lehet tenni? – 17 szó
Gyakoroltassuk nap mint nap a lányokkal a következőket:
- „Legyen szíves, ne szakítson félbe.”
- „Éppen ezt mondtam én is az előbb.”
- „Köszönöm, értem, nem kell elmagyarázni.”
A nemek közötti kommunikációs egyenlőtlenség „szabályai” megmaradnak a különböző társadalmi státuszokban is, átfednek azok hatásaival. Például egy férfi orvos rendere félbeszakítja a betegét, főleg, ha nő az illető. A betegek azonban ritkán vágnak közbe, ha az orvos beszél, kivéve, ha az orvos nő. Ebben az esetben ugyanis megfordul a helyzet: ha az orvos nő, sokkal ritkábban szakítja félbe a betegét, viszont őt sokkal gyakrabban szakítják félbe. Ugyanilyen tendenciák figyelhetőek meg már munkahelyeken a nő nemű vezetőkkel kapcsolatosan. Egy férfi vezetőt ritkán szakítanak félbe, egy női vezetőt viszont gyakran – főleg a férfi beosztottak.
Számos személyes történet igazolja a férfiak és a nők közötti kommunikációs egyenlőtlenséget. Ha Ön nő, nyilván van tapasztalata erről, ha Ön nem nő, akkor kérdezzen meg erről egy nőt. (Vigyázzon, ne szakítsa félbe!) Az egyenlőtlenség pedig a korai gyermekkori nevelésnél kezdődik, és soha nem ér véget. A szülők kétszer olyan gyakran szakítják félbe lánygyermekük beszédét, mint fiúgyermekükét, és sokkal szigorúbban követelik meg tőlük az udvariassági szabályokat is. A tanárok szintén inkább elfogadják a fiúk közbeszólásait, mint a lányokéit.
A kommunikációs különbségek felnőttkorban is jelen vannak. Egy nő szavainak jóval kisebb a súlyuk, a tekintélyük, és kevésbé megbízhatóak. A nőkből nem nézik ki a kritikai érzéket, illetve a humort. Nemileg vegyes társaságban a férfiak többet beszélnek, és egy-egy megszólalásuk is hosszabb, mint a nőké. A férfiak által dominált tárgyalásokon a férfiak átlagosan 75 százalékkal beszélnek többet, ami általánosságban rossz hatással van a meghozott döntésre nézve. A nők még ha helyet is kapnak ma már ilyen társaságokban, igen kevés lapot osztanak nekik.
(Forrás: Wikimedia Commons / א (Aleph) / CC BY-SA 2.5)
A média és a filmek nagyjából a valóságoshoz hasonló arányokat tükröznek: a férfiaknak a médiában és a filmekben is több beszédidő jut, mint a nőknek. A közösségi médiában is hasonló a helyzet: a „fontosabb” témákat általában férfiak vetik föl. A Twitteren pedig a férfiak által posztolt üzeneteket átlagosan kétszer annyian osztják tovább, mint a nők által közzé tetteket.
Kissé ironikus, hogy mindeközben sokan úgy gondolják, hogy éppen a lányok, a nők azok, akik többet beszélnek, akik csacsognak, fecsegnek.
Forrás
@Ibby: "biztos nem hivatalos kutatas alapja, hacsak nem a szerzo szemelyes tapasztalatat hivjuk kutatasnak hihihi...." Most mé? - göndörsztadizott egyet.
"Pincer kizarolag a ferfivendeggel valt szot" a hivatalos protokoll szerint ez pont igy van rendjen!!!!, ez a resz biztos nem hivatalos kutatas alapja, hacsak nem a szerzo szemelyes tapasztalatat hivjuk kutatasnak hihihi....
OMG !! Engem érdekelne, hogy milyen - valóban elvégzett- kutatásokra, felmérésekre alapozva született ez az erősen sztereotíp cikk ? Engem inkább a női ismerőseim szoktak félbeszakítani, mint fordítva, és inkább tartok a női főnökeimtől ( akikből több van és vehemensebb sítlusúak ), mint a férfiaktól. Ahogy az iskolából is több határozott,szigorú jellemű tanárnőt ismertem és nem kevés nagyszájú lányt..
Nem is értem , hogy lehet ezt az elfogultságot, hasraütésszerű megállapításokat komolyan venni és az egész társadalomra általánosítani. Az én tapasztalataim alapján 95%-ban nem igaz, amit a cikk állít.
Ha jól értem, itt a kommunikációs helyzetekben megnyilvánuló különbség a téma, nem általában a férfi-női egyenlőtlenség. Az én személyes (66 éve halmozódó) tapasztalataim szerint nagyjából hasonló arányban fordulnak elő a nők és férfiak között a csendesen, szerényen kommunikáló és a rámenősen, sokszor beszéd-áradatban kifejeződő módon kommunikáló egyének. Persze ha vannak komoly tudományos vizsgálatok arról, hogy mégsem így lenne, akkor elnézést kérek mindenkitől. A félbeszakításról: nem egy embert ismerek, nőket-férfiakat vegyesen, akiket úgyszólván lehetetlen félbeszakítani. -- És még valami: a két nem kommunikációs patternje is eltér. Lehet, hogy a férfiak ellentmondást nem tűrőnek tűnnek, a nők viszont sokszor érzelmileg is túlszínezik. Önfegyelem kérdése is: ha egy nő türelmes, nem esik nehezére, hogy végighallgasson egy férfit. Cserébe elvárja, őt is hallgassa meg az. Joggal várja el.
@Tihamér: „egy olyan társadalomnak, amely többre tartja a melegházasságot” Azért az erős csúsztatás, hogy ha valaminek a tiltásával nem értek egyet, akkor máris „többre tartom”.
@Krizsa:
Bravó!:)
@Tihamér: A lentebbiekben sok mindennel egyetértenék, de most a nő-önmegvalósítás (nem biztos, hogy az karrier is egyben)-család-gyereknevelés problémájáról. Olyan is VAN, hogy egészséges, kiegyensúlyozott személyiség? Igen, van.
A gyereknevelés legnehezebbje az első 4-6 hónap. Nekem 4 van, de az is összesen csak másfél év volt az életemből. Ezalatt, ha a gyerek bőg, az az első. Én vagyok a máspdik, a hím pedig a sokadik. Ezalatt nem dirigál, nem veszekszik, hanem kiszolgál minket, slussz. A gyereknevelés második szakasza a kisgyerek-életkor. Mivel genetikailag ekkor a legfogékonyabb (ezalatt lesz a legtehetségesebb), még mindig ő az első. De a munkahelyem, az meg a pénzforrás, ami semmi esetre nem függhet a pasi szeszélyeitől. Egyensúlyt teremtek. Közreműködést - ha nem imádja a gyereket és nem magától teszi - követelek. Eddig ez még megvolt. Az elsővel is, akitől később elváltam. A másodikkal a halála napjáig (műtétbe halt bele.)
Az "ideális család" vagy kialakul, vagy sem. Egyensúlyt teremtek: a kisgyerek a legfontosabb, a felnövekvő gyerek fontossága pedig lassan közeledik a saját fontosságomhoz. A hím már megtette a magáét (ő okozta a gyereket). Most már az ő dolga, hogy mennyire ragaszkodik hozzánk a továbbiakban. A gyerek ugyan a hetedik nemzedékben is az ővé marad (bűncselekmény ebből kizárni, kiügyeskedni), de ő csak akkor marad az enyém is, ha akarja.
NEM nőként vagyok a legboldogabb, hanem EMBERKÉNT.
Sok nőismerősöm van, akik falra tudnának mászni az efféle "emancipunci" dumáktól. Meggyőződésük, hogy egy nőnek igenis nőként kell boldognak lennie - sőt, máshogyan nem is képes rá. A feminista, karrierista, férfigyűlölő nők megkeseredve, magányosan öregszenek meg és életük jelentős részükben már önmagukat is gyűlölik. Nem egy ilyet ismerek.
Van azonban ennél nagyobb baj is: a szélsőségesen liberális, a hagyományos társadalmat minden eszközzel romboló világnézet (aminek jeggyében az efféle cikkek is születnek), belátható időn belül teljesen védtelenné teszik és lenullázzák a nyugati világot. Azok a nők (és persze nem csak nők), akik ma a család, a hagyományos közösségek és értékrend dühödt lebontásán munkálkodnak, jó eséllyel mindent megtesznek azért, hogy leányunokáik már a sarija szabályai szerint, burkába burkolózva, végképp alárendelt rabszolgaként éljenek. Mert egy olyan társadalomnak, amely többre tartja a melegházasságot és a karriert a családnál, a gyermeknevelésnél, a hazaszeretetnél, semmi esélye az erős és fiatal nemzetekkel szemben, akik ráadásul a köz érdekét gondolkodás nélkül fölérendelik egyéni érdeküknek és akár életüket is adják azért. Egy előregedett, demográfiailag és értékrendjében megroggyant Európa vajon meddig állhat ellent az erőforrásokra éhes, erős, tettrekész millióknak? A technológiai fölényben már nem sokáig lehet bízni, hiszen a kicsit fejletlenebb tömegpusztító fegyverek is pillanatok alatt térdre kényszerítenének egy szétzilált, idősek szanatóriumára emlékeztető Európát. (Az, hogy ennek az elmehunyt táraságnak még annyi magához való esze sincs, hogy önmagát t-k-n szúrva még a korlátlan és beilleszkedést sem megkövetelő bevándorlásért is harcol, más - de nem kevésbé súlyos - kérdés.)
Én nő létemre sokszor kénytelen vagyok közbevágni. Ugyanis, ha mindig végighallgatnám, amit mások mondanának, akkor egyáltalán nem szólhatnék bele a beszélgetésbe, mivel mire kinyitom a számat, addigra más már megszólalt. Rendre helyreutasítanak, pedig ilyenkor én mindig elmondom, hogy mi a helyzet.
Az, hogy a nő ne legyen „nőiesen” szerény és közben „jól férjhezmenni”, férjet „okosan megtartani” igyekvő kétszínű élőlény, a felnevelésen múlik. Ha senki nem neveli ilyenre (vagy ha magától is eléggé öntörvényű) akkor az ebben az értelemben vett nőiesség, a kencefice is, idegen tőle. Ettől azonban a társadalmaknak a nőt másodrendűnek tekintő beidegződése nem változik meg. Ezt, mivel nem tudok kiugrani a világűrbe, tudomásul vettem, és némi járulékos ingerültséggel, megtűröm. A bérmunkát, még a diplomás nőét is – azonos, akár kutatói munkakörben – jellemzően ALACSONYABBAN fizetik. Akkor is, ha a munkaviszonyaimat minimális szülési szabadságok és azon kívül csak 3-4 napos munkahelyi hiányzások jellemezték. (Gyakorlatilag sosem voltam még beteg). A „nem nőies” nő egyetlen dolgot tud valóban kivitelezni: a magánéletéből, a párkapcsolatokból távol tarthatja az uralkodni vágyó hímeket – és azok mindenféle juttatását. Bár csak átlagosan kellemes megjelenésű nő voltam (nem csúnya, nem szép), a kencefice és a divatos öltözködés hiánya nem okozott semmiféle hátrányt – mert a jó hímet (szex) ez valójában nem érdekli. Nagyszerű férjem is volt és nagyon tartós, házasság nélküli kapcsolatom is. Nem, még mindig nincs egyenlőség – a nő változatlanul hátrányban van. De ez ma már a nőkön is múlik!
"Számos személyes történet igazolja a férfiak és a nők közötti kommunikációs egyenlőtlenséget. Ha Ön nő, nyilván van tapasztalata erről, ha Ön nem nő, akkor kérdezzen meg erről egy nőt. (Vigyázzon, ne szakítsa félbe!)"
"A kommunikációs különbségek felnőttkorban is jelen vannak. "
Természetes, mint megannyi másban, ebben is vannak nemi különbségek. A nők pl. más csatornákon és más viszonylatokban kommunikálnak szívesebben, és tapasztalatom szerint, jóval több női oldal van a neten, mint ahány férfi.
Megfogadtam a tanácsot, megkérdeztem két nőt a tapasztalataikról, és ezek homlokegyenest ellenkeznek a cikk állításaival. Sohasem, azaz sohasem tapasztalták, h. lekezelően bántak velük. Ha szükséges, bizonyítékként rendelkezésemre áll több oldal beszélgetésfolyam.
Ezzel szemben, férfitársaim azt tapasztalták, h. a feminista oldalakról rövid úton kitiltják őket, amint ellenvéleményt nyilvánítanak, bármilyen higgadtan szólnak hozzá (ennyit a félbeszakításról).
Nem szabadna, ennyi téves általánosításnak előfordulnia egy cikkben! A férfihibáztató tartalom és stílus pedig, minősíthetetlen.