Pá, kisaranyom, pá!
Ha valakivel nem vagyunk bizalmas viszonyban, és mégis úgy szólunk hozzá, mintha abban lennénk, az behatolás az intim szférájába, és ebben az értelemben agresszió: ezt hívják a jog nyelvén szexuális zaklatásnak. Azért sértő, lekezelő, degradáló, mert azt feltételezi, sőt azt fejezi ki, hogy aki ezt megteszi, az megengedheti magának az ilyen agressziót.
A világ nyelveiben általános, hogy a kedveskedő, becéző kifejezések eredendően a gyerekekhez szólókból alakulnak ki, vagy akár azonosak velük. Az emberek hajlamosak a kedvesükhöz, jóbarátaikhoz, sőt háziállataikhoz is olyan megszólításokkal fordulni, mint amilyenekkel gyerekekhez szokás. Néha az udvarias megszólítások egyes fajtái is ilyenek. Például a kicsikém, babám (bébi) és a hasonlók formailag is arra utalnak, hogy a megszólított a beszélőnél kisebb, neki kiszolgáltatott, gondozásra szoruló személy, akárcsak egy gyerek. De közvetve az aranyom, drágám, édeském, tündérkém is arra utalnak, hogy a megszólított ártatlan, védtelen, kicsi, és ebben gyerekre emlékeztet. Különösebb szakértelem nélkül megkockáztatom, hogy mindennek valószínűleg mély lélektani gyökerei vannak, vagyis hogy mindenfajta szeretet összefügg az utódok gondozására vonatkozó ösztöneinkkel. Például egyáltalán nem ritka, hogy a házi kedvenceket szinte gyerekeikként szólítják meg az emberek, és a párkapcsolatokban is igen gyakori (a már idézett babám kifejezésen kívül is) például a fiacskám, kicsim stb. megszólítás. Az udvarias használatra pedig furcsa példa a magyarban az, amikor idősebb felnőttek ismeretlen, kevésbé idős felnőtteket úgy szólítanak meg, hogy aranyoskám vagy életem – például a piacon árusoktól gyakran lehet hallani ilyen megszólítást.
A kedveskedéssel természetesen semmi baj sincs, és a nyelvi részéről sokkal többet nem is tudok mondani, mint a fentieket. De mint a nyelvhasználatnak általában, ennek is komoly társadalmi vonatkozásai vannak. Ezt úgy értem, hogy rengeteg kifejezés van, amelyet csak bizonyos személyközi viszonyokban lehet „észrevétlenül”, természetesen használni, és ha ilyeneket másféle viszonyban használunk, akkor különös vagy éppen durva hatást keltünk velük. Elég, ha az úgynevezett tabukifejezésekre gondolunk: a társadalmi konvenciók értelmében ezeket csak olyan szűk nyilvánosság előtt használhatjuk, amelyikben azt a korábbi gyakorlat, hallgatólagos megegyezések lehetővé teszi (például bizonyos családokban, iskolai osztályokban), vagy olyan közösségben, ahol az köztudomásúan megengedett (kocsmában, focimeccsen).
István nevű olvasónk éppen ilyen társadalmi megegyezésekről, konvenciókról érdeklődik. Ez persze a dolog természeténél fogva nagyon összetett kérdés, mert – mint a tabukifejezések példája mutatja – változó az, hogy milyen kisebb közösségben mi a szokás, illetve mi megengedett. A kérdés így hangzik:
Szívesen olvasnék egy cikket a cikkben fellelhető degradáló(!?), vicces, becéző szavakról… http://www.nlcafe.hu/eletmod/20140527/kisaranyom-no-ferfi-tisztelet/ Mikortól és miért degradál, milyen kulturális stb. különbségek miatt érezzük sértőnek vagy éppen kedvesnek ugyanazt a szót…
Az István által hivatkozott cikk, Jámbor Eszter írása tömören arról szól, hogy a szerző a kedveskedő kifejezéseket inkább bizalmaskodásnak (és ezért degradálónak, megalázónak, lekezelőnek, ál-tiszteletadásnak, alá-fölérendeltséget kifejezőnek) érzi. Olyan kifejezéseket idéz, mint (kis)aranyom, kicsikém, Eszterke. Úgy gondolja, hogy ezek a kifejezések csak házastárstól, szeretőtől, jóbaráttól, szülőtől fogadhatók el – ez egybehangzik azzal, amit ennek a cikknek az elején írtam, és persze Jámbor Eszter nem a piaci árusok megszólítási szokásaira gondol. A szexuális zaklatáshoz (mondjuk a fenékbe csípéshez) érzi hasonlatosnak, ha ismeretlen férfiak, kollégák becézgetik, azt az időszakot idézi fel a számára, amikor „a nők csak beosztottak lehettek”, tehát a férfiaknak alá voltak rendelve. Az aszimmetriát bizonyítja, hogy tőle, illetve a nőktől általában nem fogadnák el, ha mondjuk a kisapám, kisöreg, édesem, kicsikém kifejezéseket használná hasonló helyzetben (ismeretlen férfiakkal vagy kollégákkal).
Semmilyen alapom nincs arra, hogy megkérdőjelezzem másvalakinek az érzéseit. Teljesen megértem, hogy Jámbor Eszter úgy érzi, nem egyenrangú partnernek, hanem „valami kis becézgetni való lénynek” tekinti őt az, aki nincs vele bizalmas viszonyban, mégis így beszél hozzá. Azt hiszem, ez egyben válasz is István kérdésére: ha valakivel nem vagyunk bizalmas viszonyban, és mégis úgy szólunk hozzá, mintha abban lennénk, az behatolás az intim szférájába, és ebben az értelemben agresszió: ezt hívják a jog nyelvén szexuális zaklatásnak. Azért sértő, lekezelő, degradáló, mert azt feltételezi, sőt azt fejezi ki, hogy aki ezt megteszi, az megengedheti magának az ilyen agressziót. És mivel tudjuk, hogy ilyenkor a megszólított nő nem engedhetne meg magának hasonlót, világos, hogy az ilyen agresszió eleve alá-fölérendeltségi viszonyt feltételez, illetve ilyet próbál teremteni. Egyben azt is feltételezi, sőt azt fejezi ki, hogy a megszólított minden előzmény nélkül hajlandó lesz bizalmasnak tekinteni a viszonyt, pedig ez csak nagyon könnyen behódoló vagy éppen könnyűvérű személyekről tételezhető fel. Mi más ez, mint a másik lenézése, lekezelése, sőt megsértése?
Egy dolgot azonban hozzá kell ehhez fűznöm, ami már elég távol áll a nyelvi elemzéstől. A magyar közösségek sokfélék. Vannak közöttük olyanok, amelyekben egyetlen nőnek sem jutna eszébe szóvátenni azt, amit Jámbor Eszter cikkében olvasunk, vagy ha mégis eszébe jutna, vonakodna megtenni. Ezek a közösségek ebben az értelemben hagyományosabbak, feudális jellegűbbek, mint más, sokkal modernebb intézmények, a beszédszokásaikban mindenképpen, és sokszor egyéb vonatkozásban is. Személyes meggyőződésem, hogy két és egynegyed századdal a Nagy Francia Forradalom után kimondhatjuk, hogy Európa a másik irányba halad, és nem tér vissza a feudális viszonyokhoz. Jó lenne, ha megszabadulnánk az olyan méltánytalanságoktól, mint amelyekről Jámbor Eszter beszámol, a nyelviektől is, meg a velük járó gyakorlatiaktól is. Nem biztos, hogy a nyelvi szokások polgárosítása jelentős hatással van a gyakorlati polgárosodásra, de példát mutathatunk azzal, ha nyelvhasználatunkban is éreztetjük: egyenlő félként tekintünk minden polgártársunkra, ha férfi, ha nő, és még nyelvileg sem engedünk meg magunknak olyat, ami a gyakorlatban ennek ellentmond, akkor sem, ha vannak ilyen hagyományok. Én ezt hívom politikai korrektségnek, és nagyon pozitívnak tekintem.
@Krizsa: a hozzászólását olvasva az jutott az eszembe, hogy ez a hosszú cikk valóban fekete-fehér választ ad egy nagyon bonyolult kérdésre. Vannak, akik kikérik maguknak, hogy szexszel kapcsolatos gondolatok merüljenek fel velül kapcsolatban, és vannak, akiket az se zavar, sőt, örömmel tölt el, hogy ennek a másik fél kifejezett hangot ad. Mind a két álláspont jogos, és annak a távolságtartását, aki az elsőt vallja, természetesen tiszteletben kell tartani. Ennyiben egyetértek a cikkel. De a cikk végén levő moralizálás tökéletesen célt téveszt. Azt mondani, hogy az a nő (de akár egy férfi is) aki "nem teszi szóvá", hogy őrá most szexuális konnotációval gondoltak, az a feudalizmus gondolatvilágában él... ez az emberi kapcsolatok sokszínűségének teljes meg nem értése. Amikor két ember ilyen értelemben civódik, játszik egymással, akkor nem "két egymásra egyenlő félként tekintő polgártárs" cserél eszmét, hanem a személyiség gyermeki oldalai kapcsolódnak össze. Ajánlom a szerző figyelmébe Eric Berne Emberi játszmák című könyvét, abból sokat megérthet a dolog dinamizmusából. És még egyszer: akit ez zavar és bánt, azt az ilyen játékkal békén kell hagyni, mert ehhez megkérdőjelezhetetlen joga van. De a többieknek hadd szabadjon...
Miért is tűrhetetlen a "szexizmus"? A szex egy fantasztikusan jó dolog. Elmesélek egy velem megtörtént esetet. Fiatal tanárnéni voltam, cipeltem haza a rengeteg dolgozatot, hogy otthon kijavítsam őket. Fáradt voltam, nem figyeltem. Fékcsikorgás: "Énalám feküdj, hülye csirke, ne az autó alá!" Boldogan rámosolyogtam a sofőrre: kösz, hogy vigyáztál rám, és igazad is van.
Aki engem "akar", akár én is akarnék aláfeküdni (nem soknak, óvatos maca vagyok) - akár nem, azt én mindig megtiszteltetésnek tartottam. Miért? Mert a szex nagyon jó. mind megtisztel engem, aki (ha nem erőszakosan) akar. Az egyenjogúnak felnevelt nőstény (nőci) részére ez ilyen egyszerű:-).
Jámbor Esztert gondolom a leereszkedő, atyáskodó stílus zavarta és teljes joggal. Meg a lenézés, ami mögötte van. Jó lenne, ha ez eltűnne az életünkből, de hogy a poltikai korrektség lenne a megoldás, hát az nem valószínű. Hiába nevezzük át a dolgokat, ha az OKOKAT nem kezeljük, csak rosszabb lesz a helyzet, ahogy ennek láthattuk példáit is. Pl. ilyen az "etnikum" , ami eredetileg egy teljesen semleges szó volt, a polkorrekt szerencsétlenkedések miatt viszont ma már egyértelműen negatív jelentést vett fel. Az embereket meg kell győzni és akkor a beszédük is megváltozik. A fordítottja pedig csak ellenálláshoz, és rendszerszerű hazugságokhoz vezet.
@Pesta: Én a tapasztalataim alapján azt figyeltem meg, h. az utóbbi időben egyre jobban kezd terjedni a tegeződés: pl. korábbi munkahelyemen ( egy ismert áruházláncnál ) mindenki tegezett mindenkit, sőt kifejezetten kértek erre, a huszonéves az ötvenest, a takarító az igazgatót, és fordítva. Ahogy állásinterjúkra jártam, a legtöbb helyen az interjúztató kérte a tegeződést, vagy hol tegező, hol magázó forma között váltakozott a megszólítása. Az internetes fórumokon is inkább tegeződnek, vagy pl. különböző betelefonálós tv-s műsoroknál ( nem mindegyiknél ). Én gyanítom, h. angol hatásra kezd terjedni ez a dolog. Sztem ez egyfelől nem rossz, mert a magázódás távolságtartást fejez ki, a magázódó formák több esetben nyakatekertebbek a tegezőeknél, meg egyébként tegeződésnél is meg lehet adni a tiszteletet a másiknak. Ami viszont nekem sem állt a számra, hogy a kb. hatvanvalahány éves vezetőoktatómat letegezzem - pedig megengedte - , 25 éves fejjel furcsának tartottam, h. tegezzek egy kb. 40 évvel idősebb embert.
"Az aszimmetriát bizonyítja, hogy tőle, illetve a nőktől általában nem fogadnák el, ha mondjuk a kisapám, kisöreg, édesem, kicsikém kifejezéseket használná hasonló helyzetben (ismeretlen férfiakkal vagy kollégákkal)." Sztem ez függ a hölgy beosztásától is: egy vele egyenrangú férfi kollégának inkább vissza mer szólni, mint a főnökének. De pl. egy vezető beosztású nő is elengedhet degradáló - nem gunyoros, becézgető, hanem durva - megjegyzéseket a nála alacsonyabb beosztású férfiaknak, őt ért előzmények nélkül.
A - célzottan elvárt - politikai korrektség egy bizonyos határt átlépve az igazság elhallgatásához, csúsztatásokhoz vezethet bizonyos csoportok javára, ez pedig inkább káros, mint hasznos - lásd. Nyugat-Európában a bevándorlókkal kapcsolatban. A nőkkel való bánásmódot szerintem ettől külön kell választani, hiszen a nőkkel való diszkrimináció vagy erőszak általánosan és jogosan megvetett, régimódi, szűk látókörű viselkedés, bizonyos etnikai csoportok helyzete viszont ennél komplexebb vitákat és problémákat szül, amiket egyesek (pl politikusok ) a saját javukra használhatnak ki.
@Pesta: erdekes amit irsz Lengyelorszaggal kapcsolatban, nekem pont ellenkezo tapasztalataim voltak Spanyolorszagban.
Mikor eloszor volt szerencsem kijutni es hosszabb idot (tobb honapot) maradni, hiaba beszeltem a nyelvet, nagyon sokszor tuntem kivulallonak. En ugyanis magyarul is inkabb magazodok (ismeretlen kozegben), es ezt a szokasomat automatikusan ultettem at a spanyol nyelvre is. Epp ezert mikor hivatalos helyekre kerultem, rendkivul furanak talaltam, hogy mindenki tegezodik; mikor dolgozni voltam se halottam soha magazo kontextust meg magasabb beosztasu emberek kozott sem. (Persze ez csak szemelyes tapasztalat, nyilvan van olyan helyzet amikor hasznaljak.) Monjuk rovid ido alatt megszoktam, es nyilvan megertettem a kulturalis kulonbsegeket.
Itthon viszont nagyon szokott zavarni, amikor en magazva, tisztelettel szolitok meg valakit es visszategeznek (kulonosen ferfiaktol esik ez rosszul). Ugyanez a helyzet a becezgetesekkel is. En azt gondolom, hogy amig nem ismerjuk egymast annyira, hogy legalabb egy minimalis bizalmi viszony kialakuljon koztunk, tulzott bizalmaskodas, sot kellemetlen amikor valaki a nevem utan a "-cska" kisebbito kepzot rakja automatikusan.
De termeszetesen ez abszolut szubjektiv nezopont, en alapvetoen tavolsagtartobb vagyok, de el tudom fogadni, hogy masnak ez a kozvetlen viselkedese inkabb csak kedveskedes.
A vicces az, hogy a „feudális viszonyok" kifejezés sokak használatában épp valamiféle alá-fölérendeltségi viszonyt próbál teremteni! (Nem kötekedni akarok, pl. ha bizonyos nyelvhasználatra meg azt mondjuk, hogy „proli", szintén megteremti ezt a viszonyt.)
Amit megemlítenék, hogy ezek a becézgetések gyakorta az ún. „letegezéssel" járnak együtt, ami minél inkább öregszem, annál bosszantóbb. A „feudális viszonyok" számomra nem azt jelentik, hogy „maradiság", hanem hogy az ember először is nem „jópofi" meg „laza" akar lenni minden ismeretlennel szemben, hanem megadja a kellő tiszteletet, és nem tegez le bárkit, aki az ajtón belép, csak mert az fiatalabbnak vagy fiatalnak néz ki, avagy fordítva, nem tegez le bárkit, csak mert magát fiatalabbnak, „egy korosztálynak" akarja feltüntetni. Ilyen szempontból teljesen megértem a cikkíró/nő/t, ha ő lekezelőnek érzi a becézgetést. De sajnos a tiszteletet saját maga irányában is kezdi elveszteni sok „polgártárs", mert normális nő biztos nem nevezi a jelzett testrészét „seggnek". (Na, ez szerintem pl. „proli" dolog. Hasonló nívón a cikkért reflexből őt magát is lehetne minek nevezni, még női részről is, de hagyjuk a vulgaritásokat.)
Egy ellenpélda magamra: érdekes volt, amikor huszonévesen Lengyelországban én is egyből sziával köszöntem a szintén huszonéves eladónak (főleg, hogy nyelvileg közel se vagyok perfekt), de ott - nekünk roppant furcsamód - ilyen helyzetben bizony a fiatalok is magázódnak egymás között. Még a pultos se fog azonnal letegezni a kocsmában. Hogy ez most „feudális viszony"-e vagy sem... :) Szerintem egyszerűen csak máshol húzódnak a tegezés-magázás határai.