Brit oktatás

Szükség van egységes helyesírásra?

Nagy-Britanniában az oktatási reformok részeként növelnék a helyesírás tanítására fordított időt, és ezzel együtt a helyesírási követelmények is emelkednek majd. A politikai intézkedés számos elméleti problémát vet fel az angol helyesírással kapcsolatban. El lehet fogadni alternatív írásmódokat? Szükség van egyáltalán egységes helyesírásra?

nyest.hu | 2013. május 2.

Nemrégiben számoltunk be arról, hogy a brit oktatásügyi miniszter nem épp a pedagógusok kedvence. Michael Gove intézkedései ellen országszerte tiltakoznak, miközben ő megy tovább a programja által kijelölt úton. Az általános iskolai oktatás fejlesztésének részeként például több időt szánna a helyesírás tanítására és gyakorlására. Ez az angol nyelv esetében nehezebb ügy, mint a magyaréban; és azt is tudjuk a hazai gyakorlatból, hogy a helyesírás „tanítása” sokszor más, hasznosabb képességek fejlesztése elől veszi el az időt.

Gove helyesírás-tanításra vonatkozó javaslata tartalmazza például azt a 162 szót, amelyet ezentúl minden brit tizenegy évesnek tudnia kell helyesen leírni. Kissé azonban hitelteleníti a miniszter helyesírás-mániáját az a tény, hogy a helyesírásra vonatkozó fejlesztési javaslat szövegébe több helyesírási és központozási hiba is csúszott. A kárörvendő kritikusok persze azonnal lecsaptak a hibákra, ami a miniszter számára legalább annyi tanulsággal szolgálhat, hogy aki a helyesírás követelésének szigorításáról papol, az jobban jár, ha mindezt kifogástalan helyesírással teszi.

A szigorítás híre persze újra elindította azt az évszázados vitát, amely a helyesírás-tanításra fordított idő kérdését illeti. Tényleg érdemes ennyi időt szánni egy kivételekkel és inkonzisztenciákkal teli helyesírási rendszer megtanítására? Nem lenne-e egyszerűbb megreformálni az angol helyesírást, hogy könnyebb legyen megtanulni?

Az angol helyesírás reformjáról a 16. század óta folyik a vita, bár a reformhívők nem feltétlenül értenek egyet abban, hogy milyen változtatásokat is kellene foganatosítani. Vannak, akik az írásképet a kiejtéshez közelítenék – a lehetőségekhez képest fonetikus írást javasolva. Mások azonban az írásképet nem a kiejtéshez, hanem az etimológiához kötnék, így az esetek egy részében további, nem hangzó betűket iktatnának az írásképbe egy-egy szó etimológiája szerint. Az előbbi esetben az íráskép és a hangalak közelednének, míg az utóbbi esetben távolodnának egymástól.

Igaz ugyan, hogy az angol helyesírás rengeteg csapdát rejt az óvatlan tanulók számára, de az korántsem ennyire egyértelmű, hogy az írástudás alacsony szintjének a helyesírás nehézsége lenne az oka. A reformokat sürgetők gyakran érvelnek azzal, hogy a helyesírás bonyolultsága és a funkcionális analfabetizmus, így a munkanélküliség és a szociális problémák között ok-okozati összefüggés van; ez azonban korántsem bizonyított tény. Sokszor hallani, hogy az olyan országokban, amelyekben a helyesírási rendszer közelebb áll a kiejtéshez, növekedett az írástudók száma; példaként Finnországot és Spanyolországot szokás emlegetni. Ezek a kijelentések azonban nem objektív méréseken, hanem intuíciókon alapulnak, és számos más, az oktatás eredményességét befolyásoló tényezővel nem számolnak.

Az angol helyesírás tanítása 1912-ben
(Forrás: Wikimedia Commons)

Egy kérdés azonban rendre elsikkad akkor, amikor oktatáspolitikai kérdésként tárgyalnak a helyesírásról: szükséges-e egyáltalán egységesen szabályozni a helyesírást? Miért kéne mindig minden szót ugyanúgy írnia mindenkinek? Könnyen képzeljük az egységes helyesírási rendszert szükségességnek, ahelyett, hogy azt látnánk, hogy ez csak egy lehetőség. Ez a gondolkodásunk azonban meglehetősen új keletű. A középkorban például még teljesen elfogadott volt, hogy különféleképpen írták le a szavakat.

Az az ötlet, hogy a helyesírás megengedőbb legyen, hogy hagyjon választási lehetőséget különböző írásmódok között, szintén nem új keletű. Mark Twain például mélyen lenézte azokat, akik csak egyféleképpen tudtak leírni egy-egy szót, míg H. G. Wells a sztenderdtől eltérő írásmódokat a személyiség kifejeződésének látta. G. B. Shaw pedig végakaratában pénzt hagyott egy új fonetikus ábécé létrehozására, amely leválthatná a tradicionális, pazarló helyesírást: „Shakespeare két vagy akár három drámát is megírhatott volna annyi idő alatt, amennyit életében azzal töltött, hogy nevének tizenegy betűjét körmölje (a hét helyett)”. Jól látható tehát, hogy az alternatív írásformákat megengedő helyesírás nem a közelmúlt liberális hozzáállásának a terméke.

A sztenderdizált helyesírás igénye a könyvnyomtatás elterjedésével vált általánossá. (És ez ad azóta is kenyeret a korrektoroknak, akik azt ellenőrzik, hogy ennek a sztenderdnek megfelel-e a kinyomtatandó szöveg.) Nemrégiben publikált Jane Austen- és Charles Dickes-kéziratok közfelháborodást keltettek helyesírási hibáik miatt. Pedig nincs mit csodálni azon, ahogy írtak: akkoriban a sztenderdhez való hozzáigazítás a nyomtatási folyamat része volt; kéziratokban sokkal lazábban kezelték az írásformákat. Egyébként ma sincs ez másként: míg a nyomtatott szövegek követik a sztenderdizált helyesírást, addig a személyes írásgyakorlat (napló, levél stb.) igen nagy változatosságot mutat a helyesírás terén. A kiadókra mint a sztenderd helyesírás őrzőire azonban ma sokkal nagyobb nyomás nehezedik, mint korábban, mivel a személyes helyesírási szokások sokkal sokszínűbbekké váltak az internetes kommunikációs formákban.

“You can’t help respecting anybody who can spell TUESDAY, even if he doesn’t spell it right; but spelling isn’t everything. There are days when spelling Tuesday simply doesn’t count.”
(A. A. Milne, The House at Pooh Corner)

„És Bagolyt nagyon tiszteli Róbert Gida, muszáj is tisztelni olyasvalakit, aki tökéletesen ki tudja betűzni az ilyen nehéz szót például, hogy: elengedhetetlen. Lehet, hogy nem is betűzi helyesen, de nem az a fontos. Vannak esetek, amikor nem elengedhetetlen, és ilyenkor nem számít.”

(A. A. Milne: Micimackó kuckója, 5. fejezet; Karinthy Frigyes fordítása)

Így ma azt mondhatjuk, hogy ma egyre inkább elfogadottá válnak a sztenderdtől eltérő írásmódok bizonyos kontextusokban, műfajokban. Ennek következményeképpen pedig a sztenderd alkalmazása egyre lazább. Az Urban Dicitionary például definíciót is közöl bizonyos, a sztenderdtől eltérő írásmódokhoz. A Teusday-nél például ez áll: „Egy helyesírási alternatívája a Tuesday-nek, amit jobb helyeken használnak.” C. S. Lewis például rendszeresen használta az előbbi, „helytelen” írásmódot privát leveleiben, talán éppen amiatt, mert rengeteg középkori szöveget olvasott, amelyben láthatta az archaikusabb írásmódot.