Mert az anyád vagyok! – Család és kommunikáció
Nem mindegy, hogy a szülő azt mondja a gyerekének, hogy „takarodj már ki innen!” vagy „megtennéd, hogy kimész egy pillanatra?”. Ahogy az sem mindegy, hogy nyílt a kommunikáció egy családon belül vagy zárt. Ezzel összefüggésben pedig az sem mindegy, hogy a döntés, változtatás joga kinek a kezében van, és ami ennél is fontosabb, hogy ez minek a függvénye. Bernstein elmélete egyre inkább összeáll.
Képzeljünk el két családot! Az egyikben a „takarodj már ki innen!” teljesen normális, míg a másikban egyáltalán nem az. Az utóbbiban a döntéshozatal nem azon múlik, hogy ki a családfő, a másikban viszont igen. Basil Bernstein elméletével foglalkozó sorozatunk a végéhez közeleg. Mostani cikkünkben a társadalmi helyzet és a nyelv összefüggéseit tárgyaló elmélet utolsó előtti mozaikját is a helyére tesszük...
Család és zárt kommunikáció
Bernstein a társadalmi osztály és a nyelvi kódok közötti összefüggés vizsgálatának pontosítása érdekében figyelembe vett még néhány lényeges elemet. Az egyik ezek közül a család szereprendszerének természete. Nem mindegy, hogy a különböző családok esetében a döntéshozatal hogyan, mi alapján oszlik meg, ahogy az sem, hogy ezekben a családokban milyen a kommunikáció.
(Forrás: Wikimedia Commons / Pål-Nils Nilsson / CC BY 3.0)
Pozicionális családról akkor beszélhetünk, ha a családtagok döntési joga a formális státuszukon alapszik. Másképpen megfogalmazva: a családtagnak „alapból kijáró” vagy „kiosztott” státuszról van szó. Formális státuszon alapszik a döntés, például akkor, ha az apa vagy anya úgy érvel, hogy „mert az apád/anyád vagyok”. De formális státuszon alapszik a döntési jog a tanárnál is, amikor ráordít az osztályára, hogy maradjanak csöndben. A két példában közös az is, hogy mindkét esetben a gyerek is formális státuszban van, főként a kora miatt.
A pozicionális családokban erőteljesen és egyértelműen elkülönülnek a szerepek, mivel a döntéshozatal és az ítélkezés formálisan meghatározott. Ez annyit tesz, hogy az egyes helyzetekhez kapcsolódó döntési jog a formális státusz alapján illeti meg a szülőket, nagyszülőket, illetve a gyerekeket. Ha az apa azt mondja, hogy ma nem megy át a fia a szomszéd gyerekéhez, mert segítenie kell, akkor nem fog átmenni. Hiába lenne jó hatással a szomszéd a gyerekre például a közös tanulás vagy játék révén. Azonban azt is fontos leszögezni, hogy mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a pozicionális családok mindenképpen ridegek vagy tekintélyelvűek.
(Forrás: Wikimedia Commons / Nils Fretwurst / CC BY-SA 3.0)
Viszont a pozicionális családban a kommunikációs rendszer a legtöbb esetben zárt, a családon belüli szerepek elszigeteltek, a felelősség pedig formálisan van kiosztva (pl. kor, nem vagy generációs helyzet szerint). Ez azt jelenti, hogy ha valamilyen döntési, ítélkezési helyzet áll fenn, akkor a vita és az alkalmazkodás helyett csupán az erősebb fél szava dönt. Nem így van ez a személyorientációjú családoknál.
Család és a nyílt kommunikáció
A másik családtípus – Bernstein feltételezése szerint – a személyorientációjú vagy más néven személyes család. Ez az előbbi ellentéte, vagyis az ilyen családokban a döntések és változtatások joga nem a családtagok státuszán, hanem sokkal inkább személyiségbeli, pszichológiai jegyeiken alapulnak. Vagyis míg a pozicionális családokban egy-egy családtagnak egyfajta „neki kijáró” státusza van, addig a a személyes családoknál inkább afféle „önmagának kivívott” vagy „kialakított” státusza.
Természetesen ezeknél a családoknál is vannak bizonyos státuszkövetelmények, mint például a nem vagy a kor, de ezek kevésbé érvényesülnek, mint a pozicionális családoknál. Ugyanúgy megjelenik az idősek tisztelete vagy a tipikus nemi szerepek kialakítására való törekvés, ám másképpen. Nézzünk egy klasszikus példát! A kisfiú babával játszik, amit a szülő sokszor nem néz jó szemmel (a fiúk nem sírnak és fiús dolgokkal játszanak ugyebár). A pozicionális családban valami olyasmi hangzik el, hogy „a fiúk nem játszanak babákkal, tedd le szépen”. Ezzel szemben a személyes családban a szülő felkínál más lehetőséget, például megkérdezi, hogy „nem akarsz inkább ezzel a szuper kocsival játszani? Nézd milyen gyorsan gurul”.
(Forrás: Wikimedia Commons / Steve Evans / CC BY 2.0)
A különféle szituációkban folyamatosan előkerülnek a nyelvi jelzések, az egyéni szándékok, ítéletek, döntések. A szereprendszerek ezeket folyamatosan előhívják és megerősítik, illetve megmagyarázzak azokat valamilyen módon. A személyes, nyílt kommunikációs rendszerrel rendelkező családoknál a szereprendszer folyamatosan idomul a családtagok különböző szándékaihoz. Tehát a gyerek ebben az esetben éppúgy szocializálja a szülőket, mint a szülők a gyereket. Ehhez azonban a szülőknek nagyon érzékenynek kell lenniük a gyerek egyéni sajátosságaira, amelyek nyelvileg is megvalósulnak, így beépülnek a kommunikációs rendszerbe. Ezáltal alakulhat ki nyílt kommunikációs rendszer, amely elősegíti az egyéni különbségek kommunikálását és kifejtését, illetve biztosítja a szereptanulási lehetőségeket.
A Gordon-módszer
Thomas Gordon amerikai pszichológus a hatékony és eredményes kommunikáció úttörőjének számít. Carl Rogers tanítványaként a humanisztikus pszichológia szellemiségét megtartva egy új megközelítést, módszert vitt a pszichológiába, melyet az 1960-as évektől kezdődően számos helyen használnak és tanítanak mind a mai napig.
A Gordon-módszer egy olyan kommunikációs technika, amely elsősorban a gyermek és szülő (P. E. T.) vagy gyermek és tanár (T. E. T.) között fennálló problémák felismerésére, valamint a közöttük lévő konfliktus kezelésére szolgál. A módszer lényege, hogy a szülő vagy tanár a győztes-vesztes helyett győztes-győztes végkimenetellel kommunikáljon a gyerekkel. Ez azt jelenti, hogy mindkét fél elégedett az adott problémakezeléssel, így a konfliktus valóban megoldottnak tekinthető.
(Forrás: Wikimedia Commons / Brocken Inaglory / CC BY-SA 3.0)
Gordon abból indult ki, hogy nagyon sok szülő hatalmi pozícióból tekint a gyerekre, ezért feltétlen engedelmességet vár el tőle. Ha konfliktus alakul ki közöttük, akkor a szülő az olyan megoldásokat preferálja, melyek őt teszik győztessé az aktuális szituációban, nem pedig a gyereket. Megint más szülők azt vallják, hogy felesleges akadályokat gördíteni a gyerek elé, ezért, ha konfliktus alakul ki, engedékenyek. Így a gyermek lesz a győztes a szülő pedig a vesztes. A legrosszabb csoport pedig, aki a kettőt felváltva teszi, ingázik a merev szigor és a teljes engedékenység között. (Mindez áll a tanárokra is.)
Ha a szülő vagy a tanár azt szeretné, hogy ne legyen sem ő, sem a gyerek vesztes a konfliktusmegoldás során, akkor alapvető feltétel, hogy tisztában legyen a saját érzéseivel. Mi az, amit el tud fogadni még, hol a határ a „szabad” és „nem szabad” között. Másrészt – és ez a nehezebb – meg kell tanulnia elfogadni, ezzel együtt pedig el kell sajátítania az elfogadás nyelvét. Ez többek között úgy valósulhat meg, ha úgynevezett „közléssorompók” helyett „hívogatókat” alkalmazunk. Közléssorompó nagyon sok minden lehet, az utasításoktól kezdve a bagatellizálás(nak ható) megnyugtatásig (pl. sokan vannak ezzel így). Hívogató szintén sok megnyilvánulás lehet, ám mindegyikben közös, hogy az elfogadás nyelvén szólnak, és a további közlésre serkentenek (pl. Tényleg? Ez nagyon érdekes).
(Forrás: Wikimedia Commons / DFID / CC BY 2.0)
Gordon modellje nagyban összefügg a bernsteini pozicionális és személyes családtípusokkal, illetve a nyílt és zárt kommunikációval kapcsolatos gondolataival. A szülő-gyerek közötti győztes-vesztes felállás megfeleltethető a pozicionális családnak, ahol a formális státuszon alapszik a döntés. Ugyanígy a közléssorompók alkalmazása a zárt kommunikációnak, míg az elfogadás nyelve a nyílt kommunikációnak. Mindkét esetben a konfliktus forrása a nem megfelelő kommunikáció, csupán annyi különbséggel, hogy Bernstein inkább az iskolai évekre tette a probléma realizálódását, míg Gordon az aktuális helyzetre összpontosított.
Bernstein és Gordon ugyanazt hangsúlyozták, bár kissé más megközelítésből. Míg Bernstein egy nagyszabású elméletet alakított ki, addig Gordon egy hasonló alapokon nyugvó, a Bernstein által felvetett problémák egy részét kiküszöbölő gyakorlati módszert alkotott.
Felhasznált irodalom
Basil Bernstein (1975): Nyelvi szocializáció és oktathatóság. In: Pap Mária – Szépe György szerk.: Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások, Gondolat, Budapest, 393–434.
Thomas Gordon (2010): A tanári hatékonyság fejlesztése. A T.E.T. módszer, Gordon Könyvek, 2010.
Azt vizsgálták esetleg, hogy van-e összefüggés a család társadalmi háttere, a szülők származása, iskolázottsága és a kommunikációs forma között?